Akkor irány a nyaralás

Sehol nem látom, hogy bárki is lenne aki jelenleg olvas. Ez persze nem baj, hisz nyár van, és szünetek, nyaralások, táborok... stb.
Én aug. 18-ig vagyok itthon. Utána lehet szep. 1-ig nem tudok netre jönni, de az is lehet hogy utána se. Ez mind a jövő titka.
A következőt találtam ki, ha van olyan aki mégis otthon vár a fejimre, az írjon nekem, van pár hely...
msn, e-mail, chat a blogon vagy egy bejegyzésbe.
Írd meg mit szeretnél olvasni. Minden blogot nézek addig míg el nem megyek, hogy aki rám vár, az is olvashassa azt amit szeretne. Nos most ennyi.
De vigyázat aug. 18 után már nem vagyok elérhető.
Köszönöm!
Kitti

Új új új

Sziasztok!

Újra vagyok! Nagyon sajnálom, hogy eddig tartott, de gép és én... mindegy a magánéletem nem volt a fellegekben... most se...
A lényeg, hogy 18ig biztos vagyok, utána lehet csak szeptemberben, addig pedig minden blogra legalább négy, de ennél több fejit akarok felrakni.
Egy kérésem van, ha elolvasol egy fejit írd meg a véleményed. Most nem fogom nézni, ki mennyit ír, a lényeg, hogy felteszem a fejiket.
Teljesítitek a kérésem? Nagyon nagyon hálás lennék érte. + annyi, hogy chatben jelezd ezt nekem / ha írsz majd
Előre is nagyon köszönöm. A türelmeteket is, és az időtöket, melyet rám szenteltek.
Holnap jön az első friss késő este.

Kitti

JELENTEM

Sziasztok! AZ a helyzet, hogy amelyik gépről Kitti eddig írta nektek a fejezeteket, eddig ismeretlen okok miatt felmondta a szolgálatokat. Azt üzeni, hogy minél előbb igyekszik megoldást találni erre, és amint lesz rá mód értesít benneteket.
Legkésőbb csütörtökön kaptok híreket, a fejezetek feltételéről.

(Ari: igen igazad volt, a feji azért nem került fel)

Nos én ezt az üzenetet kaptam, hogy adjam át nektek, ha bármit megtudok azonnal értesítelek benneteket.
Addig is egy kis türelmet kérnék!
Előre is köszönöm
A.

Sziasztok!

Kitti megkért, hogy szóljak nektek, sajnos jelenleg nem tud internet közelbe kerülni, A feji kész van, csak sajnos net nélkül nem tudja nektek feltenni. De legkésőbb holnap este felkerül a fejezet.

Üdv. A

Léna új feji

Hát nem túl nagy az érdeklődés, de annak a pár és rendszeres olvasómnak üzenem, hogy a friss most este elmarad, de még a héten jön!
Ez lesz a bejegyzés helye. Külön bejegyzésben pedig szólok, ha felkerül.

Léna 23

Sziasztok! Elkészültem :) Bár a frisst korábbra terveztem feltenni, de úgy érzem, most lett teljesen tökéletes, és így jobb lett, remélem számotokra is annyira jó lesz, mint nekem :) Puszi Kitti 

Vágy

Hatalom

Szenvedély

Visszatérés

(Edward szemszöge)

Amint Léna után indultam ismét úgy éreztem magam, mint aki él. Az élet varázsa lepett el, ahogy rohantam az esőben követve a nőt, aki újra célt adott kietlen életemnek. Azt akartam, hogy megálljon, és feltehessem neki a kérdéseimet, de féltem is, mit szól majd, hogy a kérését megszegve, mégis követtem őt, bár feleannyira se borzasztott el a dühe, mint az, hogy egy percre nem láthatom újra.

Az életem minden percét vele töltöttem volna, még akkor is, ha tudom, soha nem lehet az enyém, mert pusztán a lénye varázsa, az én kietlen sivatagomba egy olyan oázist varázsolt, melyet már rég nem éreztem, és ezért bármit megtettem volna.

Közben megállt, de addigra szerencsére, már az erdőben voltunk, és máris tettre készen lapult le egy bokor mögé, miközben kecsesen és hangtalanul felugrott egy fára, lesben állva az áldozatása. Hihetetlen erővel csapott le rám egy erős vágy, hogy itt azonnal a magamévá tegyem. S ezt csak erősítette, amint megláttam, apró kezeit, ahogy áldozata nyaka köré kulcsolva, eltöri, majd ajkait finoman az állat ütőerére téve, rátapad és éles fogait beleválja a lüktető érbe.

Hallottam, ahogy a vért egyre mohóbban kortyolja, miközben a vágy erősebb hullámokban tört rám, és az önuralmam pengeélen táncolt. Akartam őt, mindennél jobban.

Mikor végzett az állattal, lassan felállt és megfordult, s szemeit rögtön rám emelte, melyek aranyban tündököltek. Olyan tökéletes volt ott, ahogy az ajkáról lenyalta az utolsó csepp vért, s szemeiben ott lobogott a szenvedély vad vihara. Tisztán láttam, ahogy a szemeiben feltűnik, s lángra lobban pont ugyanaz az erős vágy, mint régen Belláéban, amikor egy kis időre, el kellett válnunk, s csak pár nap után tudtuk egymást újra látni.

De mostanra az én Bellám, a múlté. És ez a vámpír itt előttem nem ő, de mégis… annyira hasonlít rá, hogy az érzéseim, arra sarkalnak, ne meneküljek előle. Tudtam, hogy Bella már nem jöhet vissza, nem kereshetem meg újra, és könyöröghetek a bocsánatáért, úgy ahogy már számtalanszor elképzeltem… ha a szívembe más is beférkőzik, akkor sem veszti el az én egyetlen szerelmem a helyét, mert én mindig is szeretni fogom őt. Mégis úgy éreztem, egy pillanatra megcsalom azzal, ha továbbra is ebben a tűzben égve egy új nőnek adok helyet a szívem egy rejtett helyén, melyet eddig csak egyetlen személy tudott megérinteni.

De ez a pillanat tovaszállt, és az aggodalmam, hogy a szeretet nőt megcsalom, eltűnt, egy olyan új érzéssel felváltva, melyet azonnal nem is ismertem fel. Mert ez az érzés maga lett volna a tökéletes boldogság, a megtestesült mennyország. Hogy a vámpírnő, aki újra felolvasztotta fagyos szívemet, nem egy másik nő, hanem ugyanaz, akire mindig is vágytam…

Féltem, ebbe belegondolni, a remény, ami ezzel a felismeréssel érkezett, megrémisztett és kővé dermesztette egész lényemet. Nem akartam ismét hitegetésbe kergetni magam, így ezt a gondolatot, ahogy érkezett el is kergettem azonnal. Majd ha eljön az ideje, gondolkozom rajta, de addig ki akartam élvezni ezt a kis időt. Önző módon, most magamra gondoltam, és erre a varázslatos pillanatra.

Már egy cseppet sem aggasztott, hogy mi lesz ezután, az idő mintha megállt volna körülöttünk, majd felgyorsítva mindazt, ami eddig nem történt meg, már ott is volt előttem ez a gyönyörű nő, aki az előbb egy káprázatos mosollyal ajándékozott meg.

Azt hittem ezt már nem lehet fokozni, mert a testem a robbanás felé közeledett, a levegő úgy izzott körülöttünk, hogy biztos voltam, ha emberként élném át ezt a pillanatot a szívem már rég felmondta volna a szolgálatot. De hihetetlenül jól esett, nem akartam megállj, csupán élvezni azt, ami megadatott.

És mégis, ahogy a keze elindult felém, már biztos voltam benne, hogy innen nincs visszaút, szinte pattanásig feszültek az érzékeim, és mire a keze a bőrömhöz ért, úgy éreztem, hogy ez a mennyország és a pokol személyesen.

Élvezettel szívtam magamba az érintését, miközben belül a lángok mardostak, és a halott szívem szinte meglódult, az érzelmeim fokozódása alatt.  Olyan közel volt hozzám a kéz tulajdonosa, hogy fájt az a kis távolság, mely elválasztotta tőlem. Valami mégis meggátolt abban, hogy közelebb lépjek hozzá, és a testem az övével érintkezve, végre megismerkedhessen.

Figyeltem, ahogy az aranyló íriszében kavarog, az a gyönyörű mámor. Szinte a fellegek között repültem, amikor egy halk sóhaj hagyta el az ajkait, s szája elnyílva, szinte már könyörgött a tettekért. Lehunyt szemekkel, küzdöttem a rám törő remegés ellen, mely az érzelmi túlfűtöttségem miatt alakult ki, de mikor megéreztem édes leheletét, az elmém saját irányításba kezdett.

Ösztönösen kezdtem közelebb hajolni felé, és egy lopott pillantást vetve rá, újra a boldogság karmai közé kerültem, amikor az ajkaimat egy megszokott szó hagyta el…

-          Bella – suttogtam már szinte megbabonázva, mikor egy enyhe szellőt éreztem meg, s mire az ajkaim elérték volna céljukat, már semmi nem volt ott. Amint, tudatosult bennem, hogy egyedül vagyok fenn a fán, máris kinyitottam eddig csukva tartott szemeimet. A felismerés, hogy egyedül hagyott, nem ért fel semmihez.

Már bántam, hogy ez az egy szó elhagyta a számat, bár a bensőmben egy újfajta érzés lobbant fel, a mérhetetlen fájdalomé, hogy megcsalom, azt, akit a legjobban szeretek. A szívem összefacsarodott erre a gondolatra, de tudtam, hogy tisztáznom kell vele, ami az előbb történt.

Leugrottam a fáról, már messze járt, de az illata belengett egy útvonalat, így azt követve a nyomába eredtem, s pár perc múlva megláttam egy nagyon gyors foltot, amint előttem haladt, de hiába mentem még gyorsabban, egyszerűen nem értem utol.

-          Kérlek, várj – kiáltottam utána, miközben a hangom ziháltan csengett és kétségbeesett volt, de nem akartam ezzel foglalkozni, s a lelkemben dúló kettősséggel, csak annyit akartam, hogy megálljon, és beszélhessek vele végre, még akkor is, ha leszedi a fejem közben, de ő csak nem állt meg…

Miközben ismét a gondolataim tengerében merültem el, egy fenségesen zamatos szagot hozott magával az újonnan beszívott levegőm.  Már nem emlékeztem, miért is rohanok ilyen gyorsan, az elmémet elborította a vörös köd, és már csak egy cél lobogott a szemem előtt, megszüntetve az összes többit, a tiltakozással együtt.

Egy pillanatra elgondolkoztam, mi ellen is kellene tiltakoznom, amikor egy ilyen fenséges lehetőség van a közelemben, de nem jutottam semmire. Valami rémlett, Carlisle képe kúszott be az elmémbe, de nem értettem a szavakat, miközben a szája mozgott.

Újra levegővel töltöttem meg a tüdőmet, és már biztos voltam, hogy nincs semmi, amiért nekem ezt a lehetőséget el kellene halasztanom. Gyors, de mégis apró és hangtalan mozdulatokkal indultam el, arra amerről, feltételeztem a forrást, de alig tettem meg pár lépést, egy testhez csapódtam, mely erőszakosan fogott közre a derekamnál fogva egy kézzel, s mire tiltakozni akartam volna, a másik keze, már a számra is tapadt, ezzel egyidejűleg kitisztítva az elmémet. Mert közben le nem vettem a szemem arról a pontról, mely felé tartottam, és csak most láttam, meg hogy emberek vére után vágytam, és ezért volt az a furcsa érzésem. S fogadott apám képe is ezért jelent meg, mely bekúszott az elmémbe. Elborzadtam magamtól, s köszönetet akartam mondani „megmentőmnek”, de ő csak nem engedett el, sőt egyre erősebben tartott, miközben dühösen fújtatott.

Az illata igazán kellemes volt, ismerős, de mégis idegen, mikor az eső zuhogásával rájöttem, hogy Léna tart a karjaiban, és végre közel kerültem hozzá. Bár nem úgy, ahogy képzeltem. Gondolataim tisztulásával rájöttem, hogy ha nem állít meg, lehetséges, hogy az életemmel fizetek a megszegésemért, mely ma már másodszorra történik meg.

Megborzongtam erre a gondolatra, s a következő pillanatban két villám sújtott le az ég dörgésével egyetemben. Sose féltem a vihartól, sőt élvezettel váltam a társává, most mégis megérintett a halálfojtogató szaga, mely körüllengte a helyet, ahol immár három hulla és két vörös szemű vámpír volt tettre készen.

Öntudatlanul mozdultam meg Léna karjai közül, miközben azért esedeztem, hogy ne essen bántódása neki. Persze ő félreérthette a reakciómat, mert karjait biztos pontként tartotta körülöttem, miközben még közelebb vont magához, mintha nem én akarnám őt megvédeni, hanem ő engem.

De nem volt időm ezen gondolkozni, mert a tűz előttünk, már biztossá tette számomra, hogy itt a vég, csak az volt a kérdés, hogy mikor kerülök, én sorra. A testek egymást követve repültek a tűzre, miközben az egyik vámpírnak még esélyt is kecsegtettet, de én már tudtam, neki is vége lesz.

Mind az öten, az emberek teste és a vámpírok is a tűzre kerültek, könnyű szerrel lepte őket körbe a tűz, s sikolyaiktól volt hangos az erdő csöndessége. Már vártam, mikor hajít utánuk, de a hangok csöndesedésével, az eső egyre jobban erősödött, eloltva, ami kioltotta az életet a testekből, és a por mely utánuk a földre hullt, a szellő kapta fel, s szórta szét, amerre járt.

Nem értettem a reakcióját, hiszen én is ellene szegültem a törvénynek, bár ő megállított mielőtt tettekre került volna sor, mégis úgy gondoltam, ez nem jelent kivételt a halál karmai alól. Percekig vártam, hogy tegyen valamit, de ő csak állt és mikor az arcára pillantottam, már amennyire el tudtam fordítani a fejem, úgy néztem, azt a helyet nézi megbűvölve, melyen az előbb végzett áldozataival.

-          Léna – szólítottam meg halkan, miközben a kezemet felemelve az arcához értem, és boldogan vettem tudomásul, hogy nem húzódik el, csak a számról leengedte a kezét. A szemét közben még mindig a tűz kialudt helyén tartotta és ugyanaz az önmarcangolást láttam a szemében, mely mindig engem is elkapott, ha valakinek az életét elvettem. Laza mozdulattal fordultam szembe a kezei alatt, és szorosan megöleltem. Pont úgy, mint régen Esme, mikor hazatértem a saját utam követéséből, de ez most más volt. – Semmi baj, jól tetted – közöltem vele, a tényt, amivel tisztában voltam, közben a haján simítottam végig, miközben az eső szüntelenül esett, mintha csak a könnyei lennének. – Köszönöm – hajoltam a füléhez, de mielőtt még az apró gödröcskébe csókoltam volna bele, ahogy elterveztem, felemelkedtem és a feje búbjára adtam egy lágy puszit.

Ismét erőt vett rajtam az a vágy, melyet még a fán éreztem, miközben a karjaimban tartottam Lénát. Nem akartam megint elszalasztani a lehetőséget, és felkavarni szavakkal ezt a helyzetet. Ezért az egyik kezem a hátát simogatva igyekeztem rájönni, vajón neki is annyira kellemes ez a lehetőség, mint nekem, de mikor belesimult az ölelésembe, s kellemes bizsergés járta át a testét, szernyi kétségem sem maradt. Finoman az álla alá csúsztattam a kezem, és felemelve a fejét, a szemeiben megláttam ismét a vágy csillogását.

Most nem akartam habozni, vagy hibát elkövetni. Lehunytam a szemeimet, s ismét elkezdtem közeledni az ajkai felé, mire hátrálni akart az ölelésemben, de én szorosan tartottam a karjaim között, holott tudtam ez neki nem akadály, most mégis úgy tűnt, sikeresen megfogtam, és most ő nem tud szabadulni a karjaim fogságából. A szemeit néztem, mi okozhatta a hirtelen változást, de ott még mindig a vágy lobogott, vegyítve valamivel, amit eddig még nem láttam ott.

-          Vissza kell mennünk – mondta, miközben a kezeimet próbálta lefejteni, de olyan gyengéden, hogy szinte kuncogni kezdtem, de még időben visszafojtottam a feltörni készülő nevetésemet – elengednél? – kérdezte sóhajtva, mintha a segítségemre szorulna ebben a nehéz feladatban. Futott mosolyba a szám, mire ismét megremegett a kezem alatt.

-          Az előbb a szemem láttára… - hitetlenkedtem a szavain még mindig, miközben jóleső felismeréssel töltött el, a tudat, hogy milyen hatással vagyok rá. Közben egy pillanatra hátra néztem, de aztán újfent rá szenteltem a figyelmemet – Én nem akarlak visszatartani, biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog – suttogtam, miközben ismét közelebb hajoltam – ha akarod – mormoltam, mikor már majdnem elértem a száját. A leheletét éreztem az arcomon…

-          Igazad van – lehelte, de a hangja olyan halk volt, mintha ehhez is nagy erőfeszítésen kellett volna keresztül mennie. Majd a következő pillanatban a teste szinte összecsuklott előtte, s én rémültem kaptam utána, de ő addigra már előttem állt – Ha akarom, bármi sikerül – mosolygott kacéran rám – most pedig nyomás vissza – unszolt játékosan – már biztosan várnak – tette még hozzá, mire egy mosolyt próbáltam erőltetni az arcomra, s elindultunk vissza.

Hozzá akartam érni, és mivel most nem hagyott le, hanem felvéve az én iramomat, mellettem haladt, a keze után nyúltam, amit azonnal karba font, még mielőtt megérinthettem volna. Volt egy olyan érzésem, ha visszaérünk, ennek a varázsnak vége szakad, de nem akartam erre gondolni, csupán élvezni, ahogy együtt szelhetjük át az erdőt, egymás mellett, ezzel a varázslatos érzéssel együtt.

Bár nem értünk egymáshoz, tisztán éreztem a belőle áramló vágyat, ami engem is tettekre sarkalt volna, ha engedi. A tempónkból adódóan gyorsan visszaértünk a házhoz, s mire feleszméltem, már látni lehetett a verandánkat is. Egy lopott pillantást vettem rám még utoljára Léna, mely tele volt érzelemmel, és gyöngédséggel. De nem értettem, vajon miért? Hiszen, még jó pár hetet biztos itt lesz, de amint a házhoz közel értünk, a gondolat hogy itt lesz még egy ideig, gyorsan tovaszállt, ahogy az a pillanat is, amikor a kezei között tartott…

Vajon lehet Alice látomása ellen tenni? Nem hiszem, mindig teljesültek a látomásai…

Frissek sorrendje

Kicsit úgyérzem túlzásokba estem a mostani kimaradásaimmal, bár kétségtelen, hogy a vizsgáim ezzel együtt az eddigi legszuperebbek lettek, és irtó büszke vagyok magamra, viszont az elmaradt frissek miatt, hát szörnyen érzem magam. Ez néha olyan rossz, mindig van valami, ami nem engedi, hogy meglegyen, de összeszedem magam, és most dátumokat teszek magam elé, amit veletek is közlök, de ha egy napot csúszok, akkor azt kérlek nézzétek el, soha nem szerettem időre bármit is véghezvinni, de számtalanszor bizonyítottam, ha valamit kitűzők, azt el is érzem, most ezt szeretném véghezvinni a blogokkal, hogy végre bebizonyítsam magamnak, igenis letudom írni, azt ami a fejemben már világosan lejátszódott. 

Tehát a következő dátumokat gondoltam ki:

jún. 29. Léna

jún. 30. Szenvedni a boldogságért

júl. 1.    Éjszakai vadászat

júl. 2.    Oda, vissza játék

júl. 3.    Akkor üvölts, amikor fáj!!! ---> Vadság

júl. 4.     Ki vagyok én?

Ha bármi közbejön, nálam kívülálló okokból kifolyólag, ami felborítja ezt a sorrendet, azonnal írni fogok, ahogy tudok, de mindenképpen szeretném, ezt most megcsinálni és a későbbiekben visszatérni, a régi frissitési stílusomhoz, de semmit nem akarok elkiabálni, aki tudja tudja, aki nem, az majd meglátja ;)

Új blog címe

Sziasztok!
Ahogy az előző bejegyzésben olvashattátok, 3 blognak új helye lett. Köszönöm, azoknak akik megjegyzésekkel látnak el, és remélem nem kell még egyszer egy hasonló levelet írnom, hogy ki az aki olvas, bár ha szeretitek, a hosszabb szüneteket, és így kényelmesebb, akkor jó :)
Az új részek következő héten jönnek, és kíváncsi vagyok, fog e még írni valaki, de mindenkinek, mint írtam is, nagyon köszönöm :)

Az új blog címe: (fent is láthatod Vadság + Rejtély + Játék címmel kiírva)

http://erzelem.blogspot.com/

Új fejezet vagy bevégezett

Nagyon- nagyon idegesítő, hogy két ember vagy max 3 olvasta el a törim és ebből 2 írt, oké még egy hét a suliból is van, de tesoim pl már csak játszanak. Bár a blogger sem írja ki, ha frisselek és lehet ezért nem jöttök és olvassátok el a frisst.
Most úgy gondolom:
Oda vissza játék + Ki vagyok én? + Akkor üvölts, amikor fáj ---> Vadság ÚJ HELYEN LESZNEK, melynek az időpontja a szerkesztéstől és az időmtől függ. De ha minden jól megy, már holnap olvasható lesz. Nem- nem zárom be a blogot, csak nem fogja mindenki látni, ha folytatni fogom.
Bár, ahogy most elnéztem, apró érdeklődés van, az írásaim iránt, de nem olyan, amely, ha azt ,mondanám nem írom tovább a történeteket, akkor nagy gond lenne.
Persze ez nem áll fenn.
Van egy blogom, ahol minden írásomat tárolom. Ez viszont tényleg nem publikus, nem mindenki tudja megnézni.
Nos, kérlek benneteket, ha van még azon a két emberen kivül más is, aki szívesen olvassa a törieimet, akkor az tegye meg és írja meg a fejezet végéhez, de ehhez a bejegyzéshez ne!
Fontos lenne, mert pl az oldal bővült két rendszeres olvasóval az elmúlt napokban, de kérdezem én, ha nem látom, hogy pontokat osztanátok, vagy megjegyzést írnátok, akkor mit olvastok tulajdonképpen? Vagy egyszerűen amikor egy hosszabb rész összejön, akkor kezdtek neki?
Viszont én két megjegyzéshez nem teszem fel a friss részt. Sajnálom, ha így marad az állás, és adok neki még egy hetet, akkor drasztikus módszerekhez folyamodok.
Nem fogok könyörögni a kommikért, én annál sokkal drasztikusabb vagyok. Tehát, ha valaki úgy érzi, nem szeretné, ha bármi változna, és jó lenne a gyakoribb friss, akkor lehet komizni, akár a fejezet alá, akár chatbe, a lényeg:
Hagyj magad után nyomot, hogy te igenis elolvastad, jártál erre (ez a komment és egy kommentnek nem kell hatalmas mennyiségű szóáradatnak lenni, lehet egy egyszerű kis szösszenet is)
Most a vizsgámra is készülnöm kell, tényleg egy hetet fogok várni. De ha a következőre mégis összejönne a kommi és ott megint ez a helyzet áll fel, kérdés nélkül teljesítem a döntésem. Persze ti is tudni fogtok róla, de még most nem!
Kitti

Sziasztok!
Egyetlen egy apró kérésem lenne, az friss Léna fejezet mellé, hogy ha lenne egy olyan lelkes olvasó, vagy csak megtenné a kedvemért, de ha elolvasod kérlek ide és az Oda- vissza játék blogomra írj kommentet.
Előre is köszönöm!
Kitti

Léna 22

Az erdő

A követő

Induljunk vissza :)

(Léna szemszöge)

Sejtettem én, hogy ez nem lesz egy könnyű menet, de most még az ellenségeimmel is boldogabban lennék, mint Cullenékkel. Egyszerűen nem megy ez nekem. Akartam, az arcomhoz érni, és a könnyeimet letörölni, amik már jó ideje nem csordultak végig az orcámon, most mégis elfogott az emlékek hatása, ahogy ott álltam az ablaknál és a lenyugvó napot néztem.

Idegesítő volt, ahogy folyton elemeztek, Aro pedig a megszokáshoz híven már tudta, hogy most egy olyan pillanat jött el, amikor egyedül szoktam lenni. A gondolatai is a körül jártak, hogy ő bizony szívesen itt hagyna egy kis időre, addig is tudna egy kis időt szentelni Amarinak. De nem éreztem úgy, hogy ez lenne a megoldás, egyrészt, mert a titkaimat meg akartam tartani magamnak, amik közé ez a meghitt pillanatom is tartozott.

Tisztában voltam vele, hogy a számat szavak hagyják el, és utána Aroval váltok pár szót, de én már messze jártam, egy más században, egy más helyen… egy esős, hideg és szívmelengetően emberi környezetben.

Apám képe, mint egy fénykép kúszott be a látóterembe, és magával hozva, azt a lehetetlen szenvedést, melyet akkor éreztem, mikor el kellett őt hagynom. Mikor magam mögött hagytam a barátaimat, az egész addigi életem. Hátat fordítottam, mert nem hittem az életem létezésében, abban, hogy életben maradhatok.

Ködösen érzékeltem, ahogy búcsúzom, és már rohantam is a fák közé. Hasznosnak éreztem mindig, hogy szinte ketté tudok szakadni. Jelen tudok köztük lenni, miközben az elmém egy teljesen más helyen van. Eleinte zavart, de ha felidéztem, mindig pontosan mindenre emlékeztem, ezért egy idő után már nem is küzdöttem ellene, csak engedtem, hogy ellepjen az emlékek hada, s közben tegyem a rám ruházott hatalom által kiosztott feladatokat.

Futottam, miközben az eső kellemes friss fuvallata csapott az arcomba. Túl gyorsan futottam, ahhoz, hogy bármi is jobban megérintsen, mint az elém táruló aranybarna szempár és a szívemben tátongó üresség. Tudtam, hogy egyszer ennek is eljön, az ideje, de nem hittem volna, hogy ilyen hamar lesz majd.

Végül mikor mégis rávettem magam, hogy ideje lassítanom és megállnom, egy erdő kellős közepén voltam, tele kétségekkel, fájdalommal és őrjöngő dühhel, ami nem hagyott nyugodtan gondolkozni. Nem akartam nyers lenni, nem akartam hazudni, nem akartam senkit átverni. Igaz akartam lenni, azt akartam tudják azt, amit én is. Tudják mi történt velem, milyen volt egyedül, milyen volt a halálfojtogató karmai között vergődni, de nem vitt rá a lélek, hogy az én szenvedésemet, másnak is látnia kellene, egyszerűen nem tudtam fájdalmat okozni senkinek, azt akartam, hogy boldogok legyenek. Még ha ennek az- az ára, hogy nekem jobban fájjon.

De hiába akartam tovább gondolkozni, az ösztöneim, mint eddig sok máskor is, erőteljesen üzenték, hogy egy íncsiklandozó állat tart felém, és hogy ő az enyém lesz. Éreztem, ahogy a lélegzetem lelassul, ezzel együtt a földre lapulok le és elfog a gyilkos ösztön, ami ellen oly sokáig harcoltam, de most boldogan adtam át magam neki, miközben egy bokor mögé rejtőztem onnan pedig egy fa ágára ugrottam.

Még érzékeltem, hogy valaki a közelemben van, de nem akartam ezzel foglalkozni, csak csillapítani akartam a szomjam, és kiengedni a bennem dúló vadat. Nem akartam érezni semmit és senkit, csak a vér íncsiklandozó áramlását, ahogy áramlik egyre mélyebbre bennem… s közben minden más megszűnik… egy időre.

Már nem én irányítottam magam, csak az ösztöneimnek éltem, amikor egy pillanat alatt ott termettem az állat mögött és gyors mozdulattal eltörtem a nyakát, miközben az ütőerébe vájtam a fogaimat, és élvezettel szívtam az éltető nedűt.

A boldogság mámorító hatása alá kerültem, ahogy az állat élettel teste fölé görnyedve, még az utolsó cseppeket kényszerítettem ki a testéből, miközben egy ismerős illat szállt az orromba, arra sarkalva, hogy menjek oda, és élvezzem ki minden percét, amit ezzel az isteni teremtménnyel tölthetek.

A testet végül eldobtam, s arra pillantottam, ahonnan az illat szállt felém, és nem tévedtem. Egy csillogó aranybarna szempár nézett le rám, áhítattal a szemében, miközben mozdulatlanná dermedt. Küldtem felé egy mosolyt, mire meghökkent, de addigra már felugrottam mellé és közvetlenül előtte álltam meg.

Éreztem, hogy még mindig a vágyaim hatása alatt állok, amik alattomosan ostromoltak, miközben az arcát érintettem meg az én kedvesemnek és simítottam meg egészen az álláig, miközben olyan érzésem volt, mintha a bőröm felforrósodna a pillanat hevében, ahol hozzá értem, és menten felrobbanok.

Többet akartam, sokkal többet, itt helyben az ajkaira tapadni, és azt a pár centit, ami elválasztott tőle leküzdve a testét az enyémhez érinteni, miközben az ujjaim beletúrnak selymes hajába, melyen most a nap sugarai játszottak és a kezem felfedező útra indul a gerince mentén.

Próbáltam felülkerekedni, és kirázni, a fejemből ezeket a képeket, mire egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat. És az előttem álló vámpír közelebb hajolt, és lehunyt szemekkel, közeledni nem kezdett felém. Az érzéseim, ezzel ismét új lángra lobbantak, és úgy éreztem, senki nem állíthat meg…

-          Bella – suttogta a bronzvörös hajú ismerősöm, mire amilyen gyorsan csak tudtam leugrottam, és futásnak eredtem. Még halottam egy enyhe koppanást, és szitkozódást, melyet gondolom, a terve meghiúsulása váltott ki belőle, de én nem akartam hallani, most már biztosra vettem, hogy el kell innen mennem. Minél hamarabb annál jobb, mert nekem semmi keresni valóm itt.

-          Kérlek, várj – halottam meg egy zihált hangot, ami mögöttem loholt, és kétségbeesett volt. Már rég nem dobogó szívem újra összeszorult, miközben megfosztottam magam a légzéstől. Semmi szükségem rá, másrészt nem kellene újra elvesztenem a fejem.

De lassan észrevettem, mögöttem, a lábak dobogásának megtorpanását, így felugorva egy fára visszapillantottam. Ott ahol sejthettem Edwardot. Nem tévedtem, ott állt egy kidőlt fa mellett, amit az előbb hagytam el, és a szemei, mintha ködösen, hunyorogtak volna egy helyre.

Nem ellenségesen, és nem is kíváncsian, egyszerűen, úgy, mint egy vadászé, amikor megérez egy íncsiklandozó illatot és lesben állva várja a megfelelő pillanatot, hogy rávethesse magát áldozatára. Meglapultam a helyemen, és felmértem a terepet, mi lehetett, az, ami így az eszét vette.

Hirtelen lélegeztem újfent, a kialakult sokktól, amikor észrevettem, mi keltette fel Edward figyelmét, de ez igen nagy butaság volt, tekintve, hogy még mindig éhes voltam,  így erősen kellett küzdenem, a rám törő ellenállhatatlan kísértés ellen, de mint mindig most is sikerült legyőznöm, bár kétség sem fér hozzá, ez igen nagy erőfeszítésbe került számomra, tekintve a körülményeket.

Ebben a pillanatban láttam meg, ahogy Edward apró, de mégis gyors mozdulatokkal megindul, a felé a hely felé, ami a vesztét okozhatja. Biztos voltam benne, hogy messze vagyunk a többiektől, így nem csodálkoztam, hogy újabb megszegőkkel találkoztam, ezért gyorsan kellett cselekednem.

Sebes iramban ugrottam le a fáról, és kerültem a bronzos hajú vámpír mögé, és így hátulról átkarolva a derekát magamhoz préseltem a testét, miközben a másikkal a száját tapasztottam be, s minden önuralmamat bevetve küzdöttem, a vágyaim tombolása ellen.

Egyrészről ott tombolt bennem a már emberi életemben is megtapasztalt vágy, egy másik lény után, és azt kívántam bár ez a pillanat soha nem érne véget, és mindig így lehetnék, miközben meglelhetem, a már oly régóta elvesztettem lelkem.

De nem ez volt az egyetlen, gond, bár kétségkívül az egyik legerősebb ösztön. Még az sem múlta felül, ami a fák takarásában tett két vámpír.

Igen két vámpír egy élettel holttest körül térdelt, miközben a kezeikben még ott vonaglottak áldozataik. Könyörtelenül csorgott a vér az arcukon, még a ruhájukon is volt némi folt, ami cafatokban lógott a testükön, miközben az elméjükben megláttam, hogy ők is azokhoz, az ellenálokhoz tartoznak, akik el akarnak pusztítatni, de egy kicsit kettesben akartak lenni, amikor meglátták ezeket a turistákat.

A gyűlölet erre az egyetlen, mégis számomra érdemtelen szóra lepte el egész lényem, miközben az esőt éreztem, meg kopogni a vállamon, és két villám lesújtott a vámpírokra. Kapóra jött az előttünk elterülő fák sokasága, könnyű szerrel meggyújtottam őket egy újabb villámmal, mire érhetően Edward elkezdett mozogni a karjaimban, de erősen tartottam, így semmi esélye sem volt, de talán nem is akart, hisz a kezeit leejtve maga mellett tartotta végig.

Nem figyeltem rá, csak vettem egy mély lélegzetet és egy könnyű szellő segítségével, az egyik vámpírt széttéptem, és a darabkáit a tűzre hajítottam, a két élettel testtel együtt, mire a másik ismeretlen vámpír felegyenesedett és támadóállásban elkezdett felén rohanni.

A pillantása dühödt volt, s miközben egy re közelebb ért felénk egy cinkos mosolyt vett fel, mert azt hitte nyerhet. De mikor elrugaszkodott, hogy ránk veti magát, egy fa zuhant ránk, a testét a tűzbe zuhantatva. Láttam, ahogy ki akar menekülni, miközben már égett javában elevenen, de nem engedtem. Sokkal könnyebb volt, a széllel és a tűzzel dolgozni, és ott tartani, miközben keservesen visított egy utolsót, majd a földre rogyott, s pár perc múlva már csak hamu maradt az öt test jelképe ként.

Nem is emlékeztem, mikor hajítottam a harmadik élettel testet a tűzre, már csak azt láttam, ahogy egy lágy szellő száll keresztül a pusztításom területén, majd elfújja őket az eső szüntelen egyvelegével együtt.

Nem mozdultam, még percekig, azt a helyet néztem, ahol az előbb ismét gyilkossá válta, és ismeretlennek az életét szüntettem meg örökre.

-          Léna – szólt egy lágy hang a karjaim közül és a keze az arcomhoz ért, mire leeresztettem, a kezem a szájáról, és kifújtam a bent tartott levegőt. Mintha megérezte volna, most min megyek keresztül, megfordult lazán ráforduló karom alatt és szorosan étölelt – Nincs semmi baj, jól tetted – simított végig csuromvizes hajamon, az eső fátyla alatt- Köszönöm – lehelte a fülem mellett, miközben egy apró puszit éreztem meg a fejem tetején.

Nem mertem felnézni, már féltem az előzőleg rám törő vágyamtól. Olyan volt, mintha tudatában lett volna ennek, mert megéreztem az egyik kezét a hátamon, míg a másik az állam alá csusszant és újra farkasszemet nézhettem, azzal a ragyogóan szikrázó aranybarna szempárral. Nem akartam elfordítani a tekintetem, örökké nézni akartam. De amikor ismét lehunyta a szemét, én gyorsan ki akartam hátrálni az öleléséből, mire szorosabban fogott meg, s felnyitva szemeit, az enyémet kutatta.

-          Vissza kell mennünk – mondtam miközben a kezeivel küszködtem – elengedtél? – sóhajtottam végül, mire egy félmosoly jelent meg az ajkain… oh, ne – nyögtem gondolatban, miközben olvadozni kezdtem.

-          Az előbb a szemem láttára… - hitetlenkedett, miközben a hátunk mögé pillantott – Én, nem akarlak visszatartani, biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog – suttogta, miközben ismét közelebb hajolt – ha akarod – tette még hozzá, amikor a lehelete az arcomat súrolta.

-          Igazad van – suttogtam vissza, miközben a testem elernyedésével elértem, hogy ijedtek kapjon utánam, és kicsusszanva a kezei közül, semmilyen fájdalmat ne okozzak – Ha akarom, bármi sikerülhet – eresztettem meg felé egy mosolyt – most pedig nyomás vissza – unszoltam játékosan – már biztos várnak – emlékeztettem, mire fáradtan elmosolyodott, de mellém érve megtartotta a távolságot, bár próbaképp a kezem felé nyúlt, amit azonnal karba fonva adtam tudtára, hogy ez nem fog menni.

Egy fáradt sóhaj hagyta el az ajkait, miközben ténylegesen elindultunk volna visszafelé. Mérges lehettem volna rá, amiért nem tartotta be, a kérésemet, de nem tudtam ezt az érzést hosszan táplálni iránta, azt akartam, hogy boldog legyen, csupán egy kikötésem volt, nem mellettem.

 Sziasztok!
Bocsi, hogy most hozom, de úgy belemerültem egy könyvem hogy két nap alatt kiolvastam 500 oldalt és tegnap éjszaka is csak azért raktam le, mert úgy beszédültem, hogy rájöttem hajnal van, és aludni kéne :D

De remélem, ezzel a fejezettel tudlak kárpótolni benneteket :)
Nagyon kíváncsi vagyok, a véleményetekre is, mert van számomra benne egy szöges ellentét, de sztem így lett jó :)

Puszi Kitti

Elhatározás...

Sziasztok!
Nos, itt az év vége, és számomra is készülni kell a szóbelimre. Ebből kifolyólag és az érzelmi hátterem miatt, most a Lénát fogom frissíteni, és egy ideig, csak ezt a blogot fogom vezetni, viszont, ha holnap el nem rabolnak (mint azt az elmúlt két napban tették XD) akkor jön a friss :)
Ha bárkinek kifogása, vagy kérése van, az mihamarabb közölje, vagy éljetek a türelemmel, és nemsokára a többi blogra is kerül majd friss, csupán szüneteltetem a többit, mert úgy érzem, így leszek egységes egész.
Ha szeretnéd bátran felvehetsz msnre és megmondom, vagy ide kérdésként, és válaszolok a felmerülő kérdésre.
Remélem megértetek.
Kitti

Előzetes mondat :D

Úgy döntöttem, hogy mihamarabb megírom a fejit, csakhogy van egy délutáni programom, de semmi gond, az éjszaka még előttem áll :D 

Nem mondok pontos időpontot, de igyekszem, addig is, ezzel a mondattal ajándékozlak meg titeket, és sztem érezhető, kinek a szemszöge lesz :)

 -          Nyugi – suttogtam a fülébe, miközben közrefogtam Edwardot – Mindjárt vége – éreztem, ahogy közelíteni akar felém, amikor mosolyogva engedtem el, és intettem előre.

 Puszi
 Kitti

Léna 21

Jasper és Alice

Érzelmek sokasága, intenzitása, eltűnése

Szökésben, vagy mégsem?:D 

(Jasper szemszöge)

Hihetetlen ez a nő, az érzései úgy illannak el és tűnnek fel, hogy mellette már szinte embernek érzem magam. Az előbb is, mikor a zongoránál ült, az a hihetetlenül nagy boldogság, szinte melegséggel árasztotta el fagyos lelkemet. De nem ez volt, amiért felfigyeltem erre a heves érzésére, hanem azért, mert olyan intenzitással ért, mintha egy újszülöttel állnék szemben. Mégis úgy kontrolálja magát, és olyan gyorsan szállnak tova a felbukkanó érzései, hogy már – már beleszédülők a lendületbe.



És már megint, ezt nem hiszem el, sóhajtottam, ahogy Edward megszólalására Léna kételkedése, megenyhülése, dühe, majd végül érzéketlensége árasztott el, és végül megszűnt minden. Mintha itt se lenne. Már épp azon voltam, hogy megkérdezem, hogy csinálja, mikor Alice elkezdett befelé húzni a nappaliba. Csak most vettem észre, hogy a többiek, már mind elfoglalták helyeiket, s a zongoránál már nem volt senki sem.



Az egyik fotelban foglaltam helyet, míg Alice az ölembe fészkelte magát, s egy apró csókot lehelt az arcomra. Na tessék, ilyenkor az ő érzéseit is hevesebben érzem, elmélkedtem, miközben Alice a fejét a vállamra hajtotta.




Annyira furcsa számomra, hogy pont Léna érzései ilyen kirobbanóan erősek, mindeközben a többieké olyannyira eltörpült mellette, hogy elsőre nem is figyeltem fel, hogy ismét „érzek”. Mint, amikor kapar a torkom a szomjúságtól, és nem tudok semmire összpontosítani, amíg ezt az igényem ki nem elégítem. Csak a kérdés, itt mi hiányzik?



- Tehát Jasper, ha felmérted az érzelmi intenzitásom, és a pasik utáni vágyam, hozzáteszem, közel sem jársz az igazsághoz, akkor akár csatlakozhatnál hozzánk is – kúszott be a gondolataimba, Léna hangja, amikor épp azt fontolgattam, mikor volt utoljára férfival, hiszen lehet, ez okoz nála ekkora hevességet, s a túlfűtöttségének ez az oka.


Hirtelen, azt se tudtam, hova kapjak, az arcom bizseregni kezdett, amikor felnéztem, s mindenki egy nagy mosoly kíséretében nézett rám, mintha lemaradtam volna valamiről.



- Ha tudni akarod, akkor mindketten – pillantott Léna Edward felé, aki zavartan a padlót tanulmányozta, mintha sejtene ott valami, igen izgalmasat. Ezt már nem bírtam tovább, az Edwardban dúló érzelemháló közel sem volt olyan erős, mint Lénában, de mégis annyira-aranyosra sikerült, ahogy oda akart menni hozzá és megölelni, de mivel ezt nem merte, ezért csak félszegen állt, várva, hogy a pillanat tovaszálljon. Léna velem együtt kacagott, és a hangja csodás volt, mintha ezernyi madár szállt volna a házunkba, és énekelnék el, legszebb dalukat. – Köszönöm, ezt igazán kedves tőled hallani – biccentett felém.



- Utálom, mikor mindenből kihagynak – durcáskodott Emmett.



- Hát tudod Emmett az úgy volt, hogy Edwa… - de mire kimondhatta volna, mit is akar, egy kéz tapasztotta be az ajkait, s egy dühös pillantás nézett vele farkasszemet. Állták, egymás tekintetét, sőt, mintha elbűvölte volna mindkettőt a másik, húzódott kicsiny mosolyra a szám, mire Léna tekintetével találtam magam szembe, s én most jöttem rá, milyen hasznos lenne, ha egy szót se hallana. Ezzel szemben Edward csak kuncogott egyet, de a keze még mindig ugyanott maradt. Mindez csupán pár másodperc volt… de igazán varázslatosra sikerült.





- Igen látom én, az öcsém ismét belehabarodott egy csajba – kacagta Emmett, miközben Léna lefeszegette a kezét Edwardnak, s a szoba legtávolabb eső részére állt, pont háttal nekünk, úgy hogy az éppen nyugvó nap utolsó sugarai rá világítottak. Éreztem, ahogy a szobában lévők meghatódnak, s elámulnak az eléjük tárult látványtól. Hiszen, a nap sugarai csupán kicsit tudtak a mi látóterünkbe csúszni, miközben a teste szikrázni kezdett, s a haja fényesen lobogott mögötte. Teljesen, mint egy ártatlan lény, hogy a fenébe lett ő Volturis? Nem azért, mert rossz lenne vagy, mert bánnám, amit a fajtánkkal telt, sőt! Csodáltam őt emiatt, mindemellett sajnálta, hogy nem talált egy olyan társra, mint én Alicre…



- Ez a napszakasz egyik legcsodásabb pillanata – suttogta miközben hangjában égett a vágy, és a félelem – egy újabb napnak a vége… a legbiztonságosabb pillanatok, a mi fajtánknak – s ahogy a szavak elhagyták ajkát, a csillogása eltűnt, a nap utolsó sugaraival.



- Léna, szeretnél egy kicsit egyedül lenni? – állt fel Aro és sétált oda mellé. Éreztem mennyire hezitál, a többiek pedig kérdőn fürkészték kettősüket, miközben fivéremet a féltékenység lepte el. Aztán Aro előrelépett egyet, s megérintette Lénát, ő pedig hangosan kifújta a levegőt, és újra éreztem egy intenzív hullámot… a szerelmet? lepődtem meg, azonnal, mikor ismét megszűnt körülöttem.



- Nem – fordult ismét felénk. Láttam az arcán, hogy komoly csatát vív magával, miként kellene most helytállnia, miközben valami, mintha megkísértené őt – Viszont, nemsokára nekem újra vissza kell térnem Volterrába – mosolyodott el, s ellépve Aro mellől kicsit közelebb jött hozzánk.



- Megtudhatom, hogyan csinálod ezt? – kérdeztem rá az érzelmeire, figyelmen kívül hagyva az előbbi kijelentését.



- Egyszer talán mindenre kellő magyarázatot kapunk – fordult felém, miközben a szemei mint a csillagok ragyogtak, amint a mellettem lévő bronzos hajú testvéremre vándorolt – de semmit nem kell elkapkodnunk, az örökkévalóság nem fut el – mosolyodott el – Akkor maradjunk annyiban, hogy a harc miatt csúszni kell az esküvőnek, tehát javasolnám, hogy tavasszal tartsuk meg, viszont biztosítalak titeket, nem kell senkinek harcolnia, és senki nem sérül meg – mondta olyan magabiztosan, mintha minden egyes percet előre látna, és tudná, a jövő minden apró mozzanatát, mire aprót, de mégis határozottan biccentett, aztán tekintete az ölembe vándorolt.




- De biztos vagy benne, hogy ez a legjobb megoldás? – kérdezte csendesen Alice.




- Persze – mondta Léna, s odajött kettősünkhöz letérdelt elém, s megfogta Alice egyik szabad kezét – Tudom, hogy varázslatos lesz az esküvő, mert hallottam róla, milyen fantasztikus partikat is szervezel – s ebben a pillanatban, kedvesem tekintete elhomályosult… majd hatalmas mosollyal az ajkain, kiugrott az ölemből, egyenesen Lénára, aki megelőzve őt felállt, s így ölelték át egymást.




- Ez fantasztikus – harsogta Alice – sokkal jobb lesz, mint hittem volna. És többen is lesznek, bár nem tudom, hogyan, de így kell lennie – csilingelte – mindenki boldog volt… még te is Edward – pillantott meghatódva az említettre, mire ő csak leszegte a tekintetét és elment. Még hallottam, ahogy felmegy a lépcsőkön, aztán bedőlt az ágyba. Tehát nem tetszik neki, amit Alice látott, de hiszen boldog lesz… akkor miért vált ilyenné a hangulata? Mert a megszokott búskomorságot éreztem felőle.




- Azért Jasper, mert miattam nem látta Alice látomását – kuncogott – és most nem tudja mit higgyen – tájékoztatott kedvesen Léna.



- Nem ér az vámpír gondolatait másoknak is elmondani – hallottuk föntről Edward keserves hangját.



- Csak nem azt akarod mondani, hogy te hallhatod, itt mindenki gondolatát, de ő a tiédet nem? – kérdezte Léna, ha jól láttam tettet sértődéssel. Még a derekára is tette a kezeit, mintha előtte lenne a másik, és valóban a következő percben teljen valójában ott állt előtte…



- Én nem…



- Edward kérlek – kezdte Léna, megszakítva fivérem – azt ne mond nekem, hogy nem élvezed ezt az egészet – mosolygott rá. De ez a mosoly most más volt. Ahogy Léna kiejtette a nevét Edwardnak, valami megváltozott, tisztán éreztem, de mire beazonosíthattam volna, már megszűnt asz érzés, morgolódtam volna, amikor egy öblös nevetésre kaptam fel a fejem.




- Na öcskös, azt hiszem ezt most jól megkaptad – veregette vállon Emmett Edwardot, ezzel kirángatva őt abból az állapotából, hogy folyamatosan Lénát bámulja. Bár, úgy sejtem, nem sokáig fogja tudni tartani, ezt az állapotot, mert most is majd megpusztult, annyira oda akart hozzá menni és megérinteni…





- Most jött el az ideje, hogy távozzak – hangzott fel ismét Léna szava, s ismét engem kezdett el méregetni, mire védekezőleg feltettem a kezeimet, ő pedig máris elfordult. Ennyire kiakasztanák a gondolataim? – tettem fel a kérdést az elmémben, mire egy morgást hallottam és úgy döntöttem elég mára ennyi neki. – Elmegyek vadászni – páran ahogy láttam, izgatottan elkezdtek fészkelődni, valószínűleg, hogy vele szeretnének tartani – Egyedül – hoppá, bocsi – üzentem mikor rájöttem, hogy a gondolataim megint elkezdtek járni – Semmi baj Jasper, kezdtem megszokni, és csak most jövök rá, te sokkal jobban illesz Alice mellé, mint azt valaha hittem volna – küldött felénk egy hálás pillantást, aztán a hátsó ajtóhoz ment, mely ki vitt a természetbe, de még visszaszólt – Senki ne jöjjön utánam! – mondta erélyesen, miközben kifutott az ajtón, távolodó alakjával egyre több kérdést hagyva maga után, de még egyet sem tudtam megfogalmazni, mert újabb távozást jelentettek be…





- Akkor nemsokára jövök – mondta és már el is tűnt, arra amerre a vezetőnk ment, s követte a bronz hajú, búskomor testvérem, teli életkedvvel és tettvággyal megtelve.





Szinte láttam magam előtt, ahogy ők ketten civakodva akarják egymást elhagyni és megtartani, miközben az egyik semmit, a másik mindent akar. Nem igazán értettem, még most sem, Léna hogy képes ennyi mindre, de egy valami egyre jobban kezdett bennem megfogalmazódni, valahol már találkoztam vele…



Nagyon köszönöm, azt a sok véleményt, melyet ide kaptam, és remélem a későbbiekben is számíthatok rátok :) Nah ez az új feji, remélem nektek is annyira tetszeni fog, mint amennyire nekem, miközben a szavak csak úgy száguldottak a kezeim alatt :) Puszi Kitti.
Jah egy kérdés, szerintetek kinek a szemszögéből lesz a kövi feji?:)

Tehát...

Minden blogon fenn a friss rész. A kommentek segítenek nekem, ha kedved van írj, akár több helyre is :)
A szavazásnak pár napon belül vége, és nemsokára jelentkezem, hogy mikor lesz friss rész :)
Kitti

Közvélemény kutatás

Sziasztok!

Oldalt lehet találni egy közvélemény kutatást, melyre egy hét áll a rendelkezésetekre.
A lényeg:
a beígért frisseket hozom, a következők csak utána lesznek!!!!
Nem fenyegetek senkit, imádok írni, de tudnom kell, számotokra mennyire nyerő és melyik az, amelyikre kíváncsiak vagytok!
Puszi Kitti

Kommentezés vagy csak olvasás? Mikor lesz új fejezet?

Ez most elég rossz, bár régen se volt másképp.
Miszire, mint mindig, most is számíthattam, és nagyon jól esik az, hogy ennyire díjazza, azt amit alkotok :)
Viszont, ahogy elnéztem többen jártok erre, de senki nem komizik. Talán azért, mert most tértem vissza? Lehetséges.
Nagyon szívesen teszem fel az írásaimat, de szeretném tudni ez bennetek mit vált ki, nektek milyen volt... hisz mindenki, aki írásra adja a fejét, erre vár, miután feltette...
Ha lenne nagyobb olvasottságom, akár már ma éjszaka megírnám a folytatást és görnyednék, csakhogy örömet szerezhessek vele.
A fejemben annyi rész van már meg... és imádom őket visszaolvasni is.
Ma is még, másik blogomra fogok frisst tenni, lehetséges, hogy már késő este lesz, de akkor is fel fogom tenni...
Kérlek jelezzetek vissza, mert ez így nem jó. Én nem fogok könyörögni a komikért, vagy határt húzni, hogy akkor lesz csak fejezet.
Nézzétek meg bátran, hogy mikor ígértem hoztam is mindig a fejezetet, sőt egyszer dupláztam is, mert olyan sokan írtak....
A kezetekben a döntés, de ha nem komiztok...
Kivétel mindig akad, és én nagyon örülök, és büszke vagyok rád Miszi, de minden több személyt jelez, én csak őket keresem, hol vannak, miért nem írnak egy szót se?
Kíváncsi vagyok, erre ki tud nekem válaszolni....

Léna 20

Léna 20

A játszótér határtalan vidéke

Az aranybarna szempár

A játék hatalma

A megtört szív újraéled

(Edward szemszöge)


Emmettéktől leválva kicsit megnyugodtam, de még mindig éltek bennem, anyám szavai, és gondolatban lejátszott képei, az elmúlt időszakomról. Szörnyű volt látni, az ő szemszögén keresztül az eseményeket, de igaza van, nem sanyargathatom magam az örökkévalóságig, meg kell tanulnom együtt élni a múltam hibáival.


Közben megéreztem, egy íncsiklandozó illatot, mely bekúszva az orromba, egy morgást csalt elő belsőmből. Rögtön az illat irányába kezdtem el futni, de még mielőtt megtámadhatattam volna őket, észrevettem, hogy egy nősténynek készülök kiontani a vérét, aki mint egy védelmező ott állt a kicsinyei előtt és morgott rám, hogy legalább ők életben lehessenek.


Könnyű szerrel megölhettem volna őket, mégis amikor tudatosul bennem, mivel állok szemben, átugrottam felettük, és futottam tovább, már célok nélkül is.


Eszembe jutott az én Bellám… már biztos van családja… gondolkodtam el, aztán már meg is bántam, hiszen ő már több száz éve halott… erre a gondolatra halott szívem megsajdult és egy fa mellett megállva leroskadtam és felüvöltöttem, de ez sem csillapította a bennem dúló háborút. Szörnyen hiányzott, de már nem tehettem ez ellen semmit.


Végül erőt vettem magamon, s levadásztam két szarvast, hogy egy kicsit a gondolataim csillapodjanak, de még mindig fájt belül, s megmaradt belsőmet szétmarta az emlékek sokasága. Gyűlöltem magam, mert míg élt, soha nem kerestem, nem néztem utána mi lett vele, s mikor elkezdtem keresni, már semmi nyom nem volt, mintha nem is élt volna, csak a képzeletem szülte álmokban.


Közben az égen szürke felhők jelentek meg, hirdetve itt bizony vihar lesz. Nagy nehezen koncentráltam a célomra, s elindultam a hegyi házunk felé. Fél óra alatt odaértem, s szerencsére, semmilyen kínzó gondolat nem ostromolt addig, s végre kicsit kikapcsolhattam, agyam, miközben átadtam magam a szabadságnak… már ha az esőben száguldozást lehet annak nevezni.


A ház előtt kicsivel lelassítottam, s szinte már a csiga is gyorsabban ért volna oda a házhoz, amikor Emmett nem mindennapi gondolatait hallottam meg. Egy nőről, akinek a vonalait alig tudtam kivenni, de nem ez volt, ami felkeltette az érdeklődésemet, hanem fivérem reakciója, s félelme…


Gyors léptekkel átszeltem, a megmaradt helyet még köztem és az ajtó között, s besiettem hozzájuk. Tudtam, hogy csak rám vártak, s nem is kellett csalódnom. Emmett és Rosalie egymás kezét fogták, s egymás mellett ültek, hitetlenséget tükröző arcukkal együtt.


Mikor pedig Emmett elmesélte az egész történetet, hogy mi minden történt vele, hát mit ne mondjak, a hitetlenséget messze keresztülszárnyalta a megbabonázott félelmem és reményem… bár nem tudom, mi után reménykedtem. De tény, ha nem vagyok gondolatolvasó, már lehet, a földön fetrengve nevetnék, ezen a képtelen helyzeten, hogy egy vámpír egyedül képes legyen többünket is megölni, s pár perc alatt, mindent eltüntetni, miközben a kinézete vetekszik, a szívem örzőjéével. Csodálatos teremtés volt, mint egy angyal úgy nézett ki, a nő Emmett gondolataiban, s mikor ez a gondolat megfogalmazódott bennem a bűntudat elemi erővel járt át…


Éreztem, hogy valaki odajön hozzám, s szorosan átölel, majd halkan valamit elkezd nekem mondani, de nem tudtam rá figyelni. Csak ez a nő járt a fejemben, s az amit Emmett elméjéből kiolvastam.


Hihetetlen, tehát ő lenne Léna, akire oly régóta várt a családunk. Hát, amit most láttam, azt hiszem, még én is megtennék neki bármit, hiszen ahogy elnéztem az ereje hatalmas, ha azzal a sok vámpírral egymaga oly rövid idő alatt végzett, s pár perc alatt nyomát se lehetett látni semminek…


Gondolataimból egy erős torokköszörülés rántott fel, s mikor felnéztem Rosalie mosolygott rám…


- Gondoltam szeretnél átöltözni - nyújtott a kezembe egy váltás ruhát és a fürdő felé kezdett el tuszkolni, miközben valami olyasmit mormolt, hogy minél hamarabb kész vagyok, annál hamarabb indulhatunk vissza.


Ez a gondolat örömmel töltött el, így gyorsan bementem és csak most vettem észre, hogy csurom vizes ruháim, kicsit megviselt állapotban száradtak rá a bőrömre. Nehéz volt leráncigálni magamról, itt – ott el is szakítottam, de végül gyorsan beálltam a tus alá, s igyekeztem a józanabbik eszem elővenni, de sehogy se ment, mint egy kisfiú, aki most megkapja rég áhítozott álmát, olyan izgalommal szálltam ki a tus alól, s bújtam bele a ruhába, melyet Rosalie előkészített nekem.


Büszke voltam a testvéreimre, hogy hagytak nekem egy kis időt, míg megemésztem a hallottakat, de mikor kiértem a fürdőben, már fel is hagytam, a magasztalásukkal, mert éppen Emmett döntötte le Rosaliet, a kanapén, nem épp illedelmes pózba.


Nem éreztem megfelelőnek a pillanatot, hogy én most itt vagyok, így kínomban kimentem az előtérbe és felöltöztem, majd garázsba indultam el. Már épp álltam ki az egyik kocsival, mikor megjelentek ők is. Hatalmas mosolyukat letagadni se tudták volna, s ahogy hallgattam őket, megállapítottam, hogy ők is ugyanolyan izgatottak, mint én.


Mikor kitolattam beszálltak mellém, majd eszeveszett módon hajtottam keresztül az erdőn, miközben csak egy gondolat dúlt bennem: Látni akarom, tudni akarom ki ez a nő!


- Mit gondolsz öcsi? – nézett rám Emmett egy pajkos mosoly kíséretében, miközben a gondolatai Léna körül keringtek, s a tegnap látottakon, s mindeközben elképzelte, ahogy harcolnak egymással. Kicsit meginogtam erre a gondolatra, s félteni kezdtem őt. – Na, mi van, ennyire rémes lenne a csaj? – vágott ijedt képet, miközben a műszerfalra bökött, s csak most vettem észre, hogy visszavettem a sebességgel. De már nem is akartam sietni, így csak elfordítottam a fejem, s kinéztem az ablakon, miközben újra lakott területre értünk.



- Hát én nem értelek – szólt közbe Rosalie is – tegnap este ránk se bagóztál – s gondolatban közben én is végignézhettem, ahogy tegnap beszélnek hozzám, majd fél óra múlva, mivel semmire nem reagáltam otthagytak, s reggel ugyanabban az állapotban találtak, amikor Emmett egy nagy tállal fejbe akart verni, de Rosalie lebeszélte róla… - Most meg, úgy indulsz el, mintha mi ott se lennénk, és eszeveszetten hajtasz, mint aki nagyon izgatott, erre tessék, most még megszólalni se bírsz, ráadásul nézd – mutatott kifelé, melyet a visszapillantó tükörből láttam – minden kocsi gyorsabb nálunk.- Csóválta meg közben a fejét.



- Sajnálom,- álltam félre, ahogy egy elágazáshoz értünk, s kiszálltam a kocsiból, de még visszaszóltam nekik - egy kicsit egyedül lennék, majd nemsokára találkozunk. – Láttam a hitetlen pillantásukat, de én csak csöndesen mentem tovább az utcán, ahol minden nő ámuldozva fordult felém…


Már épp elértem egy parkot, ahol egy páran voltak, amikor egy kéz maga felé fordított


- Minden rendben? – kérdezte Emmett.



- Persze – válaszoltam neki készségesen, s leroskadtam egy padra, miközben egy tucat gyerek és anyuka lepte el az előttünk tornyosuló játszóteret.



- Nem úgy tűnik – nézett rám, aztán az előttünk játszadozó gyerekekre, miközben két gyerek elkezdett előttünk labdázni, s egy átadást elhibázva a kerek tárgy előttünk kötött ki. Emmett nem habozott felvette és odasétált a két kisgyerekhez, majd a legközelebbinek odaadta a tárgyat, miközben egy mosollyal ajándékozta meg őt. Majd egy sóhaj kíséretében visszasétált hozzám, s megbabonázva figyelte a kicsiket.


- Sajnálom – sóhajtottam, miközben a gyerekekre irányítottam a figyelmem én is


- Mit? – kerekedtek ki Emmett szemei, mert nem értette, hirtelen a reakciómat.




- Hogy nem vettem észre, nem csak nekem vannak problémáim az életben. Hiszen nektek is kellene… - mutattam a gyerekek irányába, mire Emmett csalódottan fordította el a fejét – És ott vannak Alicék… - ráztam a fejem, hogy menyire elhanyagoltam őket…



- Mindenki hiányol téged – tette a vállamra a kezét – de senki nem hibáztat – szögezte le, mielőtt még az önsanyargatásba temetkeztem volna bele. Hiába, már nagyon jól ki tudnak ismerni.




- Rendben – bólintottam rá, mikor a gondolatai ott tartottak, hogy ideje megváltoznom, s nekem is élnem, nem csak léteznem. Ő megértően bólintott, majd felállt mellőlem




- Otthon találkozunk – fordult még vissza, majd otthagyott a gondolataimmal.



Önzőnek éreztem magam, hogy képes voltam ennyi időn keresztül csak magamra figyelni, de igazuk van a többieknek, nem tehetem ezt tovább. Mindenki próbál türelmes lenni, és kirángatni ebből a letargikus állapotból, de én mindannyiukat, könnyű szerrel leráztam, de ők nem ezt érdemlik.


S ebben a pillanatban egy ütő szállt felém, de szerencse kifinomult reflexeimnek elhajoltam előle, így az a földön kötött ki. Majd gyorsan felvettem és körbenéztem a merénylettevő után. Nem kellett sokáig kutatnom, mert egy megszeppent kisfiú állt nem messze tőlem, miközben egy kislány kacagott rajta harsányan.


Gyorsan felkeltem, s odaballagtam mellé. A gondolatai elárulták, hogy most fél, ki fog kapni, ezért mosolyt erőltettem az arcomra, s kedvesen megszólítottam.



- Azt hiszem ez a tiéd – nyújtottam felé az ütőt


- Igen – motyogta zavartak, s elvette azt – köszönöm – suttogta még utánam, mikor átadtam, s megfordulva továbbmentem.


Nem hiába a gyerekek azok, akikért odavannak annyian. Tört be elmémbe ez a gondolat. Ők még oly sok mindentől mentesek, bátrak, s nem hamisítják meg úgy önmagukat, mint a későbbiekben a fiatalok, akik mindent megtesznek, hogy valahová bekerülhessenek…


S ismét bevillant egy kép Belláról… ő is olyan ártatlan és igazi volt. Más volt, mint a többiek, de jó értelemben… Megráztam a fejem, hogy kitisztítsam elmém, s a gondolatok tovaszálljanak belőle…


Egyre gyorsabban kezdtem el haladni, s mikor az erdőbe értem, bevetettem vámpír sebességem, s a házunkig futva tettem meg az utat.


De ott, mint egy csoda lecövekeltem. Egy halk muzsikára lettem figyelmes, mely az én zongorámból szólt egy gyönyörű énekkel kisérve. A kíváncsiságom erősebb volt, mint a dühöm az iránt, aki a zongorámhoz ért, így szép lassan bementem, s a hangszer felé kezdetem el lépkedni, amikor is megláttam Őt…


Nem tudtam levenni róla a szemem, olyan csodálatos volt, ahogy ott ült, s ezzel a varázslatos muzsikával árasztotta el a házat. Végül a hangok elhalkultak, s átvette helyüket a csend, melyet én törtem meg elsőként, miközben arról áhítoztam, hogy végre, a szemét is láthassam.


S ahogy szavaim megtörték a beállt csendet, feje úgy lendült az irányomba, s azt az érzést szavakkal leírni lehetetlen. A mennyekben éreztem magam. Hihetetlenül boldog voltam, majd vége lett a varázsnak a fejét elfordította, s felállt a székről.


- Ez gyönyörű volt – suttogtam megbabonázva még mindig a zenétől…


- Köszönöm – szólalt meg csilingelő hangján, miközben elhaladt előttem, s a nappali felé vette az irányt – Nos ha már így összegyűltünk, beszéljük meg az elkövetkezendő időket is…



- Hát hogyne – mondta apám


- Hol tanultál meg így zongorázni? - kérdezte mellé érve Alice



- Oh ez még semmi – hallottam meg nevetni Arot, amint visszaemlékezett, milyen sokféle kompozíciót alkotott, s egy dal… azonnal megálltam, s úgy éreztem itt a vég… az emlékei között szerepelt a dal melyet én írtam még rég… Gyorsan próbáltam magam összeszedni, de ez nem ment… honnan ismeri ő ezt.


- Véletlen – szólt vissza miközben szemei nyugodóságáról árulkodtak.


Nem hittem a fülemnek, milyen érzéketlen felém, bár már halottam róla, hogy senkit nem enged magához közel, mégis mindezt a valóságban érezni, sokkal rosszabb volt…


Végül nagy nehezen utánuk mentem, úgy tűnt senkinek érdekelt a mi kis beszélgetésünk, s már nagyban beszélgettek az elkövetkezendő ünnepségről és valamiféle harcról, melyben biztosította őket Léna, hogy senkinek nem lesz semmiféle baja, s egyedül képes megoldani…


De innentől kezdve én már nem bírtam figyelni. Elvesztem gyönyörű szép arcában, aranybarna szemeiben, mogyoróbarna hajában, melyet tökéletesen kiemelt a kék felsője… csak ábrándoztam, s álmodoztam, miközben ők itt terveket szövögettem, először éreztem azt, hogy akarok valakit, s a szívem ismét ki tud nyílni...


Na ez lenne az új :) Remélem nektek is tetszik, s adtok felém visszajelzéseket :) Puszi Kitti