Léna 14

(Amari szemszöge)


Ma este Aro bejelentette, hogy a Cullenék meghívtak minket az esküvőjükre. Nagyon boldog voltam, mert régi vágyam megismerkedni velük. Már halottam róluk, nagyon sokat, de még soha nem volt alkalmam találkozni velük.


Azt hiszem az elsők között, mint az iskolában feltartott kézzel szinte ugráltam, hogy én menni akarok. Természetes, mint mindig Brandon jót mosolygott a heves reakciómon, de csakhogy neki is jó legyen, amikor Aro végre észrevette, hogy felé kalimpálok és megszólított, kedves testvéremet is az utastársunkká avanzsáltam.




- Aro, én és Brandon nagyon szívesen veled tartanánk – mondtam kedvesen, miközben a szemeiben gyönyörködtem. Olyan édesen mosolygott, hogy majdnem odamentem és letepertem itt mindenki előtt. De még mit nem! Kiáltottam magamra, amikor észhez tértem… amikor végre visszaültem a helyemre és elbírtam fordítani a tekintetemet, attól a gyönyörűségtől, a testvérem izzó szemeivel találtam magam szemben



Kedvesen lehajtottam a fejem, mint aki semmiről sem tud, s halkan kuncogni kezdtem. Neki sem kellett több, durván megragadta a karom és kivonszolt a teremből, ahol addig voltunk.


Egy kihalt folyosón álltunk meg, s szembefordított magával. Szinte éreztem, ahogy kutatni próbál a szemeimben, valami válaszért, de természetes ott semmire sem talált…




- Mire volt ez jó? – fordította el végül a tekintetét. S fel- alá kezdett járkálni, nagyon ideges, de nem fogom sajnálni. Sokkal több rovás van az ő számláján, mint amennyi az enyémen…


- Nem örülsz, hogy a testvéreddel lehetsz? – biggyesztettem le az ajkaimat, ahogy felém kezdett el haladni


- Jaj – fogta két kezébe az arcát – tudod, hogy nem erről beszélek. Miért kellett belerángatnod ebbe az egészbe? – mondta metsző gúnnyal.


- Azért, amiért te mindenkinek elmondod az érzéseimet – fontam karba a mellkasom előtt a kezeimet.


- Miért az kinek volt titok – kiáltott fel – mindenki látja, hogy nézel arra a félnótásra. Ha annyira kell neked, akkor hajts rá vagy tudom is én, hogy megy ez már – legyintett és a homlokát a falnak támasztotta – vonzódsz hozzá… mégsem közelítesz egy picit sem – rázta a fejét, mint aki nem éri, mit miért teszek… pedig talán neki kellene a legjobban tudnia.


- Tudod, hogy most más fontosabb – indultam meg a folyóson a szobám felé, amikor elkapott és megállásra késztetett. Szúrósan néztem rá és álltam a tekintetét, de ő csak nem engedett a szorításán, ezért megenyhülve kifújtam az eddig bent tartotta levegőt, s kérdőn fürkésztem, hátha kiböki, most mit akar


- Ígérd meg, hogy megpróbálod – suttogta


- Mit? – kérdeztem, mert valóban nem értettem, mire is céloz


- Ismerd meg, adj magatoknak egy esélyt! – mondta miközben szemével fogságban, tartotta az enyémet - S, ha tőle hallod, hogy nem akar veled lenni, csak akkor hagyod magad ennyire elveszni – lehunytam a szemeimet, mert pontosan azt mondta, melyet én már el is döntöttem. Tényleg nem akartam nagyon közel engedni magamhoz, mert akkor képtelen lennék elengedni… végül Brandon felemelte a fejem és még mindig kérdőn a szemeimbe nézett.


- Megpróbálom – mire ajkai mosolyra húzódtak – de semmit nem ígérek…


- Helyes – meg sem várta, hogy végig mondjam… dühöngtem magamban. De újfent húzni kezdett, csak most vissza a terembe. De mikor feltűnt neki, hogy mennyire visszakozom, hátrafordult, s a fülembe suttogva válaszolt fel nem tett kérdésemre. – Csak nem gondoltad komolyan, hogy úgy hagyod itt a termet, hogy semmit nem tudsz az utazásról… - az arcom bizseregni kezdett, ahogy beláttam, mennyire igaza van. Hiszen, mi van, ha holnap indulni akar… látva arckifejezésem újra befelé invitált és az orra alatt, még egy mondatot elmormolt – Ez a duzzogó csaj, csak az én húgocskám – kacagott fel aztán, kicsit hangosabban, mint ahogy eddig beszélgettünk…


- Nem is duzzogok – álltam meg


- Nem-e? – nézett végig rajtam


- Jól van, jól van – emeltem fel a kezeimet, aztán magam előtt el kezdtem tolni – csak legyünk túl rajta, mert az idegeimre mész…




Pár másodperc múlva ténylegesen bent is voltunk abban a teremben, ahonnan az előbb mentünk ki. Brandon persze Aro felé kezdett el vonszolni, és mondanom sem kell, hogy azt a lepcses száját se fogta be egy percre sem. Komolyan mondom, néha nehezemre esik elhinni, hogy bátyám van és nem nővérem… mert még egy nővérről elhiszem, hogy ilyen… de ő… ráadásul, már nem is fiatal… de a feje lágya úgy néz ki, még, mindig nem nőtt be.




- Aro – kiáltotta el magát, hogy a fél terem felén fordult – beszélhetnénk veled? – intett neki a kezével, mert szegény nem látta meg rögtön, hol is vagyunk. De ez egy ekkora teremben és ennyi élőlény között érthető is.




Végül valahogy Aro elé kerültünk, de miért nem emlékszem én erre? De azok a gyönyörű aranybarna szemek és az a káprázatos fekete frizurája… megráztam a fejem, de nem halottam magam körül semmi érdemlegeset. Így ismét öt vettem szemügyre.


Egy egyszerű farmer és fehér póló volt rajta, mely kiemelte a tökéletes testét… aztán valamit láttam, ami közeledett felé… de héj ez egy kéz… ha Aro most megérint, akkor minden gondolatomat tudni fogja, azt pedig nem engedhetem. Gyorsan hátráltam egy kicsit, majd a szemeimet Brandon felé fordítottam, aki mosolygott, mint aki humor bombát ebédelt. Én persze csak fintorogtam ezen…



- Aro az előbb épp azt mondta, hogy ma este indulna a gépünk.


- Tessék? – hökkentem meg. De akkor, hogy fogok elkészülni?


- Mire figyeltél az előbb? – halottam meg az előttem álló sármos pasas hangját. Végig néztem rajta ismét, s csalódottan állapítottam meg, mennyire távolságtartó… hát persze, hiszen az előbb meghátráltam egy egyszerű érintésétől… nem kellett volna… dorgáltam meg magam gondolatban. De még nem vagyok felkészülve, hogy tudjon ezekről a gondolataimról… és az a piszkod kis fantáziám… amikor elképzelem, hogy ő és én egy közös vadászat alkalmával… véletlenül kikötünk a földön és egy szenvedélyes csók… ahogy hozzáérek izmos mellkasához… és ő végigsimít az én kecses testemen… de persze, hogy az öcsém megint belekotnyeleskedik, és nem hagy az ábrándjaim világában… Haragos pillantást lövelltem felé, de ő csak ismét egy mosollyal ajándékozott meg.


- Hugi csorog a nyálad – suttogta a bátyám a fülembe, mire én felmordultam. Hogy merészel ilyet mondani, már épp rá akartam támadni, amikor sarkon fordult és hangosabban, hogy mindenki meghallja, újabb megjegyzést tett – Akkor mi most felmennénk, mert amennyi ruhával a nővérem jár … - sóhajtott – ahhoz bizony idő kell, hogy össze legyen pakolva… - közben intett nekem, hogy kövessem… még mit nem… álmodozzon csak – Oh – pördült meg – úgy néz ki nem kíván csomagolni, ez esetben indulhatunk is – mosolygott rám elégedetten


- Pontosan mikor indul a járatunk? – fordultam Aro felé és hagytam figyelmen kívül testvéremet.


- Négy óra múlva. – felelte, aztán odament Félixhez.



Szinte tajtékoztam a dühtől, és villámokat szórtam, annyira felhúzott, az én drágalátos testvérkém. Persze ahogy Aro faképnél hagyott én is hátra arcot csináltam, s megragadtam bátyámat, a szinte rohantam vele fel az emeletre a szobánkba.


Mikor odaértem, ledobtam az ágyra. A bőröndömet elővettem az ágy alól, és ami a kezem ügyébe akadt, azt mind bedobáltam a táskámba.



- Héj – szólalt meg Brandon – semmi baj, csak ő is tartózkodó, mint te…



Nem figyeltem tovább mit is mond, csak hajigáltam egyik rongyom a másik után, amikor valaki erősen a falnak nem passzírozott. Némán néztem fel, ki lehet az a tökkelütött, de nem csalódtam, ismét a testvérkém intézett elennem merényletet…



- Nyugi – simított végig az arcomon – lehetsz még a karjaiban…


- Miről beszélsz – kiáltottam – neki nem kellek – ültem le a földre…


Aztán a másodperc tört része alatt betoppant Léna. Fekete haja csak úgy szállt a szélben, szemei szikráztak és ajkán még látni lehetett, hogy az előbb vadászott… mert csorgott róla a vér… kicsit meghátráltam ettől a kinézettől, de csak addig, míg meg nem szólalt… s egy erős nyugalomhullámot meg nem éreztem.



- Bocsáss meg, hogy csak így rátok rontottam, de annyira erős fájdalmat érzékeltem, hogy megrémültem – jött beljebb, maga után becsukva az ajtót…


- Szerelmes – mondta ki fivérem, egy szóval, ami a szívemet ripityára törte, mert én nem engedem a kiszemeltjével lenni


- Ugyan az nem gond – ült le mellém és kezdte el simogatni a hátam. Nagyon jól esett és rögtön tovaszállt minden kételyem – Hidd el, ha te is akarod boldog, lehetsz… - lehelte


- De ez nem ilyen egyszerű – hajtottam le a fejem, mire csilingelő kacajától zengett az egész szobám


- Csak túl bonyolítjátok – állt fel egy vállrándítás kíséretében – Mi értelme boldognak lenni, ha lehet keseregni is? – kérdezte szarkasztikusan – Döntsd, el mit akarsz, és ha a boldogságot választod, küzdj érte – kacsintott – Hidd el, nem veszítesz el semmit – hagyta el a lakosztályom.




Be kellett látnom, hogy igaza van. Semmi veszteni valóm nincs… csak boldog lehetek, vagy megtudom, hogy nem kellek neki, de legalább az örökké valóságig nem fogok azon töprengeni, mi lett volna, ha…


Megpróbálom… döntöttem el végérvényesen. Mikor egy kiáltást halottam és egy szoros ölelésbe, csapódtam bele.




- Nem bánod meg, majd én segítek – hadarta… de ki is ő… nem látom az arcát, hogy lehet ilyen gyors? – de gyorsan készüljetek össze, mert öt perc múlva indulunk. Természetesen te mész Aroval, én Brendonnal és Félixel. Tudtad, hogy ő is jön? Nah de elég a beszédből, készüljetek, mert már lent kellene lennünk – s amilyen gyorsan, olyan sebesen hagyott ott Léna…


- Ne is álmodj Brandon, Félix is tudja, ha velem valaki utazik, akkor csak és kizárólag én vezethetek – kacarászta, miközben elment a nyitott ajtó előtt.


- Gyere hugi – fogta meg morcosan a kezem a bátyám – legalább akkor te legyél boldog… - kicsit rántania kellett rajtam, mert az előbb történtek miatt, még nem igazán tértem magamhoz – mosolyogj – parancsolta, miközben a lépcsőn mentünk le a többiekhez.




Valamiért olyan izgatott volt az egész csapat. De most nem tudtam ezzel foglalkozni, csak az érdekelt, hogy végre kettesben lehetek, az én szívem őrzőjével. Mert már belopta magát oda, és csak övé az… valahogy vonzott magához… mint a mágnes a fémet… mintha ő lenne az én, elvesztett másik felem…


Végül tényleg elindultunk, s a kocsikban való helyfoglalás pont úgy történt, ahogy azt Léna megmondta. Mikor épp készültem volna beszállni, az autó lezárult, és padlógázzal kifarolt a kastélyból.


Szinte láttam magam előtt, ahogy kacagnak a kocsiban, s Arot aki elképedve figyeli, hogy most mi legyen. Végülis mellette utaztam végig, s érdekes mód egész végig egymást néztük, mégsem történt semmi… a repülőút, kellemes volt, az Amerikában való landolás pedig, ennél simább nem is lehetett volna…


Lénának akadt Boston közelében egy lakása, ahova ismételten két kocsival mentünk. Az sorrend ugyanaz volt. De nem bántam, mert hatalmas öröm volt Aroval utazni, s látni a szemében a vágyat… amit azt hiszem én váltottam ki belőle…


Holnap megyünk Cullenékhez, amiért már most izgulok… remélem sikerül rátalálnom a boldogságra… és talán ez az esküvő is jókor jön… mosolyogtam magamban a kieszelt tervemen…


Igen, megszerzem ezt a pasit, mert ahogy nézem ő sem visszakozik… hiszen a kocsiban az a beható pillantása... és amikor váltania kellett... majdnem... majdnem megtörtént az első csókunk...

Léna 13

(Léna szemszöge)



Kint álltam a teraszon, mikor leraktam a telefont. Épp az első napsugarak jöttek fel, de persze a felhőrétegen nem tudtak áthatolni…


Sóhajtottam egyet… az én álarcom miért nem ennyire sérthetetlen… Mikor Aro fejében meghallottam Carlisle hangját… előtörtek a régi emlékeim… úgy szerettem volna, újra ott lenni köztük, abban a boldog családi körben… de nem! Dorgáltam meg magam gondolatban… az a lány, már régen meghalt…


Tudom, hogy kerestek, sokan akartak látni, de előlük sikeresen elmenekültem, de most… most nincs menekvés… találkozni fogok velük… bár ők nem tudják, ki vagyok, csak Lénaként ismernek…



- Anya minden rendben? – jött ki Elizabeth karján a kicsi Nahullal. 


- Hát persze – fordítottam a fejem a napkelte felé. Gyönyörű… a sötétségnek vége… nincs már hova elrejteni, a titkaink…


- Engem nem tudsz átverni – lépett mögém – Miért akarod mindig egymagad megoldani, ha valami nehézséged adódik? – fogta meg a vállam – Anya kérlek, nézz rám – kérlelt.


- Aro szerelmes és segítek neki, mert szerencsétlenkedik – fintorogtam – a Cullen családban újabb esküvő lesz, meghívták, és ezt az alkalmat, akarja kihasználni – hadartam gyorsan – és én is vele megyek…


- Nem találkoztál még velük az óta? – kérdezte halkan. Láttam a szemében a könnyeket megcsillanni, óvatosan megöleltem, miközben a kisfiában gyönyörködtem. Olyan tökéletes… mint ahogy ők is azok… jelent meg egy mosoly az arcomon…


- Még nem – engedtem el törékeny testét – hisz ismersz…


- Azt hittem, ha már ilyen nagyhatalom van a kezedben, akkor biztos láttak már… hiszen mindenki rólad áradozik…


- Ez így igaz, de akkor sem találkoztam velük – suttogtam, miközben a kicsi megfordult leányom karjaiban – valahogy mindig sikerült kibúvót találnom… - tártam szét a karjaimat


- Hihetetlen vagy – csóválta meg a fejét – gyere, menjünk be, ezt a többieknek is el kell mesélnünk




Én csak bólintottam, majd Elizabeth után indultam. Izgultam, ezt nem tudnám letagadni.



- Tényleg találkozni fogsz apával? – szinte röpülve érkezett meg Amy, mögötte Benjamin, aki elvette Elizabethtől a kicsit és felvitte az emeletre.


- Ha ott lesz az esküvőn… – sütöttem le a szemeimet. 


- Biztos, hogy ott lesz – ujjongott Amy. Mindig is szerette az apját. Olyan optimista és boldog mindig… vajón honnan örökölte?  Kutattam az elmémben, de semmi érdemlegeset nem találtam


- Amy – szólítottam meg végül – ha ennyire látni akarod, miért nem kerested már fel? – kérdeztem – Hiszen nem tiltottam meg nektek soha, hogy találkozzatok vele – halkult le a hangom a végére…


- Anya valamit el kell mondanom – mutatott a konyha felé a lányom. Némán követtem, oda… tehát négyszemközt akar velem beszélgetni… bár ahogy látom a másik két gyermekem is velünk tart… milyen titok lehet az, amit nem mondtak el nekem? Tűnődtem.


- Ne töprengj annyit – érintette meg a vállam Elizabeth – engedd meg, hogy egy kis nyugalmat árasszak beléd, mert ez egy kicsit erős nekem… - köhintett egyet, hogy végre ránézzek. Tudtam, mire gondol… mindig is túl intenzívek voltak az érzelmeim… legalábbis szerintük… aztán a következő percben leengedtem a pajzsom, és már éreztem is a nyugalom hullámait… Közben gyermekeim mindannyian egy-egy székre ültek le, így én is ugyanígy tettem.


- Azt tudod, hogy David Bostonban dolgozik – pásztázta az asztalt Amy


- Igen – mondtam neki hangosan, mert nem figyelt fel, a bólintásomra…


- Ott élnek ők is… - suttogta


- Hogy mi? – visítottam, aztán gyorsan rendeztem arcvonásaimat, amikor rájöttem, hogy mit csináltam… - bocsánat…


- Nem – rázta a fejét Amy – én kérek tőled elnézést… már az elején el kellett volna neked mondanom – emelte végül rám a tekintetét, ami boldogan csillogott – annyira kedvesek… olyan jól megértem velük magam – mesélte – Esmevel egy bevásárlás alkalmával találkoztunk… épp egy éjjel – nappaliban tébláboltam, miközben vártam Davidre. Akkoriban ismertünk össze, és ő a város másik végén dolgozott. Szerencsére csak este tudtunk találkozni, így nem kellett kibúvót keresnem a nappali találkozás elkerülése végett. Amikor látta, hogy a parkolóban ott ácsorgok egyes egyedül… odajött hozzám és bemutatkozott. Meglepődtem, mert addig nem is ismertem fel őt



Aztán Anthony megfogta a karom, s miközben lányom bőszen mesélt, ő levetítette nekem az első közös találkozásunkat, miközben Amy szemszögén keresztül éltem át az eseményeket…


Épp kijöttem a boltból, ahol eddig voltam, amikor megszólított egy fiatal nő…




 Szia én Esme Cullen vagyok – mosolygott rám egy barna hajú, arany szemű vámpírnő. Rögtön felismertem, anya emlékeiből és tudtam, ki is ő. De mégsem akartam itt hagyni, ahogy annak idején elterveztem, amikor anya először mesélt róluk… valahogy vonzott, az, hogy megismerjem ki is ő valójában.


 Jó napot – köszöntem illedelmesen – én Amy Swan vagyok – mutatkoztam be. Láttam, ahogy a vezetéknevem hallatán meglepődik, de aztán tovább folytatta beszédét.


 Itt laksz a környéken? – mosolygott rám. Megráztam a fejem, de azért szavakkal is kifejeztem, a kérdésére a válaszom.


 Nem, tulajdonképpen a barátomat várom. – nem akartam neki megmondani, hogy a külvárosban lakom. Majd ha megbízok benne annyira… tűnődtem, miközben egy fekete Audi parkolt le a parkoló túloldalán. Mosolyognom kellett, ahogy David kiszállt és keresgélni kezdett – nos, ha megbocsát én, mennék is. Viszlát – akartam elmenni, de ő megfogta a karom és visszahúzott, oda, ahol az előbb is álltam. Már épp kezdett felmenni bennem a pumpa, amikor kedvesen még egy pár szót mondott


 Szívesen találkoznék veled máskor is, ha kedved van egy kis beszélgetéshez, akkor ezen a számon elérsz – mutatott fel egy kis papírt, melyen a telefonszáma volt, majd szép óvatosan a pulcsim zsebébe csúsztatta. Elengedte a kezem, sarkon fordult, s eltűnt…




Majd az emlék végeztével fiam elengedte a kezem és gyönyörű mosolyával találtam magam szemben…




- Az óta a nap óta találkozgatok vele. Eleinte távolságtartó voltam vele, hiszen mégsem ismertem, de ahogy egyre közelebbi viszonyba kerültünk, úgy engedtem magamhoz is közelebb. Nagyon megkedveltem őket – pillantott félve felém a lányom


- Örülök, neki, hogy ilyen jó kapcsolatot alakítottál ki velük – mosolyogtam megenyhülve rá – Tudom, ha te egyszer közel engedsz magadhoz valakit, az meg is érdemli… - suttogtam


- Köszönöm – ugrott a nyakamba, miközben én egy pillantást vetettem az ablak felé. Már ennyi lenne az idő? Hökkentem meg, mikor rájöttem, hogy besötétedett… 


- Nem sokára mennem kell – mormoltam… Amy egy kicsit eltolt magától, hogy a szemeimbe tudjon nézni, de mikor rájött nem vicceltem, akkor csalódottan lehajtotta a fejét, majd ismét elkezdett ragyogni az arca, amint felemelte azt. 


- Találkozunk az esküvőn – borult ismét a nyakamba. Kérdőn néztem rá, s ő folytatta – engem is meghívtak – nyomott egy puszit az arcomra.


- Mi is veled megyünk – szólt Anthony és Elizabeth egyszerre.


- Semmi szükség rá – tiltakoztam – Különben is nektek itt a családotok – vetettem fel – és nem tűnne fel senkinek, ha egy vámpíresküvőn farkasok is vannak? – néztem rájuk kérdőn.


- Jacobék is ott lesznek – fogta meg a kezem Amy – bár ők csak másnap jönnek… - kacsintott rám.




Erre már nem mondtam semmit, csak a szemeimet forgattam. Tegnap még olyan jó volt együtt. Két farkas falka, tánc, nevetés és semmiféle gond…


De ami az életed, az elől nem tudsz elmenekülni… Az én életem pedig harcokból áll… és most úgy néz ki, a szívem fogja megvívni a sajátját… 


Még pár órát ott maradtam, majd fájó szívvel köszöntem el tőlük és indultam el futva Volterrába. Úgyis ki kell szellőztetni a fejem… akkor miért ne?


Anthony aggódót értem a legjobban. Tudom, hogy félt a találkozástól. Fél, hogy az emlékeimet eluralkodnak felettem… és újra visszaesek a depressziómba… de nem engedhettem, hogy most velem jöjjenek.


Magányra volt szükségem, hogy rendezi, tudjam magamban az elmúlt nap eseményeit, hogy fel tudjak készülni a találkozásra és legfőképp… ne ringassam magam hiú ábrándokba…


Egy szikla tetején álltam meg végül és néma zokogásba kezdtem. Pár percig engedtem, hogy az érzelmeim átvegyék a hatalmat a testem felett… majd felálltam… éreztem, ahogy a szél belekap a hajamba és eldöntöttem…




- Erős leszek – kiáltottam bele az éjszakába, miközben a nap épp megbontotta a felhőréteget és felfedte a gyengén látó emberek előtt is a terepet  – és nem hagyom magam még egyszer átverni…

Léna 12

 Boston...

(Carlisle szemszöge)



Az évek lassan teltek. Mint ahogy a telet felváltja a tavasz és a természet, ami addig csupasz volt és siváran ragyogott, a tavasszal együtt gyönyörű új életet hoz. A fák rügyezni kezdenek, a madarak visszatérnek. A növények színesbe öltöznek, s a boldogság harmatjait csepegtetik szívükbe.


Annyira vágytam rá, hogy csak egy cseppnyi örömöt is lássak a családom szemében, de hiába vártam… Csupán elfogadták fiam akkori döntését, de nem érettetek vele egyet. Soha.


A családunk az elején, szétszéledt. Egy ideig megszűnt létezni. Teljesen kétségbe voltam esve, hogy az oly nehezen felépített egységünk, ilyen könnyen darabokra hullott.


A kapcsolatot tartottuk szerencsére, de már nem volt ugyanaz. Esme beletemetkezett a másokon való segítésbe. A rászorulókhoz és az árvákhoz járt… soha nem engedte, hogy lássam a fájdalmát. Erősnek mutatkozott előttem, holott én tudtam, neki is mennyire fáj.


Mikor új uralkodó került a Volturi helyére mindannyian megrendültünk. Hisz ki az, aki őket le tudná győzni? De ahogy hallottuk, az intézkedéseit megenyhültünk felé, de soha nem tettük be a lábunkat Olaszországba.


Ezekben az időkben álltunk össze ismét. Főként a félelem miatt. Tudtam, hogy ők is rettegnek, hiszen Aroék már sok-sok évszázada voltak a mi vezetőink. S Alice nem látott róla semmit, ez kétségbeejtő volt.


A legnagyobb meglepetés mégis akkor ért, mikor egyik költözésünk alkalmával egy csomó vegetáriánus vámpírba botlottunk. Mihelyst megtudtuk, hogy ez a vámpírok, új életformája, azt hiszem egyöntetűen, mondhatom, hogy leesett az állunk.


Ilyet soha, senki nem próbált még. S most ez az új uralkodó, akiről kiderült, hogy nő, egyes- egyedül képes volt ezt véghezvinni.


Mindennél jobban szerettem volna látni, vagy legalább beszélni vele. De ez sehogy sem jött össze. Amerikában segítettem a vámpíroknak áttérni a vegetáriánus életformára.


Hiszen ahogy ők mondták, nem akarnak meghalni, és a segítség jól jön. Mi pedig bátran segítünk nekik.


Aro továbbra is biztosított barátságáról és azt mondta az új uralkodó, Léna büszke ránk. Főleg rám, hogy soha nem ízleltem ember vérét. Köszönetét küldi az Amerikában tett vámpírokért való segítségemben és kéri, ha tehetem, pártfogoljam a többieket is. Mert nem szívesen öli meg fajtársait, de ha erre kényszerül, megteszi.


Nem sokára, ténylegesen bebizonyosodott, hogy Léna nem a fellegekbe beszél.  Szigorú akaratát véghezvitte, amikor pedig ellenálltak neki könyörtelenül lecsapott. Hihetetlen volt… még a mai napig sem tudom eldönteni, mit is gondoljak erről. De egy biztos. A fajtánk miatta teljesen megváltozott. Hisz ki látott már olyat, aki kedvesen beszélget, az ételével? Ő megteremtette és megtanította számukra ezt. Persze a mi családunknak már nem kellett, így lettünk, mi az ő segítői. Látatlanban.


A Denali klánt is próbáltuk elérni, s mint megtudtuk, ők is segítői lettek, az új vezetőségnek.


Hihetetlenül boldog voltam, most hogy ismét megkértem Esme kezét, és összeházasodunk, lehet, hogy végre találkozhatunk vele.


Bár az egész család kíváncsi volt rá, mégsem mentünk el és néztük meg magunk. A kötelességünk, itt tartott bennünket.


Újév első napjára terveztük az esküvőnket. Egy új élet reményében. Senki nem volt már a régi, mégis Alice azt kérte, legyen így, mert ennek így kell lenni. S mi hittünk neki.


Bostonban éltünk már egy pár éve. Amerika egyik leggazdagabb városa, oktatási, kulturális és kutató intézményei messze földről vonzzák az idelátogatókat. Szokták "Amerika Athénjának" is becézni, erőteljes kulturális, tudományos és politikai hatása miatt. Boston tehát nem gyárairól, üzemeiről, hanem pénzügyi, kereskedelmi, kulturális, oktatási és egészségügyi szolgáltatásairól híres.


Ezért is volt számunkra nagyon kedvező, igaz éghajlata nem a legkellemesebb. A tél hideg és szeles, viszonylag hamar beköszönt, sokszor már októberben, cserébe a tavasz is hamarabb érkezik, gyakran már februárban. A nyár viszont meleg és kellemes, a bostoniak ezt az évszakot élvezik igazán.


Bár mi szinte csak éjszaka mozogtunk, tehát ez nem igazán volt ránk hatással. Pár száz éve volt, hogy megtettük, azt a lépést, ami a szakadék szélére repítette a családomat, de még mindig nem lábaltak ki belőlle. Nem lehetünk ugyanazok, de megpróbálunk az akkori döntésünk mellett boldogan élni.
S, hogy mi volt az akkori döntésünk? Hagytuk, hogy a fiam, elhagyja a szerelmét. Nagyobb hatással volt ránk, mint ahogy azt hittem. Ma már tudom, hogy nem bólinthattam volna rá, hogy ilyen könnyen elengedje, azt, akit szeret, mert most olyan, mint egy élőhalott. Mégis megtettem.


Edward, már megpróbál élni. 50 éve már ismét emberek között is van, de a régi önmagát teljesen elvesztette. Nem tudom, lesz e esély még látnom őt boldogan mosolyogni. Minden lányt elutasít, aki közeledne felé. Elzárkózik, nem él társadalmi életet. Már zongorázni sem zongorázik…


Az első száz év volt a legnehezebb, miután elhagytuk. Nem tudom, hogyan szerzett róla tudomást, de egyik nap szinte őrjöngve jött hozzánk Alice, hogy Edwardot meg kell állítanunk, nem engedhetjük, hogy megölje magát!


Mindent megtettük, támogattuk, biztattuk, segítettük, őt, amiben tudtuk. De vajón miben lehet segíteni, azt, aki elvesztette az élete értelmét? Mindannyiunknak hiányzott, de megpróbáltunk továbblépni rajta… bár tudtuk, elfelejteni sose fogjuk…


Amióta újra összeállt a család, azóta nem beszélünk róla. Mindenkinek a szemében ott a fájdalom. Az a keserves emlék. De mellette ott egy mosoly, melyet magunkra öltünk, hogy a szeretteinknek könnyebb legyen. Nehéz ezt megérteni… mégis örülök, hogy teljes létszámú a Cullen család. S ha nem is régi önmaga, megpróbálunk a létünkben helyt állni.


Emmett, a mi mókamesterünk. Néha már elvet egy- két viccet. De az ő szemében is ott az a keserű fájdalom. Emlékszem még, mennyire hitetlenkedő volt, az elején, a szerelmüket illetően. Mégis… látni lehetetett, hogy elfogadta. S nem érti még mindig, hogy tudta, Edward elengedni, azt, aki ennyire sokat jelent számára…


Talán pont ez vezérelte. Jót akart a lánynak. De nem gondolta át jól. Elfelejtette, ha ő nincs mellette, akkor már egyikük sem létezik. Hisz a szerelmük, oly hatalmas volt. Sokszor bizonyították, egymás iránti kitartásukat és hűségüket… mégis külön utakra tértek. S mi vakon tettük, azt, amire azt gondoltuk, ez a helyes út… De be kellett látnunk, sajnos… mikor meghalt a lány… s az alakváltók, mindent elmeséltek… hogy ez, cseppet sem volt jó megoldás… azóta még nagyobb önsanyargatásba kezdett Edward…


Pár éve elvégezte az orvosi egyetemet ismét, s most velem együtt a kórházban tevékenykedik. Nem igazán beszél. De a munkáját, kiválóan elvégzi…



- Szívem – nyitott be Esme a dolgozószobámba – jól vagy – suhant oda hozzám. S megérintette az arcom. Olyan sok gyengédség és kedvesség van ebben a nőben, hogy érdemeltem én őt ki? Gondolkodtam el, miközben egy mosollyal ajándékoztam meg, s ő viszonozta ezt nekem.


- Csak a múlton merengtem – válaszoltam neki, az igazsághoz hűen. Soha nem hazudtam neki. Megérdemli az igazságot, még ha az néha fáj is. Ő az én életem ragyogó csillaga, aki a sötétbe fényt hoz, s megmutatja, merre van a kiút, ha én nem lelem.


- Milyen volt a napod? – ült le az ölembe, s kérdőn fürkészte a tekintetemet. – Edward, nem igazán akart mondani semmit – hajtotta le a fejét szomorúan.


- Nem volt egy sűrű napunk – szólaltam meg – a balesetire is, mindösszesen öt ember jött egész éjszaka – sóhajtottam. Minden este mi megyünk be a kórházba. Eleinte furcsállták, ezt a jelenséget, de mára már nem kérdezősködnek annyit. Hiszen, kit ne érdekelne, az, amikor valakit csak a sötét éjszakában lát, nap, mint nap? – Most vadászni van? – tereltem a témát Edwardra.


- Igen – biccentett, aztán felállt az ölemből és odasétált az ablakhoz, melyen a nap sugarai sütöttek be – Alice és Rosalie is vele mentek. – gyönyörűen ragyogott, ahogy ott állt és a napfény rávetült a bőrére. Készetetést éreztem rá, hogy odamenjek, és hátulról átöleljem a derekát.




Mire ezt kigondoltam, már meg is tettem. Majd finoman ráhajtottam a fejem a vállára, s ott álltunk percekig csöndben. Esme közben a kezeimre tette a kezét. Hallgattam, ahogy egyenletesen lélegzik. Beszívtam a mámorító illatát, s élveztem, hogy ilyen közel lehetek hozzá, s egy kis ideig semmilyen gondolat nem zavarhat meg minket.


Egy köhintésre lettünk figyelmesek. Majd Jasper hangját halottuk meg, mire mindketten megfordultunk.




- Elnézést, hogy csak így rátok török – szabadkozott – de a kopogásra nem válaszoltatok – magyarázta meg, miért jött be.


- Semmi baj fiam – ültem le, egy székre az íróasztalom előtt – miben lehetek a segítségedre? – kérdeztem rögtön.


- Aliccel arról beszélgettünk, hogy mi lenne, ha újra elkezdenénk suliba járni, de természetesen estire – foglalt helyet velem szemben.


- Ez nagyszerű – lelkendezett Esme.


- Én is úgy vélem – értett egyet Jasper – bár úgy gondolom, valamit eltitkol – ráncolta össze a homlokát – de megéri, ha végre visszakaphatom, a régi Alicem – mosolyodott el.


- Idővel könnyebb lesz – fogtam meg biztatásképp a kezét.


- Igen én is így érzem – bólintott – viszont ez a mi esetünkben elég hosszú idő…


- S milyen szakra gondoltatok? –kérdezett rá, rögtön Esme. Ő is tudta, hogy ez egy fájdalmas téma, mely mindannyiunkat érint. Jasper hálásan pillantott felé, majd újra beszélni kezdett.


- A jogi karra gondoltunk a Harvardon, ha már úgy is Amerika e részén vagyunk – vidult fel az arca – azt úgyis folyamatosan felújítják – vonta meg a vállát, de az arca még mindig vidám volt.



Egy fáradt sóhaj hagyta el a számat, ahogy őt néztem. Láttam a szemében azokat a kicsiny szikrákat, melyeket oly régóta keresek a szemükben.



- Természetesen támogatni fogunk benneteket – pillantottam Esme felé, aki beleegyezően billentette előre a fejét és egy mosoly játszott az ajkain. Hihetetlen mekkora erővel bír egy szó… elmélkedtem el, miközben Jasper felkelt és az ajtó felé, kezdett el menni.


- Ha hazajönnek a vadászatból, akkor közlöm a többiekkel a jó híreket – csukta be maga után az ajtót.



Amint a kilincs felengedett, s az ajtókattanással jelezte, hogy becsukódott, kedvesem gyors mozdulattal előttem termett és egy szenvedélyes csókkal lepett meg.


Hirtelen meglepődtem, és azt sem tudtam, hogy mi kéne most tennem, majd viszonoztam a gesztusát. Annyira jól esett… éreztem, mekkora boldogságot jelentett neki, fiúnk szavai.


Mindketten tudtuk, ha ő boldog, és Alice valamit titkol, az nagy horderejű dolog lehet. Edward már csak ritkán figyelt a képességével, mégsem tűnt fel neki ez…


Esme ajka érzékien érintette az enyémet, először csak lehet finoman, majd egyre mélyrehatóbban. Szenvedélytől fűtve simult egyre közelebb hozzám és érintette meg lágyan az arcomat.


Egész testemben bizseregtem, ahol hozzám ért, s szorosan magamhoz öleltem. Majd a kezem a gerince mentét, épp hogy csak érintve végighúztam, amikor egy jóleső sóhaj hagyta el mindkettőnk ajkát…




- Mit mondtál? – zengett az egész ház… nem ismertem fel, ki lehet a hang tulajdonosa, de azonnal felmértem, hogy veszekedés van. A karjaimban Esme is megmerevedett és ő is fülelni kezdett.


- De hisz öcskös ez remek lenne – hangzott fel Emmett mély hangja. Mely keservesen csengett, a mindig beszédéhez hangjához képest – Legalább emberek között lehetnénk…


- Nekem már megvan… - kiáltotta Edward ismét, amikor közbeszóltak


- Oh tehát a nagyszerű Edward nem képes a testvéreivel is lenni egy kevés időt – szinte sikítva intézte szavait Alice Edwárdhoz, olyan elképesztően magas hangot ütött meg – minden nap látjuk milyen fájdalmas arccal, térsz haza. Senkihez nem szólsz, csak ha már nagyon, muszáj. Nem veszed figyelembe, a másikat. Elmész mindenki mellett… - szünetet tartott – és a legfontosabb, hogy nem veszed észre, hogy nem csak neked fáj, hanem nekünk is… - szinte már halottam, ahogy zokog…

- Miért teszed ezt velem? – vált fojtottá Edward hangja


- Térj észhez – szólt erélyesen Rosalie – türelmesek voltunk veled, de csak azt kérjük, hogy gyere velünk a suliba – enyhítetett egy kicsit a hangján – miért olyan nehéz, ezt véghezvinni? Suli mellett, még besegíthetnél Carlislenak.


- Ti ezt nem értitek – mordult fel. Mire mi is lementünk. Ott voltak mind a nappali közepén. Emmett és Jasper előttük Aliccel, aki szemben állt Edwarddal, s mellette Rosalie.


- Ugyan mit nem értünk Edward? – állt elé Alice – a legjobb barátnőm volt… - hajtotta le a fejét – nekem is hiányzik, de így döntöttél – suttogta – én elfogadtam, és megtettem, amit te annak idején kértél. Most te tedd meg ezt értünk…


- De… - akarta volna mondani, mire Alice Jasper karjai között térdre rogyott, és ha nem lenne vámpír, már potyogtak volna a könnyei…


- Semmi de Edward – nézett vele farkasszemet Jasper – meg tudod tenni, ezt az egyet, ha másért nem Alicért – tartotta szorosan a törékeny testet, ami most könnyek nélkül zokogott – Te nem láttad, miken ment keresztül a család… - fordította el a tekintetét – Elhiszem, hogy nehéz lesz számodra, újra kapcsolatot teremteni, beszélni másokkal… De nem teheted ezt továbbra. Engedd el őt, ahogy annak idején otthagytad őt – kegyetlenül odatette elé, a múlt sérelmeit, amiket ő maga okozott. De mindannyian tudtuk, hogy igaza van. Ez így tovább nem mehet…


- Rendben – egyezett bele lehajtott fejjel. Hangjában olyan mélységes fájdalom bujkált, amitől Jasper, eddig eltorzult arca, még jobban eltért a megszokottól.



Ott álltak még mindig egymással szemben, és egyikük sem mozdul. Miközben Jasper Alice hátát simogatta és nyugtató szavakat suttogott a fülébe. Akár elmehettünk volna, de valami arra ösztökélt, hogy ott kell még maradnunk… pár perc, vagy talán egy óra múlva… nem tudnám megmondani, mert az idő jelentéktelennek tűnt, amikor végre Alice zokogása alábbhagyott és a fejét ismét felemelte.


A szemei alatt vörös karirkák voltak, szemszíne pedig ében feketében tündökölt. Egy gyors mozdulattal felkelt és a mélabús Edward karjai, közé vetette magát. Szorosan ölelték egymást, mintha az életüket jelentené ez a kapcsolat, miközben Alice halk hangja eljutott hozzánk.



- Köszönöm… - lehelte



Ez a zaj, szinte semmi volt az előzőkhöz képest, de a hordereje annál nagyobb. A két testvér szorosan egymás karjaiban, mutatta meg, hogy talán mégis van esélyünk boldognak lenni ismét.


Alice beszéde, mégis megtört volt. Miközben a kín ott égett egészen mélyen ebben az apró szavában, melyet bátyjának intézett. Ennek ellenére a remény töltötte el a tudatomat, hogy talán végre elkezdődik valami. Hosszú idő óta ez volt Edward első látható érzelmi kitörése…


Mégsem bántam az előző jelenettel járó hangos, zajos kitörésüket, mert bizakodással töltött el a tudat, hogy két szónál többet képes volt magából kipréselni… az eddig szinte egy- két szónál többet nem beszélő fiam


Végül Emmett megfogta Rosalie kezét és leültek a kanapéra. Legnagyobb megdöbbenésemre mindegyik gyermekem ezt tette, s hívogatóan nekünk is kitárták a karjainkat, a ujjaikat be- be hajligatva, jelezték, hogy mi is foglaljunk helyet körükben.


Én Jasper mellett foglaltam helyet, míg közte és Emmett közt foglalt helyet Edward, a lányok pedig a fiúk lábának dőlve a szőnyegen helyezkedtek el. Nem volt a legboldogabb pillanatunk. De a legelső, boldog és bizalommal teli… azóta a hosszú szörnyű őszi nap óta…

Ajánlat

Sziasztok!

Teszek nektek egy ajánlatot!

Válasszátok, ki melyik történetből szeretnétek még egy új részt holnap és én megpróbálom teljesíteni.

Mit kérek érte? A másik két fejezethez még két kommentet.

A Lénás igaz még nincs feltéve, de ha abból szeretnéd, hogy tegyek fel még egyet, akkor ide írd, de oda is minimum azért öt komment legyen :P

Remélem tetszik, az ajánlatom.

Ha szeretnél, valami többet, akkor írj ehhez megjegyzést. Mond el, Te mit szeretnél, s ha tudom teljesítem ;)

Puszi

Kitti

Léna 11

Sziasztok!
Itt a következő rész!  Remélem nektek is tetszeni fog :)
Vitti volt egy kérdésed Aro kibe szerelmes, nos ebben a részben pontosan leírtam ezt is :)
De ha bármi kérdés felmerül írjátok le és szívesen válaszolok :)
Írjátok le, milyen volt számotokra, ez a fejez is.
Ja igen és minél több megjegyzés kerül egy részhez, annál hamarabb jön a friss. Ösztönzöleg hat, így is igyekszem, de higyétek el, akár egy szóval is, elérhetitek azt, hogy egy fejezet már másnapra megírjak. Úgyhogy hajrá, ha tetszik, ha nem és ha van kedved írd le a véleményed számomra.
Köszönöm.

Jó olvasást.
Puszi
Kitti



(Marcus szemszöge)

Épp az egyik folyosón sétáltam, mikor megláttam, hogy Brandon a kastélyt akarja elhagyni. Gyorsan odafutottam hozzá és visszahúztam a vállánál fogva. Majd megkerültem őt, és a szemébe néztem, de ott nem láttam semmit.

- Merre indultál? – kérdeztem

- Gondoltam járok egyet – sütötte le a szemeit zavartan


- Azt itt is tudnál – csattantam fel

- De itt már szinte úgy érzem magam, mint, aki be van zárva… - válaszolt sértődötten 


- Az lehet, de még akkor sem mehetsz ki egyedül – mondtam határozottan. Felcsillant a szeme, mint a kisgyereknek, akivel közlik, most megkaphatja a választott játékot.

- Akkor gyere velem – ajánlotta. Elhúztam a számat, hiszen nem vágytam emberek közé. Nekem mind egy szép fogásnak nézett ki, de még élénken él benne, a Lénával erről folytatott beszélgetésünk. Azóta senkit nem támadtam meg, nem mertem volna megtenni… de nem akartam Brandont cserbenhagyni, a saját félelmeim miatt.


- Csak egy rövid ideig – tájékoztattam

- Hát persze – vágta rá egyből és már tudtam, hosszú utunk lesz…

- Akkor indulás – közben mentem előre – s merre akartál menni? – tettem fel neki a kérdést, amit még nem tudtam. Reméltem nem egy szűk sikátorba, mert az még nekem is nehezen jött össze. Olyan helyre én se mentem egyedül… töprengtem.

- Nincs konkrét cél – lelkesedett – csak megyünk, amerre akarunk és élvezzük a szabadságot – s kitárta karjait előttem. Olyan volt, mint egy nagy gyerek. Nevettem rajta.

- Akkor talán elindulhatnánk ebbe az irányba – ajánlottam egy forgalmasabb útvonalat. Neki talán még kísértést jelenthet, de az ilyen helyzeteket már rég megtanultam kezelni. „Tömegben nem leplezzük le a családunkat.” Emlékeztem még vissza, mikor még Aro volt a vezetőnk. De egy szűk kis utca, pár eltévedt emberrel… rögtön termelődni kezdett a méreg a számban, ahogy láttam magam előtt, hogy egy kecses nyakba fúródnak borotva éles fogaim… megráztam a fejem, hogy kiűzzem ezt a képet belőlle, mire Brandon rám kapta a tekintetét. Megértően elmosolyodott, s elindult abba az irányba, amelyet mutattam neki.

- Ötven éve még nem mertem volna, ezt megtenni – kuncogott Brandon. Eközben egy csinos fiatal lány ránk kapta a tekintetét és kecsesen megindult felénk. A rémület elemi erővel hatott rám.

- Gyorsabban – mormoltam neki dühösen. Szerencsére hallgatott rám és nem kérdezett semmit, de a lány még mindig jött utánunk. Fáradtan sóhajtottam, miért pont most nem futhatok el előle? A választ tudtam jól, nem leplezhetjük le kilétünket…

- Baj van? – nézett rám Brandon, s megállt. Megráztam a fejem, s közben a lány felé pillantottam, aki mintha minden egyes lépésével egyre közelebb került volna hozzánk. – Szép darab – mondta elfúló hangon. Rögtön rákaptam a fejem, eddigi borostyán szeme, feketében tüzelt. Szemét le nem vette a fiatal teremtés alakjáról. Úgy nézett abba az irányba, mintha a megváltás, most érkezett volna meg a földre.

- Brandon térj észhez – szóltam rá. Nem nézett rám, csak a lányt figyelte, aki vészesen közeledett felénk. Végül megragadtam az arcát és a szemeibe néztem – ezt nem teheted – sziszegtem neki összeszorított fogakkal. Ez már hatásos volt. Megrázta a fejét és bocsánatkérően pillantott rám, majd lehajtotta a fejét.

- Sajnálom – suttogta megtörten.

- Menjünk, még mielőtt ideér – szóltam rá, de már késő volt. Ott állt közvetlenül mellettünk és a legrosszabb dolgot tette… meglebegtette haját, ezzel is felénk áramoltatva mámorító illatát. A vörös köd azonnal ellepte az agyamat, s barátságosan a lányra mosolyogtam.

- Sziasztok, Stefi vagyok – csicseregte - Nincs kedvetek meginni valamit? – kérdezte a lány, s közben zavartan játszott az egyik tincsével.

- Sietnünk kell – halottam meg Brandon halk hangját.

- Rosszul vagy? – mért végig nagy zöld szemeivel a lány. Megráztam a fejem és próbáltam a tekintetem a nyakánál pulzáló érről fentebb emelni… nem sok sikerrel.

- Akkor mi mennénk is – hadartam, s elindultam az utcán egy másik irányba.

Egy ideig nem szóltunk egymáshoz, csak csendben ballagtunk. Szégyelltem magam, majdnem kudarcot vallottam, pedig nem most járok először emberek között. Tudom, mekkora hatással vagyok rájuk és ezt ki is használtam mindig… mint majdnem most is… hiába tudom, hogy nem lehet, minden alkalommal csupán az ölésre tudok velük kapcsolatban gondolni.

- Ne emészd magad…

- Micsoda? – néztem a mellettem haladó vámpírra

- Amikor én hibáztam, nekem Amari mondta mindig ezt – sóhajtott – csak én meg is öltem az áldozataimat…- merengett el

- Akkor most, hogyan…? – csodálkoztam

- Nem tudom – csóválta a fejét – pedig gondolkoztam rajta, hogy elhívom, és amikor kettesben maradok vele… biztos velem tartott volna… - hunyta le a szemét. Pont én is erre gondoltam, amire ő…

- Nagyon jól bírtad – tettem a vállára a kezem biztatólag.

- Kösz – mosolygott ismét – szerintem menjünk vissza – nézett a vár felé.

- Egyet értek – nevettem – S hogy érzitek magatokat a kastélyban? – váltottam témát.

- Hát – állt meg egy pillanatra – egész jó, bár… - s ismét elindult – azt hiszem a nővérem szerelmes – suttogta meghatottan.

- De én azt hittem, hogy neki… - kezdtem, de félbeszakított…

- Igen ez így igaz… - mormolta – volt valakije régen, aki meghalt. De az már több mint kilencven éve volt – dühöngött – most pedig, hogy ismét vonzódik valakihez, rögtön megijed és menekül előle – temette kezeibe arcát.

- És a másik fél? – kérdeztem rá

- Ugyanolyan semmit tevő, mint a nővérem – aztán rám emelte tekintetét – te nem vetted észre? – csodálkozott

- De mit? – kérdeztem vissza

- Hát, hogy… - habozott

- Ismerem, a férfit, aki Amariért rajong? – képedtem el. Ő csak bólintott, én pedig gondolkodóba estem. – A kastély lakója? – ismét bólintott

- Nem is akármilyenje – kacagott – nem hiszem el, hogy nem tudod kiről, beszélünk – nevetett egyre hangosabban – hiszen minden ott történik köztünk – adta a tudtomra. Nekem pedig beugrott ki lehet a másik fél, akinek a nevét nem árulta el.

- Aro – mondtam ki a megfejtést. Hiszen… hiszen, mikor először látták egymást, már akkor is látni lehetet mindkettőjük szemében a csillogást, a vágyat… egymás közelében vannak a legtöbbet… szinte elválaszthatatlanok…

- Úgy látom, rájöttél – kacsintott rám, mire én megeresztettem egy mosolyt.

- Igazad van, ez teljesen egyértelmű… - mosolyogtam én is.

- Csak nem nekik… - sóhajtott lemondóan… - hiába beszéltem velük, mintha meg sem hallanák… pedig a boldogságuk egy karnyújtásnyira van a másiktól… és mégis boldogtalanok…

Eltöprengtem ezen, és igazat adtam neki. A boldogság sokszor az orrunk előtt hever, de észrevétlenül otthagyjuk. Mert nem nézzük meg jól, mi is, az, amit kaphatunk. Mint amikor Léna idejött, ő is hasonlóképp cselekedet. Megfosztott minket az emberek gyilkolásától, de cserébe megtanított minket nevetni, e lények között sétálni. Megmutatta a világukat… és, ami a legfontosabb nem voltunk többé gyilkosok…

Nem sokkal később ismét már a kastélyban sétáltam. Brandonnal a kapu előtt váltunk el. Ő felment a szobájába én pedig épp az udvarra tartottam. S megláttam amint Amari a virágokat, tanulmányozza. Szép lassan odasétáltam hozzá és megszólítottam…

- Szépek igaz? – kérdeztem kedvesen

- Csodálatosak – csilingelte. Láttam, hogy elmereng valamin, ezért türelmesen vártam, hogy mikor szólal meg végre. – de minek köszönhetem a társaságodat? – mosolygott rám.

- Csupán csak ki akartam szellőztetni a fejem – mondtam az igazsághoz híven

- Történt valami? – ijedt meg

- Semmi – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra

- Mesélj! – parancsolta. Meglepődtem, milyen jó megfigyelő, csupán pár szóból rájött, hogy itt valami nem stimmel.

- Az előbb kint voltam sétálni és egy lány… - idéztem fel ismét az arcát – vészesen közel jött… - nem akartam a testvérét is megemlíteni, majd ha akarja, elmondja neki…

- De ugye nem tettél semmi meggondolatlanságot? – nézet mélyen a szemembe

- De igen – suttogtam – elhívtam egy szűk kis utcába, és ott kiszívtam a vérét az utolsó cseppig…- hunytam le a szemem – olyan jól esett – villantottam ki fogaimat – tetszik a kontaktlencsém? – kacagtam – szerintem észrevehetetlen…

- Te…- sápadt el… - de hiszen ti már… - de képtelen volt folytatni

- Nyugi – fogtam meg lágyan a kezét – még él – kacsintottam rá. – először dühösen pillantott rám, majd arcvonásai megenyhültek és hangosan felkacagott.

Örültem, hogy mosolyt tudtam varázsolni gyönyörű arcára. Mert be kellett látnom, ez a nő igazán szemrevaló teremtés. Hogy nem vettem észre, ezt eddig? Töprengtem… és ha tényleg Aroba szerelmes… meg kell tudnom… döntöttem el…

- Jól érzed magad nálunk? – tettem fel neki első kérdésemet

- Szép hely… - tért ki a kérdés elől

- És a társaság? – mondtam

- Az is jó – mosolygott

- Van, aki különösebben felkeltette az érdeklődésedet? – puhatolóztam

- Mire gondolsz? – lett gyanakvó, s kérdéssel válaszolt a kérdésemre

- Semmire… csak…- hezitáltam vajon mit szólna, ha elmondanám, mit is akarok tudni pontosan…

- Csak mi? – tette csípőre a kezét. Elnevettem magam, de úgy döntöttem rákérdezek, lesz, ami lesz.

-  Aroval milyen a kapcsolatod? – böktem ki végül

- Jó – hadarta. S zavartan elfordította a fejét

- Kedveled? – firtattam tovább. Nem válaszolt. Végül felálltam és megfogtam a vállát. Szembefordítottam magammal és mélyen a szemébe néztem – Szereted őt – mondtam ki helyette én a teljesen egyértelmű dolgot.

- Nem úgy van, ahogy gondolod – hadarta és a tekintetét elfordította

- Akkor magyarázd el – kértem

- Ez nehéz – sóhajtott és ismét a virágokat tanulmányozta

- Van időnk – tártam szét a kezeim és elé álltam, hogy lássa, én tudni akarom. Kíváncsi vagyok rá.

- Nem adod fel, igaz? – nevetett fel ismét

- Nem bizony – mosolyogtam rá

- Hát rendben – egyezett bele. Épp elkezdte volna, mikor egy hangos morgásra lettünk figyelmesek. Rögtön a hang irányába kaptam a fejem, de már csak egy gyors csíkot láttam, ami nekem rontott és elrepített az udvar másik oldalára. Éreztem a földet, melyet felszabdaltam az ütés következtében.

Mikor végre a testem megállt és fel tudtam kelni a földről, akkor láttam, meg ki volt a támadóm. Rögtön elillant a bosszúvágyam és helyét az elégedettség vette át. Aro volt, aki egy ütésével ekkorát repített rajtam. Majdnem hangosan is felnevettem, mikor láttam, hogy letérdel Amari előtt, és csak nézi őt, ahogy az a csodálatos nő is elveszik a másik szemeiben.

Csend lett, az egész kastély kivonult és figyelte a jelenet, mi lesz most. Mindenkinek ott lobogott a tűz a szemében, talán végre rájönnek, a másik, mit is érez iránta.

Végül Amari szólalt meg, gyönyörű csilingelő hangján

- Jól vagy? – kérdezte tőle aggódva. Aprót kuncogtam… tényleg egymásba szerettek. Közben Aro gyorsan felállt.
- Pe… - akadt el Aro, mely mély megdöbbenést varázsolt mindannyiunk arcára – Persze – köszörülte meg előtte a torkát. Épp el akart menni, mikor Amari megragadta a csuklóját, s az erdő felé kezdte húzni.

Már messze jártak, mikor felocsúdtam kábulatomból és bementem én is a kastélyba. A féltékenység, mikre nem képes, elmélkedtem magamban…

Felmentem végül a szobámba, s leültem az ágyamra töprengeni. Úgy néz ki, egy újabb pár van alakulóban… majd meghallottam az eső kopogását. Milyen szép is… ő majd elmossa a múlt árnyait, s helyébe jöhet egy boldogabb jövő képe…

Nem tudom, meddig elmélkedhettem, mikor egyszer csak egy kopogásra lettem figyelmes. A hold már magasan járt az égen, az eső sem esett annyira. Az ajtóhoz mentem, s szélesre tártam azt. Meglepődtem. Rá most épp nem számítottam.

- Sajnálom, amit kint tettem veled – mondta őszintén

- Néha az érzelmeink erősebbek, mint mi magunk – próbáltam elviccelni a dolgot.

- Micsoda? – hökkent meg. Én pedig megbántam az előbbi kijelentésemet.

- Hiszen látni rajtatok – fordultam el az ajtótól és az ablakom felé mentem – miért nem akarsz boldog lenni? – néztem ismét felé

- De én az vagyok – hangzót fel erélyes hangja

- Persze – flegmásodtam  – ha vele lehetsz – kacagtam – de ezt akár vele is közölhetnéd és akkor legközelebb nem, kellene a földbe döngölnöd, mert velem tölt egy kis időt – gúnyolódtam. Láttam rajta, hogy megharagszik, de azt akartam, hogy vegye végre észre magát és harcoljon a szerelméért.

- Persze, mert te annyit tudsz ezekről – köpte felém a szavakat

- Az lehet, hogy nincs sok tapasztalatom ezen a téren – ismertem el – de az biztos, hogy ha nekem lenne egy ilyen szépség a lábaim előtt én soha nem engedném el magam mellett ilyen könnyen… - morogtam.

- Igazad lehet – ismerte el, s kiment.

Nem értettem őt. Itt ez a gyönyörű nő, aki viszont szereti. De mégis… egyik sem veszi észre a másik rajongását… vakok… mint a legtöbb szerelmes… csak azt látják, amit a színes ködük engedélyez…

Léna 10

(Aro szemszöge)


A késő esti szellő hihetetlenül mámorító illatot hoz magával. Mélyen beszívom, s élvezem a gondolataim szabadságát. Most értem meg csak igazán, milyen idegesítő, ha folyamatosan ellenőriznek, és soha nincs magánéleted a gondolataid nyomán.


Már épp mentem volna be az erkélyemről, mikor az udvaron megpillantottam őt. Gyönyörű hajzuhatagát felkapta a szél, megmutatva ez által csodaszép alakját. Mélyvörös ruhájának kontrasztja tökéletes összhangban van szemének színével. Olyan csodálatos… elmélkedek magamban.
        
   
- Gyönyörű, igaz? – szólalt meg mögöttem egy mély harsány hang. Rögtön megpördültem a tengelyem körül, s Brandonnal találtam magam szemben. Hihetetlen ez a gyerek. Folyamatosan ott téblából, ahol nem kellene.


- Mit keresel itt? – csuklott el a hangom. Kérdésemre nem felelvén, egy újabb elmés ötletét osztotta meg velem.


- Tudom – suttogta – mindenki tudja, hogy odavagy a nővéremért – pillantott most rám- de vigyázz rá – keményedett meg a hangja. Nem értettem semmit, ki tudja? Honnan vették észre?


- De honnan… - akartam kérdezni, de közbeszólt.


- Elég nyilvánvaló – tekintetét a távolba emelte, majd szemeit becsukva, figyeltem, ahogy mélyet lélegzik, s ismét megszólal – Akár csak Amari nekem sem kerüli el a figyelmemet, ha valami megváltozik… - húzódott mosolyra a szája.


- Nem értelek…


- Ragyogsz – kinyitotta a szemeit, s engem vizslatott vele – hiszen mindig a közelében vagy – itt elfojtott egy nevetést – s ha a közeledben van… - vett ismét egy mély levegőt – arról inkább ne beszéljünk – kuncogott.


- Nem értem miről beszélsz – adtam tudtára, értetlenségemet. – ugyanolyan vagyok, mint voltam… - mondtam


- Már régen nem – nézett a nővérére – de idővel te is rájössz majd… - majd megfordult, s bement olyan halkan, mint amilyen csendesen jött.



Hihetetlen ez a család. A járásuk, az eleganciájuk. Hiába vagyok idősebb, az ő egymás iránti szeretetük, s kötödésüket, nem múlja felül semmi. Még az a Tront is… mérgelődtem magamban… mikor egy csilingelő kacajt hallottam meg. rögtön a hang irányába fordítottam a fejem, s megláttam Amarit egy férfi társaságában… amint láthatólag nagyon jól érzik magukat. Azonnal elöntött a féltékenység… mit merészel, az a senkiházi?


Még mielőtt végiggondolhattam volna, hogy mit teszek, már le is ugrottam az udvarra. Azonnal ott termettem köztük, s akkorát ütöttem a férfin, amekkorát, csak bírtam. Nem érdekelt, senki és semmi. Csak azt, hogy ez a gyönyörű nő, egyes egyedül az enyém, legyen, senki másé…


De végül a tetteimet utolérte a józan eszem. S elborzadva láttam meg, mit is tettem, néhány röpke pillanat alatt. Az a férfi Marcus volt, az én kedves barátom… én pedig elrepítettem, felszántva így az egész udvart vele… láttam, milyen meglepettek mindketten… Aztán a legrosszabb dolog történt, a kastélyban lévők mind kiözönlöttek és minket figyeltek…


Elborzadva vettem tudomásul. Brandonnak igaza volt. Minden meglátszik rajtam, csak én nem veszem észre, azt, ami már egyértelmű. Beleszerettem ebbe a vámpírnőbe… teljes mértékben, visszavonhatatlanul…


Csak álltam ott, de nem tudtam mit tenni. Szégyelltem magam, hogy nem irányítottam jobban az érzéseimet. Hol az a kőkemény és fegyelmezett álarc, amellyel régen kormányoztam még Léna előtt? És hol van ő, Léna, hogy legalább ő visszafogjon… mit tegyek most… gondolkodtam, de semmi nem jutott eszembe…



- Jól vagy? – hangzott fel a világ leggyönyörűbb hangja. Felettem ált, csak most vettem észre, hogy térdre borultam előtte… de várjunk csak… mit keresek én a földön… gyorsan felálltam. Nem tévedtem minden szem rám szegeződött.


- Pe.. – megköszörültem a torkom, mert olyan volt, mintha kiszáradt volna – persze – hadartam gyorsan. El akartam menni, de elkapta a csuklómat, és maga felé húzott. Kérdőn pillantottam rá, de nem szólt semmit, csupán elindult egy másik irányba.



Én sem akartam megszólalni. Így csak sétáltam mellette. Hihetetlen boldogsággal töltött el ez is. Mintha csak egy csepp boldogságot hintettek volna belém. Már nem érdekelt semmi, amit az előbb tettem, csak az, hogy végre az ő kezét foghatom, s vele lehetek. Hihetetlen nagy boldogsággal volt rám, ez a kis gesztus.


Már vagy fél órája sétálhattunk a csendben, mikor hirtelen megállt egy nagy fa árnyékában, s a szemeit az enyémbe fúrta. Mintha belém akarna látni. De én tartottam a kontaktust. S a boldogság újult erővel hatott le rám.




- Figyelsz te rám? – hangzott fel csípősen a hangja. Szinte sértette a fülemet, a hangjában lévő él, az előbbi fellegek után. Úgy éreztem magam, mint akit kidobtak egy gyönyörű utazás közepén…


- De hisz nem is mondtál semmit – érveltem. Szemei kidülledek, s olyan magas hangon szólalt meg, amit még soha nem produkált, mialatt velünk volt.


- Gondolatolvasó vagy – csattant fel, s megrántotta a kezemet. Ebben a percben esett le, hogy nem azért ért hozzám, mert azt akarta, hanem mert így akart velem kommunikálni. Azonnal kirántottam a kezem a keze szorításából, s magam előtt keresztbetettem.


- Hallottam – vettem neki oda foghegyről. Hazudtam, de mégsem ismerhettem be, gyengeségem, miszerint teljesen odavagyok érte, és ha a közelemben van, semmire nem tudok figyelni – a szobámban leszek. Elnézést az előbbi kitörésemért – vettem fel a póker álarcomat – viszlát Amari – ejtettem ki, minden egyes szót szépen lassan, még egy utolsó élvezetként a nevével játszani. Aztán sarkon fordultam, s otthagytam.


- De… - halottam még elfúló hangját, de már nem figyeltem rá. Legszívesebben elmennék erről az átkozott helyről. Miért kellett nekik pont ide jönniük, hogy keserítsék az én életemet?




De nem merenghettem tovább, mert a telefonom hangos pityegéssel jelezte, hogy valaki keres. Elsétáltam mellette, s leültem a szobámban lévő fotelembe. Ha Léna az, akkor majd megnézi a jövőben, hogy miért nem veszem fel. Remélem, megérti.


Végül elhallgatott a telefonom, de ahogy ez megtörtént, újult erővel kezdett rá. Ezt már ötödjére kezdte el, mikor meguntam, s odaballagtam érte. Nem is néztem a kijelzőre, úgy vettem fel, s szinte morogva mondtam a nevem.




- Aro – visszhangzott a szoba


- Szervusz, öreg barátom – hangzott fel rég nem halott ismerősöm hangja – valami baj van? – kérdezett rá azonnal. Egy kis nyugalmat erőltettem magamra, hogy ne vehessen észre semmi mást.


- Nem, minden a legnagyobb rendben – válaszoltam erélyesen.


- Oh, ennek örülök – mondta kedvesen – viszont lenne egy kérdésem számodra – csöndesült el a hangja.


- Miben lehetek a segítségedre? – mosolyodtam el a mondat végére. Remélve, hogy egy utazásra hív, azáltal pedig itt hagyhatom a kastélyt, egy rövid időre.


- Szeretnélek meghívni az esküvőnkre Eszmével – lágyult meg a hangja. Mindig is irigyeltem az ő kapcsolatukat. Olyan meghitt… oh miket gondolok, dorgáltam meg magam gondolatban. Jó nekem az életem, úgy ahogy van.


- Örömömre szolgál, ha résztvehetek, ezen a neves napon – mondtam.


- Akkor egy hét múlva, szeretettel várunk Amerikában… - hadarta. Tudtam, hogy izgatott, hiszen már nem ez az első alkalom, hogy újból elveszi a szeretet nőt, de mégis minden egyes alkalommal ugyan olyan lázas izgalom él benne, mint az első alkalommal.


- Jól választottál – biztosítottam, s mosolyogtam eme mondatomra.


- Tudom – kuncogott a vonal túloldalán – köszönöm Aro, s természetes a kastély lakóit is szívesen látjuk.


- Átadom barátom – válaszoltam. 




Milyen jó, ha valaki van melletted, s nem kell egyedül lenned. Hirtelen öntött el egy csomóérzés, s ragadott egy teljesen más világba, ahol a maszkom teljes mértékben megsemmisült.


A magány, mint a méreg mardosta halott szívemet. Felemésztette megmaradt darabkáimat, s döntésre sarkalt. Szeretem Amarit, s harcolni fogok érte. Ezért a következőt tehettem csak. Az egyetlen kapaszkodómba markoltam, mely még nem hullott porba. Gyorsan a telefonomért nyúltam, s már tárcsáztam is a jól ismert számot. Alig csengett ki, már fel is vették.




- Valami baj van? – hangzott fel a féltő hang.


- Nincs – kuncogtam az aggodalmán – viszont – köszörültem meg a torkom – szükségem van a segítségedre – sóhajtottam – egy hét múlva velem kell jönnöd Angliába – esdekeltem. Tudtam, hogy így is látja a képeket a fejemben, ha rá gondolok, ezért ekképp cselekedtem, s csak remélni tudtam, hogy nem hagy cserben. Máshoz nem mernék fordulni rajta kívül.


- Rendben Aro segítek neked – hadarta – de ne csinálj többet ilyen marhaságokat – suttogta, hogy csak én haljam.


- Köszönöm.


- Holnap már ott leszek – sóhajtotta lemondóan.


- Várni foglak… Léna – suttogtam én is meghatódottan. Ha ő nincs, a világunk talán tényleg összeomlott volna. Hiszen nem egyszer segített ki minket, nem csak a harcban, de az életünk összegabalyodásában is.



    
                                                                         
                                                                        

Léna 09

Sziasztok! Ha valakinek kérdése van, az írja le nekem megjegyzésként, vagy kérlek írd, meg számodra milyen. Én nagyon szeretek írni, de szeretném tudni, számodra, milyen, az amit én alkotok!

Ari, írtad, hogy neked nem egészen tiszta, a rokoni kapcsolatok, megpróbáltam ezt is beleilleszteni, de ha még mindig nem világos, akkor akár csinálok egy családfát :)

Írd le, ha kérdésed, vagy kérésed van, s én válaszolok rá. Köszönöm.

Jó olvasást ehhez a részhez, remélem számotokra is tetszeni fog :)

(Léna szemszöge)


Az izgatottságom felülmúlta az elmúlt évek eseményeit. Már több mint egy évszázada nem láttam a gyermekeimet és a családjukat, ma pedig mindannyian együtt lehetünk. A délelőtt folyamán voltam Elizabethnél, ami nagyon felvillanyozott mindkettőnket.



Délre, már bejártam az egész környéket, s beszereztem, ami a ház feldíszítéséhez szükséges volt, közben már az ételek is szépen sorakoztak. Kicsit féltem, hogy kevés lesz az ennivaló, mivel nem szoktam az embereket megfigyelni, mennyit esznek. De itt főleg az alakváltók, miatt aggódtam, hogy elegendő mennyiséget készíttettem e elő.



Megengedtem egy bepillantást a jövőbe, de olyan zavaros volt, minden, hogy kénytelen voltam megelégedni, azzal, ami van.



A díszítésnél főleg az aranyt helyeztem előtérbe. A bejárattal szemben lévő kis asztalra, négy mécsest raktam, középre pedig egy vázába tulipánokat. A megvilágítás itt igen gyenge volt. Sötét volt ez a rész, ez volt a fénypont. Nagyon hangulatossá tette.



A konyhában egy piros terítőre fehér tányérokat tettem, mellé az evőeszközöket, s poharakat. Igyekeztem mindent előkészíteni, hogy ne keljen annyit ugrálni evés közben. Felcsavartam egy kicsit a fűtést, ami pedig a hideget igényelte az ételek közül, beraktam a hűtőbe.



A nappaliban felállítottam egy fát, de nem díszítettem fel teljesen, csak annyira, hogy mégis legyen rajta valami. Sokkal jobban szeretem, ha az egész család együtt van ilyenkor. Itt nem sok mindent pakolásztam, csupán a bútorokat helyeztem el úgy, hogy középen egy kis rész kimaradjon táncparkettnek. Lehoztam még fentről egy ülőgarnitúrát, két fotellel, melyet a dolgozószobában találtam. Ekkor már délután volt, s megszólalt a csengő. Izgatottan ballagtam ajtót nyitni, s nagyon vártam már, hogy mindenki itt legyen velem együtt.



Az ajtóban a La Pushból érkező vendégek álltak. Amint kinyitottam az ajtót, az elől álló fekete hajú fiú nyakába ugrottam.



- Jacob – ujjongtam – végre itt vagytok – öleltem szorosan magamhoz. Gyorsan bekapcsoltam, azt a képességemet, mely által az emberi illatomat érzik, s egy nyugalomhullámot küldtem feléjük. Végül elengedtem Jacobot, s beinvitáltam őket a házba. Ott szép sorban megöleltem őket.



- Úgy örülök, hogy itt vagytok – szólaltam meg ismét. Kitártam a karjaimat, s Sethet is megöleltem. Kicsit megfeszült az ölelésemben, de éreztem, hogy jól esik neki.



- Örülök, hogy végre újra láthatlak. Rég voltál már erre – mormolta a fülembe – mikor tegnap Jacob, mondta, hogy itt vagy, azt hittük, csak ugrat – nevetett halkan – de nem, te tényleg itt vagy – éreztem, ahogy felenged az ölelésemben, s szorosan magához szorít, mint egy bizonyítok, hogy ténylegesen a karjaiban vagyok. Végül elengedtük egymást. S Leathoz fordultam.



Vele nem volt olyan harmonikus a kapcsolatom, mint Jacobbal, vagy Sathel. Inkább távolságtartó volt velem, de ezt soha nem is kérdőjeleztem meg. Hiszen vámpír voltam, ő pedig alakváltó. Ősi ellenségei egymásnak. Most mégis úgy éreztem ő is a karjaiba akar zárni. Egy kicsit közelebb mentem hozzá, esélyt adva, neki, eme cselekedetre.



- Remélem máskor hamarabb, jössz – mondta olyan fojtott hangon Leath, hogy úgy éreztem, mindjárt elsírja magát. De erőt vett az érzései felett, átszelte a köztünk lévő kis távot, s a karjaiba kapott. Egy percre mindketten meglepődtünk, a hirtelen jött érzelmi hulláma miatt. De aztán jó szorosan fogtam én is őt. – tudom, hogy nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, de örülök, hogy újra itt köszönthetlek Forksban. – elengedett, s a mondat végére biccentett egyet.



- Végre itt van az első vámpírunk – hangzott el Paul mondata. Odakaptam a fejem, s ő egy mosollyal ajándékozott meg. – nagy öröm, La Push első vámpírját, ismét ezen a félteken üdvözölni. – mosolygott, s meghajolt előttem. Erre mindannyiunkból kitört a nevetés. Végül a nappaliban foglaltunk helyet, Seth, Jacob és Leath egy nagyobb kanapéra ült le, míg én és Paul egy- egy fotelban.



- Remélem nem gond, hogy csak mi jöttünk – suttogta Jacob – de a többiek még nem igazán ismernek. – nem engedtem végig mondani neki, közbeszóltam.



- Örülök, hogy eljöttetek. A többiek majd máskor megismernek – kacsintottam rájuk. Olyan hitetlenkedő fejet vágtak, hogy meg kellett kérdeznem tőlük – Úgy gondoltam, valamikor majd megismerkednék velük – mondtam – vagy ne menjek? – kérdeztem meg végül tőlük.



- Dehogynem – csattant fel Paul és Leath egyszerre – ez nagyszerű ötlet. – s ebben a pillanatban ismét megszólalt a csengő. Ránéztem az órára, ami este fél nyolcat mutatott. Aprót borzongtam.



- Azt hiszem, megjöttek a többiek – csilingeltem.



- Az nagyszerű – örvendeztek ők is.



Végül odamentem az ajtóhoz, s kitártam azt. S tényleg ott voltak mindannyian. Három gyermekem legelöl, s amint nem ált semmi köztünk, a nyakamba vetették magukat, aminek következtében majdnem hátraestem. De most ez sem érdekelt. Csak öleltem gyermekeimet.



- Elizabeth, Anthony, Amy – suttogtam a nevüket egymás után – egy ilyen ölelés a legnagyobb ajándék, amit valaha is kaphattam – nevettem.



- Annyira jó végre ismét látni téged – ragyogott fel három gyermekem szemei.



- De ne álljunk az ajtóban, gyertek beljebb – inttettem nekik.



- Hűha – hüledezett Anthony – te aztán átrendezted a házat- és ezek az illatok – szimatolt a levegőbe. Épp az ajtó mögötti fogasra akasztották fel a kabátjaikat, mikor ismét visszafordultam. Két kis unokám, mint a villám, úgy pattant oda hozzám, egyikük-édesapjuk ölelő karjai közül, s öleltek meg most engem, ahol értek.



- Alice – nyomtam egy puszit a homlokára. Ő már a derekamig ért. Aztán lenéztem a másik picur felé, s a karjaimba kaptam, s felemeltem a levegőbe – Te biztosan Nahul lehetsz – mosolyogtam másik kis unokámra. Ő pedig bólintott. A vállamra fektette kis fejét, s úgy tartottam pár percig, mikor is egy köhintésre lettem figyelmes. Gyorsan körbepillantottam, mikor láttam, hogy Nahul épp a karjaimban alszik, míg vejeim és a menyem, kint ált az esőben – oh elnézést – sütöttem le a szememet



- Semmit nem változtál – kuncogott Benjamin Elizabeth férje – jó végre újra köztünk látni – óvatosan megölelt, vigyázva, hogy a kicsit, nehogy felébressze, majd beosont mellettem a házba, de még a fülembe suttogott – nagyon jól ál a kezedben a mi pici fiúnk – s éreztem, a hangján, hogy mosolyog, s vele együtt én is.



- Már nagyon vártalak – mondta David, majd adott a fejem tetejére egy puszit, s besurrant mellettünk a házba.



- Gyönyörű lett a ház – dicsért meg végül Camilla is, a külső világításban csodálkozva – köszönöm – suttogta elhalóan. Végül mindannyian bementünk a házba. S a nappaliban mindenki szépen sorban leült.



Épp, hogy jutott mindenkinek hely. Elizabeth a lányom és Benjamin a férje egymás kezét fogva ültek a kanapén, s szemüket le nem vették volna a kicsiny fiúkról, aki a kezembe szunyókált. Egy másik kanapén ült Anthony és Camilla köztük pedig, Alice. Úgy nézett ki, mint aki féltékeny. De a tekintetem tovasiklott. Amy, David ölében ült egy fotelben. Olyan aranyosan néztek ki, hogy muszáj volt mosolyognom. S végül a következő kanapén és a mellettem lévő fotelben a La Pusból érkező vendégek, úgy ültek ott, mint mikor itt hagytam őket.



Pár percet még itt ültünk, s beszélgettünk, majd kimentünk vacsorázni, ahol ismételten használtam egy képességem, de ezen már csak mind nevettünk. Élveztem minden egyes percet, amit velük tölthettem, de tudtam, hogy hamarosan vissza kell mennem. De a mosolyom nem hervadt le, már megtanultam, hogy az adott pillanatot ki kell élvezni, így miközben ettünk, s valami kiürült, vagy épp cserélni kellett egy edényt vagy tálat, s nem vettem észre, szóltak nekem, s én minden erőfeszítés nélkül a levegőbe emeltem a szóban forgó dolgot, s adtam helyette egy másikat.



Egész este szórakoztunk. Este táncoltunk, énekeltünk, s zongoráztunk. A kicsiket nyolc órakor lefektettünk, míg mi éjfélig beszélgettünk. Akkor mindenki elvonult a saját szobájába, de hajnali kettőkor a gyermekeim belopakodtak a szobámba, s az éjszaka további részét átbeszélgettük.



Hihetetlen nagy boldogság fogott el, hogy végre ismét ezzel a gyönyörű három teremtéssel lehetek. Ők mentettek meg annak idején, és fogták vissza bennem az őrjöngő vadállatot, s most boldog családunk van. Büszke voltam rájuk, ahogy ők is rám.



Egymás kezét szorongatva egy kis kört alkotva, mutattuk egymásnak az emlékeinket. Hihetetlen mi minden történt velük, ez a rövid idő alatt. Hiszen nekünk vámpíroknak, egy évszázad nem olyan hosszú idő. A reggeli sugarakkal megszakítottuk a kapcsolatot egymással, s lementünk, reggelit készíteni, hiszen ma este lesz az igazi buli… vámpírok, vérfarkasok, s emberek… igen, ha ezt pár évszázaddal ezelőtt valaki mondta volna, hogy ők egymás mellett boldogan élnek majd, mindenki röhögve küldte volna el az illetőt.
Bár nem mindenki tudja, ki veszi körül. Van, aki nincs beavatva, de ők főleg az emberek. Bár van, aki tudja közülük is. Néha könnyebb, ha titkokban tartjuk előttük. Nekik még nehéz felfogni a világunkat.



Végül ébredezni kezdtek a házban a gyerekek, s nagy hangzavarral futottak le, a nyomukban Benjaminnal. Végül ők hárman, s a gyermekeim helyet foglaltak az asztalnál, míg én Camilla és David kimentünk a friss levegőre.



- Nem volt soha furcsa számodra, hogy ők ételt esznek, te pedig nem? – kérdezte David.



- Így szoktam meg – mosolyogtam rá



- Hát azaz időszakod, nagyon nehéz lehetett – sóhajtott Camilla



- Inkább úgy fogalmaznék – néztem rájuk – hogy nem a legkönnyebb.

Sziasztok!

Egy hétig  nem leszek Magyarországon, nem fogok tudni addig új részt felrakni, sem reagálni számotokra. Ha bármilyen ötleted, javaslatod, vagy kritikád van, szívesen fogadom. Nyugodtan írd meg.

Mindenkinek kellemes hetet.

Puszi Kitti

Léna 08

(Elizabeth szemszöge)


Épp karácsonyra készülődtem. Mézeskalácsot gyártottam, piskótákat sütöttem, krémeket főztem. Mert, ahol az én férjem megjelenik, ott bizony, sok tál étel marad csupaszon. Már a második pácolt húst tettem be sülni, és a hatodik adag halat rántottam ki, mikor a telefonom hangosan elkezdett jelezni. Nagyon megijedtem, a hirtelen jött zongora szólamtól, de amint tudatosult bennem, hogy ez a telefonom csengőhangja megnyugodtam. Viszont mozdulni sem tudtam a sok mosatlan edény és az ételek fogságából. Valóságos börtönt kerítettem magamnak. Ez még viccesnek is hatott volna, ha nem akartam volna megmozdulni.


Mérges voltam, de nem tehettem egyebet, csupán arrébb raktam a csetres egy részét, a kész ételeket pedig a spejzba behordani. Már az utolsó ételt vittem be, a tűzhely melletti ajtón a spejzba, és tettem, a konyha másik oldalán helyet foglaló mosogatóba a csetrest, mikor megint felhangzott a zongora szólam.


Boldog voltam, mert ezt a számot én játszottam, és még Anthony komponálta fel nekem egy cd-re a 400. születésnapomra. Végül odaszaladtam, és meg sem nézve a kijelzőn árulkodó nevet, vidáman a telefonba szóltam.


- Jó napot, Elizabeth Dentri vagyok, segíthetek valamiben? – kérdeztem kedvesen.


- Szia Kicsim – szólt egy kissé hahotázó hang. Elsőre nem ismertem fel a hangját. – Szeretném megtudni, holnap ráérne-e? Segítségre lennem szükségem, az egyik lányom elterelésében – és itt már kifejezetten halottam a nevetést.


- Tessék? – hökkentem meg, mit akart tőlem egy idegen ember? De várjunk csak, honnan veszem, hogy idegen. Aztán bevillant- Anya – kiabáltam a kagylóba – te szórakozol velem? – nevetgéltem már én is.


- Nos, ami azt illeti, az idei tréfámat, sütöttem el. – hahotázott még mindig. Majd hirtelen megváltozott a hangja- De a másikhoz szükségem lenne a segítségedre. – mondta komolyan.


- Nem értelek, hisz nemsokára Karácsony van. Tudod, hogy ilyenkor sok a dolgom. Miben tudnék én neked segíteni? – hökkentem meg – meg egyébként is, időm se nagyon van ilyenkor – csuklott el a hangom, hogy a saját anyámnak nem tudok a segítségére lenni.


- A következő a helyzet. Holnap délelőtt elugrok a süteményekért, és az elkészített ételért. Neked csak az a dolgod, hogy minden barátotokat meghívd. La Pusban már voltam, – kezdte el sorolni – Forksban és Los Angelesben is szóltam. Amy barátainak meghívót küldtem, ahogy neki is, tegnap kapták meg – kuncogott – de téged Elizabeth nem tudlak igazán nyomon követni, úgyhogy ott neked kellene a többieket értesítened. – éreztem, hogy mosolyog. Boldog és felszabadult volt a hangja – persze, mindez nem szükséges – vált komorrá – ha nem akarod velünk tölteni a Karácsonyt – elakadt a lélegzetem. Már legalább száz éve nem láttam anyát, és most felhív, hogy végre láthatom…


- Most nem találkozhatunk? – remegett meg a hangom az örömtől. Éreztem, ahogy folynak a könnyeim. Tegnap este, mikor Nahult lefektettem aludni, motyogott valami érős érzelemhullámról a kontinensen. Ami álmában érte el, és nagy fordulatot hoz, de erre gondolni sem mertem volna. Gondolataim között egy kihalni készülő fa, egy állatok által benépesített „dzsungele” szerepelt, nem ez. Egy olyan különleges fa, melynek a lombjai között több madár is békére lel, ahol fészkek sokasága foglal helyet, s a kis fiókák csiripelve várják az ételt hozó szüleiket. A fa aljában megbújó őzekkel, szarvasokkal. De még a közelben lehetett volna egy puma kedvenc vadászállományának a lelőhelye is. Tavaszra gondoltam, arra, hogy akkor jön ez a csodálatos fa, melyet a tél eléggé megpusztított, és megviseltsége nehézkessé teszi, ennek a sok kis állatnak a lakhelyét. De nem. Mindez csupán az én képzeletem kitalációja volt. A fiam álma valós, a nagy fordulat pedig most készül kitörni, és beköltözni az életembe. Érzem anya hihetetlen erős boldogság, elégedettség hullámait, amik rám is könnyű szerrel átragadnak. De én most akarom látni, az izgatottságom, nem tűr halasztást. Most azonnal a karjaim közé akarom kapni!


- Elizabeth – kezdte csendesen. Teljesen meglepett az érzelemhullám, melyet érzékeltem most felőle. Hihetetlen erős szeretet, megbecsülés – ez annyira szép volt – pár perc kellett, hogy rájöjjek, a gondolataimat, velem együtt nézte végig. Elsőre meg is botránkoztam, hogy a gondolataimat nem hagyta meg csak nekem, de aztán a boldogság söpört végig rajtam, hogy ezt a csodálatos képet, ő is szemügyre vehette. Ahogy egy büszke puma egy bokor mögül les prédájára, piszkos mosolyt fölvéve, bizony ma bőséges vacsorában részesíti önmagát és társait. Az őzek és szarvasok, fekvését a fűben, néhány szaladgálóval, akik épp falatoznak pár lomblevelet. S pár kicsinyt, akik még tapasztalatlanul a világra leselkedő veszély ismerete nélkül gyönyörködnek a világban. A fa lombjai közül, dallamosabbnál dallamosabb hangokat hallani, éhes kis csőröket, meredező kis fejeket szemlélni, ahogy egyre nyújtják a fejüket, hogy az étel az ő szájukba kerüljön. Ahogy a büszke szülő, épp szárnyalni tanítja fiókáját, az első fészek elkészítését… - Elizabeth – szólt újra, hisz gondolataim újra szárnyra kaptak. A szó szórós értelmében. Éreztem, ahogy bizseregni kezd az arcom, a pirulás hiányaként. Mindig is én voltam, a család álmodozó tagja. S aki a legkésőbb kapcsol az összefüggő eseményeknél. Apró kuncogást véltem felfedezni, s mihelyst agyamon ez átfutott, már csak visszafojtott nevetést halottam – én is szeretnélek téged látni, de előtte kérlek, tégy meg nekem egy szívességet – egy nagy levegőt vett, halottam szapora légzését, s belekezdett a tervének egy részébe avatásába – holnapra egy bulit rendeztem. Camillat kellene hét óráig távol tartanod a háztól valamilyen ürüggyel, addig mindenki megérkezhetne, másnap pedig, együtt köszönthetnénk a Karácsonyt. Így a szenteste pont együtt lehetnénk – vidám volt a hangja, vajon miben mesterkedik? Elmélkedtem – semmiben – vágta rá egyből, a gondolatomra. Meglepődtem, de nem csak én, hanem ő is. Ilyen is ritkán esik meg, hogy egy gondolatra válaszolna, ha épp egy beszélgetésben van benne. Egy hosszú szünetet tartottunk mindketten, végül, kimondatlan kérdésére választ adtam neki.


- Szívesen segítek neked, hisz tudod. Akkor holnap, mikorra várhatlak? – s  őszinte izgalom csengett a hangomban.


- Délelőtt 10-re ott vagyok.


- Mikor végez Camilla? – kérdeztem, meg a feladatomhoz szükséges információt.


- Este 6 órakor szokott zárni. De 7: 15-ig el szokott szöszmötölni. Köszönöm Elizabeth.


- Akkor holnap reggel várlak – örvendeztem.


- Ott leszek.


Megszakadt a vonal, a szívem pedig eszeveszett iramban kezdett el dobogni. Létezésem alatt nem produkált még ilyet, mindig olyan lassan vert, hogy azt hittük, valami baj van velem, most mégis… már - már rendszeresnek is mondhatnám. Megmosolyogtam ezt a feltételezést.


 Meleg és hideg vizet engedtem a mosogatáshoz, majd miután kész voltam vele, elkészítettem, a maradék főzni való húst. Közben szorgalmasan sütöttem, a sütiket, s mire mindennel végeztem, már meg is jött családom két büszkesége. Fiam, hamar odaszaladt oltalmat adó karjaimba, és szeretetet árasztott felém. Majd egy puszit adva az arcomra, az asztalhoz ült. Közben férjem is odaért, egy csókot adott a számra, s ő is helyet foglalt az asztalnál.


A vacsoránál elmesélték, a mai népünk fiataljainak fejlődését. Kiderült, hogy egy új ifjonc van várandóban a férjem, Benjamin bandájában. Erre csak a szemem forgattam. Amíg én itt vagyok, addig ez a szám rohamosan nőni fog, de mikor ezt megemlítettem, mindannyian hevesen tiltakoztak az ellen, hogy ezt egyedül én válthattam ki, mert azt senki nem merte megmásítani, hogy én is kiváltó ok lennék ebben, meg persze a fiam is. De a távozási szándékom ellen, heves fellépésekbe ütköztem. Hiszen nem csak nekem nőtt ez a hely a szívemhez. Ez már idejövetelemkor, is fordítva igaz volt, már akkor családtagként tekintett rám az egész nép.  Végül beletörődtem, hogy ez a legjobb mindenkinek, és már boldog vagyok, hogy akkor nem futamodtam meg az érzéseimtől, és bátran ideköltöztem erre az új helyre. Hiszen akkor soha nem láthattam volna szerelmünk gyümölcsét, nem érezhettem volna, ezt az éltető harmóniát, s soha nem lett volna részem ilyen kalandos kis életben.


A vacsora végeztével szemem fénye az emelet felé vette az irányt. Rá pár percre pedig, egyenletes szuszogását hallgatva jöttem rá, hogy ma bizony fürdés nélkül esett be az ágyba. Már majdnem megindultam fel az emeletre fiam után, mikor rájöttem, mit is akartam Benjaminnak mondani.


- Anya hívott – mondtam félénken. Nem tudtam, hogyan fogadja majd, hogy ismét egy vámpírok, lakta házba, kell bemennie. Hisz, ha őt említettem, rendszerint látogatás lett belőle. Igaz eddig nem volt ebből semmi gond. Mégis izgultam, miként fogadja a hírt, hisz rég volt már, hogy kiruccanni mentünk, főleg ilyen közegbe.


- Ez nagyszerű – virított egy görbe vonal az arcán, mely a mosolyáról árulkodott. Hátrahőköltem, a felőle  áradó izgalomtól.- Mikor indulunk? Szóltál már a többieknek? – szólat meg.


- Még nem szóltam senkinek – sütöttem le a szemeimet, hiszen ez teljesen ki is ment a fejemből. Ő pedig egyből tudta, hogy ez nem egy egyszerű találkozás lesz, hanem annál sokkal több. Meglepődve vettem tudomásul, hogy valamiből itt kimaradtam. Kikerekedett szemeim láttán, magyarázatba is fogott.


- Voltak itt, La Pushból páran és meghívtak minket… – hangzott halkan a válasz feltételezésemre – neked pedig gondoltam, ő fog szólni… nem akartam elrontani a pillanatot, amit ő adhatott neked, akárcsak a hangjával – hajtotta le a fejét. Éreztem a bűntudatát, a félelmével vegyülve. De ezt nem hagyhattam, gyorsan odamentem hozzá, a karjaimba zártam, és egy szenvedélyes csókot adtam neki. Mikor elváltak ajkaink, mélyen a szemébe néztem, s végül kiböktem, ami szívemben már megfogalmazódott.


- Szeretlek, köszönöm, hogy nem árultad el ezt nekem. Hihetetlen boldogság fogott el, hogy halhattam a hangját, és hogy legalább pár szót válthattunk. - ismét mosolygott Benjamin, vele együtt örültem én is. Végül lehunytam szemeimet, és koncentráltam, hogy milyen érzések árasztottak el, mikor telefonon anyával beszélhettem…


- Hűha – hangzott fel a megilletődött hang – nem is tudtam, hogy ennyi érzelmet lehet egy perc alatt produkálni – mosolygott – már alig várom a holnapot, hogy ismét beszélhessek vele. Meg kell neki köszönnöm, amit tesz. Büszke vagyok rá édesem.


Nagyon jól estek a szavai. Megkönnyebbültem, hogy ilyen jól fogadta a hírt, még ha nem is tőlem hallotta először. Végül pedig felmentünk fürdeni, majd az ágyban a karjai között aludtam el, miközben ő már az igazak álmát aludta, a hortyogó orrhangjával tanúsítva. Mosolyogva aludtam el én is, boldogságot hintve családomra, hisz holnap végre ismét láthatom anyát.