Sziasztok!
A következő történt!
A gépemet épp most vizsgálják, remélem a legjobbakat, viszont kiestem, sok minden van amivel elvagyok havazva, attól függetlenül íróm tovább minden történetem!
Most előzeteseket teszek fel, mert úgy érzem a kieséssel mást adnék vissza, mint amit jónak éreznék. Kell egy kis idő, hogy újra azt tudjam adni, amit eddig is megszoktatok!
De még a héten vissza akarom (fogom) kapni a gépem és megírom a fejezeteket, s ezt magamért is. Mert élvezem, s ezt akarom nektek is átadni.
Remélem ti is így gondoljátok és legalább az előzetessel, valamit adhatok nektek is.
Puszi
Kitti.
UÍ.:Most épp egy ismerősömnél írók, vagyis tenném, de ez nem is olyan könnyű, mint hittem. De ezt majd annak elmesélem, akit érdekel.
2010. február 22., hétfő
2010. február 14., vasárnap
Léna 19
Hasonmás
A zene hatalma
(Alice szemszöge)
Vak voltam. A látomásomban semmit nem láttam, csak a sötétséget. Arra gondoltam, hogy Jacob jön meglátogatni minket, vagy Amy. Hiszen esedékes lenne az érkezésük.
Izgatottan fészkelődtem kedvesem mellett, hogy végre megtudjam, ki is lesz a vendégünk. Ilyenkor nagyon utáltam, hogy tudják blokkolni a képességem. De már megszoktam, bár az elején nagyon morcos voltam, emiatt…
- Jön valaki – mondtam – de nem látom tisztán… - tettem még hozzá, a kérdéseket megelőzve.
A következő percben az ajtón kopogtattak is, s egy nem várt illatot éreztem meg, mely az ismeretlenség homályába veszett, s kérdések sokasága született meg mellette.
Esme felállt Carlisle mellől, hogy ajtót nyisson az érkező számára. Közben feltűnt, Jasper fürkésző tekintete, mellyel az ajtót pásztázta. Itt valami nincs rendben, jöttem rá, mire elkezdtem idegesen mozgolódni.
- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Gondolom te lehetsz Esme, én Léna, vagyok – hallottam meg egy kedves női hangot.
- Üdvözöllek itt Amerikában – mondta Esme. A hangjában döbbenet uralkodott, miközben léptek zaja hallatszódott, melyek egyre közeledtek. Feszültem vártam a pillanatot, hogy végre megláthassam, az ismeretlen nőt, s mikor végre megnézhettem, valahol elvesztem közben…
Ez a nő, egykori régi barátnőmre hasonlított, mely mély sebet szakított fel bennem. Azonnal elfordítottam a tekintetem, s másra tereltem a gondolataimat, hogy Jaspernek, ne okozzak fájdalmat. Hiszen ő meghalt. Ő már nem él… győzködtem magam.
Még szerencse, hogy Edward nincs itt, mert kikészülne a gondolataim hallatán. S közben Jasper ölébe ültem, mert a közelsége megnyugtatott, s ellazította addigi görcsös testtartásom.
- Baj van – jutott el az agyamig egy suttogó hang, mely a dühtől izzót, s kegyetlenül hangzott, attól a kecses ajaktól.
- Mi történt? – halottam meg Aro kétségbeesett hangját.
- Megtámadtak – csendesült fel kegyesen a hang tulajdonosa. Erre a szóra már felkaptam a fejem, s újra szemügyre vettem az érkezett nőt. Egy éj fekete ruha díszítette a testét, mely néhol szakadozva omlott rá. A lábai sárosak voltak, míg a szemei… te jó ég… Kaptam a kezem a szám elé, amikor észrevettem, hogy a szemei vörösen izzanak. De szerencsére Jasper gyorsan kapcsolt, s az ölembe helyezte a felemelkedett végtagomat.
- Ez még nem magyarázza a szemedet – szólalt meg kedvesem erélyesen, ezzel engem is kirángatva a bámulásomból.
- Ez igaz – értett egyet vele, amikor kiabálva ráförmedt, s szinte fröcsögte a szavakat Jasper felé – Te tényleg azt hiszed, hogy megszegtem a saját szabályaimat?
- Oh – emelte fel meglepetten Jasper a kezeit, mellyel addig körülölet.
- Igen Jasper hallom a gondolataidat, érzem, amit érzel, látom a jövőt… sőt még sokkal több képességem is van, de ugye nem akarod erre fecsérelni az időnket – mordult rá, mely összerezzenésre késztetett. Iszonyatosan sok indulat volt benne. Mintha egy újszülött lenne velünk szemben, s nem egy tapasztalt harcos, aki ráadásul a vezetőnk is…
- Ez fantasztikus – áradozott Carlisle a szokott módon, mint mikor új dologról hall. Igazat kell abban adnom neki, hogy hihetetlenül fantasztikus ennyi képesség egy vámpírnál… de hol a kedvessége… a bájossága…
- Persze fantasztikus a hatalom, ezért tiporjuk el, de kezdjük a vezetővel, aki átlátszó, és hazug. A támadást az erdőben visszük véghez. 50 vámpírral csak nem bír el. Hiába a tapasztalata, mi erősebben vagyunk, képességekkel teli. Nem tud majd rajtunk kifogni… - hadarta el egy szuszra, ezt a pár szót, melyet mindenki kikerekedett és értetlen fejekkel figyelt végig.
- Te meg miről beszélsz? – kérdezett rá Félix, a mindenkit érdeklő kérdésre.
- Megtámadtak az erdőben – mormolta lehajtott fejjel, mely ismét egy pillanatot engedett látni a múltból… de, mikor meghallottam Esme szenvedő hangját ismét a jelenben voltam, s tudatosult bennem, milyen szörnyűség történt…
- Van túlélő? – kérdezte Esme reménykedve, de az arca elárulta, hogy épp úgy tudja az igazságot, mind bármelyikünk, mégis remél… Léna aprót rázott a fején, mire éreztem Jasper nyugalomhullámait.
- Nincs – fejezte ki a szavak szintjén is, amit már a testbeszédével is elárult. A szobában a csönd honolt. A legapróbb zajokat is hallani lehetett. Az országútról egy autó zaja szűrődött be, mely nagy robajjal haladt el, tudomásunkra hozva, nem kis rakományt szállít…
- Mi történt? – kérdezte kedvesem halkan, miközben megtörte a csendet, mely addig uralkodott. Közben az ajtón új személy lépett be, s Rosalie sétált közénk. Meg akartam kérdezni mit keres itt, mikor észrevettem, hogy Léna őt nézi, s ajkai szavakat készülnek formálni, így jobbnak láttam, nem megszólalni, s megvárni, amíg ennek vége lesz, s csak az után kérdezni.
- Miközben jöttem hozzátok, megéreztem egy éhes vámpírt, megállítottam és végeztem vele – pillantott Aro felé, aki elismeréssel a szemében bólintott tette helyességére – de addigra már megharapta az áldozatát – folytatta, mire Rosalie felszisszent, és Esme fájdalmasan lehajtotta a fejét – megkezdődött az átváltozása, de kiszívtam a testéből a mérget és két vámpír, aki épp arra járt felajánlották, hogy elviszik őt a helyi kórházba – fejezte be monológját.
- Tehát megmentettél egy embert – mormolta Rosalie, miközben felállt, s odament Lénához, majd karjaiba zárta, s úgy ölelte, mintha a legkedvesebb testvére lenne. Megkésve ugyan, de a másik fél is viszonozta a gesztust, amikor Rosalie nevetve megszólalt…
- Nem vagyok porcelánból – s közben a vállára hajtotta a fejét – nyugodtan megölelhetsz – suttogta miközben a szemeit lehunyva, átadta magát az ölelésének. Szerencsére Léna nem küldte el őt, hanem belesimult az ölelésébe, s visszaölelte nővéremet.
Egy pár percig csodáltam őket, miközben a család szemei boldogan csillogtak, eme meghitt pillanat okozta boldogságától. Bár mintha valaki, ezt az érzést hintené el a lelkem… elmélkedtem el, miközben felszaladtam, s egy fekete farmert, egy kék felsőt, s egy fehér pólót vettem elő, egy szett csipkés fekete fehérnemű kíséretében, amellyel visszaindultam a többiekhez.
Még mindig ugyanúgy ölelve álltak, amikor melléjük értem, s kedvesen megszólítottam őt…
- Léna, azt hiszem, örülnék, egy másik ruhának – mutattam rá, a kezemben tartott ruhákra. Rosalie azonnal engedett az ölelésén, s finoman elengedte őt, majd hálásan pislogott felé, miközben leült az egyik kanapéra. – Fent le is tudsz tusolni esetleg… - villantottam rá arany szemeimet. Miközben reménykedtem benne, hogy tetszeni fog számára az összeállításom, s még mindig azon voltam elámulva, hogy lehet ekkora hasonlóság két külön nő között… Vajón lehetséges lehet, hogy ő az? Megeshet, hogy két személy, ugyanaz legyen? Elmélkedtem…
- Köszönöm, merre menjek? – vette át tőlem a ruhákat, s kérdezte meg mielőtt a lépcsőkön eltűnt volna.
- Második emeleten, a folyosón előre, a harmadik szobaajtónál balra az első lesz a fürdő – mondtam gépiesen utána.
Miközben felhaladt a lépcsőn, a szemeimmel Rosaliet figyeltem, ahogy a többiek is. S mikor meghallottuk a víz csobogását, egy nagy levegővétel után végre megszólalt nővérem.
- Tudom, most nem értitek, hogy lehetek itt, de mindenre vagy magyarázat – nézett az ajtó felé, ahol a következő percben egy új személy lépett be. Gyorsan odarohant Rosaliehoz, s egy szenvedélyes csókban részesítette őt.
- Szia cica – mosolygott kajánul, miközben a szemeit végigfutatta rajta – Azt hiszem, most jön az én részem – nézett még mindig rá Emmett, miközben Rosalie aprót biccentett, s Emmett végre ránk figyelt.
- Tehát, mi is megtudhatnánk, mi történt? – kérdezte Jasper, miközben egy adag levegőt, engedett szabadjára, a nyakam mellett… felborzolva a kedélyállapotom – elég ragadós az érzelmi állapotod – szólalt meg fojtott hangon…
- Bocs – vigyorgott még mindig Emmett, mire Rosalie szúrósan nézett rá és a mosoly az ajkairól leolvadt.
- Így már jobb – vált egyenletessé kedvesem légzése.
- Tehát, mit kerestek itt? – tettem fel újra a kérdést én – És hol van Edward? – néztem körbe a szobában, holott tudtam, hogy ő még nem érkezett meg.
- Az erdőben mielőtt még a hegyi házba értünk volna, mindannyian elmentünk vadászni – kezdet Rosalie.
- Edward hamar levált tőlünk, aztán Rosalie is kinézett magának egy szarvast, de én egy macira vágytam – folytatta Emmett. – találtam is, de mikor elfogyasztottam és épp el akartam menni, egy női kiáltást halottam meg, s valami azt sugallta, oda kell mennem… ott láttam meg egy vámpír kupacot, amint testrészek sokasága ég a tűzben hamuvá. – húzta el a száját, az emlék hatására Emmett – volt, amelyik még életben volt.– suttogta, s a rémület szikrái ültek ki az arcára – akkor láttam meg először őt. Egy fekete ruhás nő, amint öt vámpír veszi öt közre. Egyiket sem ismertem, nem tudtam kik őt…
- Ez hihetetlen – szólalt meg Esme, miközben Rosalie megfogta Emmett kezét, mintha ezzel ösztönözné, hogy folytassa.
- Nomádok voltak, a támadói a másik vámpírnak, ezt fel tudtam mérni. És… - hallgatott el, mintha nem tudná, elmondja e vagy se a következőket.
- Mond el – szólt Jasper türelmetlenül.
- Amikor rám nézett pontosan olyan volt az arca… - nézett hitetlenül szét, s a család többi tagja ugyanazzal az érzelemmel nézett rá, míg Aroék értetlenül, de látszott rajta, hogy a nevét, nem tudja kimondani – Segíteni akartam neki, de mire odaértem volna, már mind a négy vámpírral végzett – folytatta – amikor megláttam, milyen hatalmas az ereje el akartam jönni, de ő kimondta a nevem, így megálltam, s hihetetlen gyorsan elém ért… - halkult le a hangja – Léna volt, s azt mondta ide jön… - suttogta, miközben a fejét rázta – annyira nagy a hasonlóság…
- Mikor elmesélte, nem akartam neki hinni, de most hogy már én is láttam – szólalt meg Rosalie – ez hihetetlen…
- Tehát ezért jöttetek vissza – mondta Esme, mire mindketten bólintottak.
- És hol van Edward? – kérdezett rá Carlisle
- Valahol az erdőben vadászik – mosolyodott el Emmett – fél a találkozástól.
- Ez érthető – mormolta Esme, mire mindannyian ráemeltük a szemünket – hihetetlenül hasonlít rá… de ő már nem él… - mondta ki miközben a fejét lehajtva felállt, s elhagyta a helyiséget.
- Szerintetek lehetséges, hogy ő legyen… ? – hagyta függőben a mondatot Emmett.
- Már megbocsássatok, de megtudhatnánk, hogy kiről beszéltek? – kérdezte Amari
- Volt egy húgunk, akire Léna nagyon hasonlít – adta meg a választ Jasper.
- Mi lett vele? – kérdezte Félix
- Ez egy hosszú történet – mondtam, miközben a kezeimbe temettem az arcomat.
Halottam, ahogy még beszélgetnek, s Jasper próbál nyugtatni, de a sebem végérvényesen felszakadt, s éreztem, ahogy ellep a fájdalom.
Fájt újra látnom, ahogy egy szinte ugyanolyan nő toppan az életünkbe… fájt, a múlt döntése… hogy nem lehetek a barátnőmmel… az akkori hatalmas hibám… az elvesztegetett időm…
Miközben ezek és még sok hasonló gondolat futott át az agyamon, képekkel karöltve, egy halk zongorajátékra lettem figyelmes, mely egyre erősödött.
A beszélgetés abbamaradt, s a zene felerősödött, és egy gyönyörű női hang társult hozzá. Megbabonázva hallgattam, és mentem egyre közebb Lénához, miközben Edward lépett be az ajtón, s mellém érve átkarolt.
Szinte hipnotizált a zene, a hangja pedig Amyére emlékeztetett. Hiszen ő is játszotta már ezt a számot, jutott eszembe, amikor a zene lehalkult, s mint egy kihunyt gyertya elhalványulva, vége volt.
Edward szorítása erősödött rajtam, mire ránéztem, s a szemében a hitetlen boldogság és a remény szikrái égtek. „Semmi baj” – szuggeráltam neki gondolatban, mire lazított a szorításán, s egy enyhe mosolyt küldött felém, majd újra a zongora felé fordult, ahonnan az előbb a dal szólt.
- Ez gyönyörű volt – nyögte ki ezt a három szót Edward, miközben elengedett, s tett egy lépést a hangszer irányába, amikor is a következő percben találkozott a tekintete Lénával, s mint egy szobor, megállt mozdulat közben, s mindketten elvesztek egymás szemeiben.
Hihetetlen volt, az a pár másodperc, míg Léna a bátyámat nézte. Mintha a maszkja lehullott volna arra az időre, s a régen várt ismerősöm köszöntettem volna, ismételten…
A zene hatalma
(Alice szemszöge)
Vak voltam. A látomásomban semmit nem láttam, csak a sötétséget. Arra gondoltam, hogy Jacob jön meglátogatni minket, vagy Amy. Hiszen esedékes lenne az érkezésük.
Izgatottan fészkelődtem kedvesem mellett, hogy végre megtudjam, ki is lesz a vendégünk. Ilyenkor nagyon utáltam, hogy tudják blokkolni a képességem. De már megszoktam, bár az elején nagyon morcos voltam, emiatt…
- Jön valaki – mondtam – de nem látom tisztán… - tettem még hozzá, a kérdéseket megelőzve.
A következő percben az ajtón kopogtattak is, s egy nem várt illatot éreztem meg, mely az ismeretlenség homályába veszett, s kérdések sokasága született meg mellette.
Esme felállt Carlisle mellől, hogy ajtót nyisson az érkező számára. Közben feltűnt, Jasper fürkésző tekintete, mellyel az ajtót pásztázta. Itt valami nincs rendben, jöttem rá, mire elkezdtem idegesen mozgolódni.
- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Gondolom te lehetsz Esme, én Léna, vagyok – hallottam meg egy kedves női hangot.
- Üdvözöllek itt Amerikában – mondta Esme. A hangjában döbbenet uralkodott, miközben léptek zaja hallatszódott, melyek egyre közeledtek. Feszültem vártam a pillanatot, hogy végre megláthassam, az ismeretlen nőt, s mikor végre megnézhettem, valahol elvesztem közben…
Ez a nő, egykori régi barátnőmre hasonlított, mely mély sebet szakított fel bennem. Azonnal elfordítottam a tekintetem, s másra tereltem a gondolataimat, hogy Jaspernek, ne okozzak fájdalmat. Hiszen ő meghalt. Ő már nem él… győzködtem magam.
Még szerencse, hogy Edward nincs itt, mert kikészülne a gondolataim hallatán. S közben Jasper ölébe ültem, mert a közelsége megnyugtatott, s ellazította addigi görcsös testtartásom.
- Baj van – jutott el az agyamig egy suttogó hang, mely a dühtől izzót, s kegyetlenül hangzott, attól a kecses ajaktól.
- Mi történt? – halottam meg Aro kétségbeesett hangját.
- Megtámadtak – csendesült fel kegyesen a hang tulajdonosa. Erre a szóra már felkaptam a fejem, s újra szemügyre vettem az érkezett nőt. Egy éj fekete ruha díszítette a testét, mely néhol szakadozva omlott rá. A lábai sárosak voltak, míg a szemei… te jó ég… Kaptam a kezem a szám elé, amikor észrevettem, hogy a szemei vörösen izzanak. De szerencsére Jasper gyorsan kapcsolt, s az ölembe helyezte a felemelkedett végtagomat.
- Ez még nem magyarázza a szemedet – szólalt meg kedvesem erélyesen, ezzel engem is kirángatva a bámulásomból.
- Ez igaz – értett egyet vele, amikor kiabálva ráförmedt, s szinte fröcsögte a szavakat Jasper felé – Te tényleg azt hiszed, hogy megszegtem a saját szabályaimat?
- Oh – emelte fel meglepetten Jasper a kezeit, mellyel addig körülölet.
- Igen Jasper hallom a gondolataidat, érzem, amit érzel, látom a jövőt… sőt még sokkal több képességem is van, de ugye nem akarod erre fecsérelni az időnket – mordult rá, mely összerezzenésre késztetett. Iszonyatosan sok indulat volt benne. Mintha egy újszülött lenne velünk szemben, s nem egy tapasztalt harcos, aki ráadásul a vezetőnk is…
- Ez fantasztikus – áradozott Carlisle a szokott módon, mint mikor új dologról hall. Igazat kell abban adnom neki, hogy hihetetlenül fantasztikus ennyi képesség egy vámpírnál… de hol a kedvessége… a bájossága…
- Persze fantasztikus a hatalom, ezért tiporjuk el, de kezdjük a vezetővel, aki átlátszó, és hazug. A támadást az erdőben visszük véghez. 50 vámpírral csak nem bír el. Hiába a tapasztalata, mi erősebben vagyunk, képességekkel teli. Nem tud majd rajtunk kifogni… - hadarta el egy szuszra, ezt a pár szót, melyet mindenki kikerekedett és értetlen fejekkel figyelt végig.
- Te meg miről beszélsz? – kérdezett rá Félix, a mindenkit érdeklő kérdésre.
- Megtámadtak az erdőben – mormolta lehajtott fejjel, mely ismét egy pillanatot engedett látni a múltból… de, mikor meghallottam Esme szenvedő hangját ismét a jelenben voltam, s tudatosult bennem, milyen szörnyűség történt…
- Van túlélő? – kérdezte Esme reménykedve, de az arca elárulta, hogy épp úgy tudja az igazságot, mind bármelyikünk, mégis remél… Léna aprót rázott a fején, mire éreztem Jasper nyugalomhullámait.
- Nincs – fejezte ki a szavak szintjén is, amit már a testbeszédével is elárult. A szobában a csönd honolt. A legapróbb zajokat is hallani lehetett. Az országútról egy autó zaja szűrődött be, mely nagy robajjal haladt el, tudomásunkra hozva, nem kis rakományt szállít…
- Mi történt? – kérdezte kedvesem halkan, miközben megtörte a csendet, mely addig uralkodott. Közben az ajtón új személy lépett be, s Rosalie sétált közénk. Meg akartam kérdezni mit keres itt, mikor észrevettem, hogy Léna őt nézi, s ajkai szavakat készülnek formálni, így jobbnak láttam, nem megszólalni, s megvárni, amíg ennek vége lesz, s csak az után kérdezni.
- Miközben jöttem hozzátok, megéreztem egy éhes vámpírt, megállítottam és végeztem vele – pillantott Aro felé, aki elismeréssel a szemében bólintott tette helyességére – de addigra már megharapta az áldozatát – folytatta, mire Rosalie felszisszent, és Esme fájdalmasan lehajtotta a fejét – megkezdődött az átváltozása, de kiszívtam a testéből a mérget és két vámpír, aki épp arra járt felajánlották, hogy elviszik őt a helyi kórházba – fejezte be monológját.
- Tehát megmentettél egy embert – mormolta Rosalie, miközben felállt, s odament Lénához, majd karjaiba zárta, s úgy ölelte, mintha a legkedvesebb testvére lenne. Megkésve ugyan, de a másik fél is viszonozta a gesztust, amikor Rosalie nevetve megszólalt…
- Nem vagyok porcelánból – s közben a vállára hajtotta a fejét – nyugodtan megölelhetsz – suttogta miközben a szemeit lehunyva, átadta magát az ölelésének. Szerencsére Léna nem küldte el őt, hanem belesimult az ölelésébe, s visszaölelte nővéremet.
Egy pár percig csodáltam őket, miközben a család szemei boldogan csillogtak, eme meghitt pillanat okozta boldogságától. Bár mintha valaki, ezt az érzést hintené el a lelkem… elmélkedtem el, miközben felszaladtam, s egy fekete farmert, egy kék felsőt, s egy fehér pólót vettem elő, egy szett csipkés fekete fehérnemű kíséretében, amellyel visszaindultam a többiekhez.
Még mindig ugyanúgy ölelve álltak, amikor melléjük értem, s kedvesen megszólítottam őt…
- Léna, azt hiszem, örülnék, egy másik ruhának – mutattam rá, a kezemben tartott ruhákra. Rosalie azonnal engedett az ölelésén, s finoman elengedte őt, majd hálásan pislogott felé, miközben leült az egyik kanapéra. – Fent le is tudsz tusolni esetleg… - villantottam rá arany szemeimet. Miközben reménykedtem benne, hogy tetszeni fog számára az összeállításom, s még mindig azon voltam elámulva, hogy lehet ekkora hasonlóság két külön nő között… Vajón lehetséges lehet, hogy ő az? Megeshet, hogy két személy, ugyanaz legyen? Elmélkedtem…
- Köszönöm, merre menjek? – vette át tőlem a ruhákat, s kérdezte meg mielőtt a lépcsőkön eltűnt volna.
- Második emeleten, a folyosón előre, a harmadik szobaajtónál balra az első lesz a fürdő – mondtam gépiesen utána.
Miközben felhaladt a lépcsőn, a szemeimmel Rosaliet figyeltem, ahogy a többiek is. S mikor meghallottuk a víz csobogását, egy nagy levegővétel után végre megszólalt nővérem.
- Tudom, most nem értitek, hogy lehetek itt, de mindenre vagy magyarázat – nézett az ajtó felé, ahol a következő percben egy új személy lépett be. Gyorsan odarohant Rosaliehoz, s egy szenvedélyes csókban részesítette őt.
- Szia cica – mosolygott kajánul, miközben a szemeit végigfutatta rajta – Azt hiszem, most jön az én részem – nézett még mindig rá Emmett, miközben Rosalie aprót biccentett, s Emmett végre ránk figyelt.
- Tehát, mi is megtudhatnánk, mi történt? – kérdezte Jasper, miközben egy adag levegőt, engedett szabadjára, a nyakam mellett… felborzolva a kedélyállapotom – elég ragadós az érzelmi állapotod – szólalt meg fojtott hangon…
- Bocs – vigyorgott még mindig Emmett, mire Rosalie szúrósan nézett rá és a mosoly az ajkairól leolvadt.
- Így már jobb – vált egyenletessé kedvesem légzése.
- Tehát, mit kerestek itt? – tettem fel újra a kérdést én – És hol van Edward? – néztem körbe a szobában, holott tudtam, hogy ő még nem érkezett meg.
- Az erdőben mielőtt még a hegyi házba értünk volna, mindannyian elmentünk vadászni – kezdet Rosalie.
- Edward hamar levált tőlünk, aztán Rosalie is kinézett magának egy szarvast, de én egy macira vágytam – folytatta Emmett. – találtam is, de mikor elfogyasztottam és épp el akartam menni, egy női kiáltást halottam meg, s valami azt sugallta, oda kell mennem… ott láttam meg egy vámpír kupacot, amint testrészek sokasága ég a tűzben hamuvá. – húzta el a száját, az emlék hatására Emmett – volt, amelyik még életben volt.– suttogta, s a rémület szikrái ültek ki az arcára – akkor láttam meg először őt. Egy fekete ruhás nő, amint öt vámpír veszi öt közre. Egyiket sem ismertem, nem tudtam kik őt…
- Ez hihetetlen – szólalt meg Esme, miközben Rosalie megfogta Emmett kezét, mintha ezzel ösztönözné, hogy folytassa.
- Nomádok voltak, a támadói a másik vámpírnak, ezt fel tudtam mérni. És… - hallgatott el, mintha nem tudná, elmondja e vagy se a következőket.
- Mond el – szólt Jasper türelmetlenül.
- Amikor rám nézett pontosan olyan volt az arca… - nézett hitetlenül szét, s a család többi tagja ugyanazzal az érzelemmel nézett rá, míg Aroék értetlenül, de látszott rajta, hogy a nevét, nem tudja kimondani – Segíteni akartam neki, de mire odaértem volna, már mind a négy vámpírral végzett – folytatta – amikor megláttam, milyen hatalmas az ereje el akartam jönni, de ő kimondta a nevem, így megálltam, s hihetetlen gyorsan elém ért… - halkult le a hangja – Léna volt, s azt mondta ide jön… - suttogta, miközben a fejét rázta – annyira nagy a hasonlóság…
- Mikor elmesélte, nem akartam neki hinni, de most hogy már én is láttam – szólalt meg Rosalie – ez hihetetlen…
- Tehát ezért jöttetek vissza – mondta Esme, mire mindketten bólintottak.
- És hol van Edward? – kérdezett rá Carlisle
- Valahol az erdőben vadászik – mosolyodott el Emmett – fél a találkozástól.
- Ez érthető – mormolta Esme, mire mindannyian ráemeltük a szemünket – hihetetlenül hasonlít rá… de ő már nem él… - mondta ki miközben a fejét lehajtva felállt, s elhagyta a helyiséget.
- Szerintetek lehetséges, hogy ő legyen… ? – hagyta függőben a mondatot Emmett.
- Már megbocsássatok, de megtudhatnánk, hogy kiről beszéltek? – kérdezte Amari
- Volt egy húgunk, akire Léna nagyon hasonlít – adta meg a választ Jasper.
- Mi lett vele? – kérdezte Félix
- Ez egy hosszú történet – mondtam, miközben a kezeimbe temettem az arcomat.
Halottam, ahogy még beszélgetnek, s Jasper próbál nyugtatni, de a sebem végérvényesen felszakadt, s éreztem, ahogy ellep a fájdalom.
Fájt újra látnom, ahogy egy szinte ugyanolyan nő toppan az életünkbe… fájt, a múlt döntése… hogy nem lehetek a barátnőmmel… az akkori hatalmas hibám… az elvesztegetett időm…
Miközben ezek és még sok hasonló gondolat futott át az agyamon, képekkel karöltve, egy halk zongorajátékra lettem figyelmes, mely egyre erősödött.
A beszélgetés abbamaradt, s a zene felerősödött, és egy gyönyörű női hang társult hozzá. Megbabonázva hallgattam, és mentem egyre közebb Lénához, miközben Edward lépett be az ajtón, s mellém érve átkarolt.
Szinte hipnotizált a zene, a hangja pedig Amyére emlékeztetett. Hiszen ő is játszotta már ezt a számot, jutott eszembe, amikor a zene lehalkult, s mint egy kihunyt gyertya elhalványulva, vége volt.
Edward szorítása erősödött rajtam, mire ránéztem, s a szemében a hitetlen boldogság és a remény szikrái égtek. „Semmi baj” – szuggeráltam neki gondolatban, mire lazított a szorításán, s egy enyhe mosolyt küldött felém, majd újra a zongora felé fordult, ahonnan az előbb a dal szólt.
- Ez gyönyörű volt – nyögte ki ezt a három szót Edward, miközben elengedett, s tett egy lépést a hangszer irányába, amikor is a következő percben találkozott a tekintete Lénával, s mint egy szobor, megállt mozdulat közben, s mindketten elvesztek egymás szemeiben.
Hihetetlen volt, az a pár másodperc, míg Léna a bátyámat nézte. Mintha a maszkja lehullott volna arra az időre, s a régen várt ismerősöm köszöntettem volna, ismételten…
2010. február 7., vasárnap
Léna 18
Az embervér hatalma
(Léna szemszöge)
Az erdőben futva két szarvast vadásztam le, s egy nagy mackót. A hatás nem maradt el, mert a boldogság és az elégedettség azonnal ellepett. De a szemem színe és a lelkemben dúló háború ezzel még nem szűnt meg…
Kiabált bennem egy hang, elég… gyilkos vagyok, ugyanolyan könyörtelen, mint bárki más. Marcangolt az érzés, s apró darabokra tépte lelkem minden egyes négyzetcentiméterét.
Dühös voltam magamra, s áldottam a képességeimet, hogy képes voltam magam megállítani, még mielőtt olyat követek volna el, amit soha nem bocsátok meg senkinek… s magamnál sem tettem volna kivételt soha… ezt tudtam!
Ahogy Amy és David is.
Biztos voltam benne, hogy ezért kértek meg rá, hogy ne sanyargassam magam kínzó gondolataimmal… hiszen amikor Davidet megharaptam, akkor nála is végig, fogtam a kezét és biztosítottam róla, hogy nemsokára vége lesz… amennyire tudtam, az érzelmeit folyton befolyás alatt tartottam, s a fájdalmát enyhítettem…
Akkor is kínoztam és sanyargattam magam… s a vámpírokkal a bűnükért is keményebben jártam el…
De ez már, mind a múlt… az én múltam, melyet egyedül kellett végig járnom. Mert így döntöttem, hogy a gyermekeim boldogságban élhessenek… s ne keljen bujkálniuk, úgy, mikor még csak velem éltek…
Közben a fák ritkulni kezdtek, s már meg is láttam egy fehér házat, mely oly sok emlékkel tört be az elmémbe, mint az özönvíz, a szárazföld elfoglalásakor…
Minden érzelmemet és emlékemet könyörtelenül és azonnal száműztem, s tempómat felgyorsítva léptem az ajtó elé.
Vettem pár mély lélegzetet, s csak aztán érintettem meg kezemmel az ajtón. Tudtam, hogy érzik jelenlétem, tudják, hogy van itt valaki, mégis egy megszokás, és a tisztelet jele volt nálam a kopogás, melyre most készültem.
Mert bármely különleges tiszteltem a Cullen családot, azért amit az elmúlt évszázadokban véghez vittek. A látomásaim gyanánt sokszor kaptam bepillantást az életükbe, s én boldogan vettem magam a hullámok közé, hogy minél többet megtudhassak róluk.
Most mégis féltem. Rettegtem attól, hogy újra beszélnem kell velük. Mi több személyesen is látom majd őket.
A megmaradt darabkáim kettéhasadtak, amikor eldöntöttem véglegesen, hogy az emberi életemet száműzöm, s semmisé teszem azt, elfeledve jót és rosszat…
A gyermekeim voltak az egyetlen kötelék, ami még húzott az emlékeim tengere felé, de rájuk, mint egy búcsúzó, s egy új kezdet néztem… s mellettük lettem az, akit most a világ ismer… a nagy és erős Léna.
Aki könyörtelenül lecsap a vétkesekre, s akarata szent és sérthetetlen. Szíve érinthetetlen, ahogy ő maga is. Ezt mindenki tudta, s mennyi férfinek kellett így kiadnom az útját… miszerint más mellett van a helye… vagy talál jobbat is… bár volt, akiről nem vettem tudomást… de Aro volt, aki a legtovább küzdött, bár idővel ő is belátta meghódításom lehetetlenségét, mégis teljesen feladni Amari érkezése után tette…
Elgondolkoztam, vettem észre magam, s egy utolsó löket után az ajtón kopogtattam. Nem kellett sokat várnom, máris halottam a harsány lépteket, amint felém tartanak.
A következő pillanatban pedig újra láthattam azt a gyönyörű arcot, mely már oly régóta hiányzott. Aranybarna szemei melegen mosolyogtak, miközben elméjében a megdöbbent hasonlóságon morfondírozott.
Hiába voltam más, mégis ugyanaz maradtam… ezt tudtam jól, hiszen Jacob is felismert, s neki nem tudtam beadni, hogy nem én vagyok… hiába találkoztunk évek múlva… és akartam megmenteni a világomtól… ő ismerte ezt az énemet, s ott volt, mikor vámpírrá változtam…
- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Gondolom te, lehetsz Esme, én Léna, vagyok – biccentettem felé, minden érzékemnek ellenszegülve, hogy egy ölelésben részesítsem őt.
- Üdvözöllek itt Amerikában – mondta kedvesen Esme, miközben a karjával befelé invitált. Én készségesen tettem eleget szavak nélküli kérésének, s sétáltam be a házba…
A gondolataim azonnal elleptek, az emlékeim ismét ostromoltak, de én minden egyes pillanatot haraggal és gyűlölettel köszöntöttem, s a célomra koncentráltam.
Éreztem, hogy valaki figyel, vizslat a szemeivel, s kémleli szinte fedetlen testemet. Hiszen a harc óta még át sem öltöztem… morfondíroztam, mikor rájöttem ki is tartja még rajtam a szemeit…
Egy szempillantás alatt találkozott a tekintetem Jasperével, s egy mosolyt küldtem felé. Szegény, most biztos össze lehet zavarodva, hisz a képességével, semmire sem megy nálam… ahogy az ölében ülő fekete hajú kobold sem… sóhajtottam lemondóan, miközben a fejemet visszafordítottam a többiek felé.
A mosoly, amilyen gyorsan jött olyan gyorsan tűnt is el az ajkaimról, hiszen hiába Carlisle és Esme esküvője miatt lennék itt most… sajnos egy szörnyű hírt kell, hogy közöljek velük. Éreztem, ahogy a düh ellepi az elmém… már szinte ő irányította tetteimet, amikor megszólaltam.
- Baj van – suttogtam még elmém utolsó sugarával. A düh csak úgy szikrázott ebből a két szavamból, miközben a testem belül lángolt, az elfojtott érzelmek gyanánt. Iszonyatosan vágytam egy ölelő karra, egy beszélgetésre… egy aranybarna szempárra…
Nem Léna! Te ennél erősebb vagy! Győzködtem magam a gondolataim által. Nem azért harcoltál eddig, hogy most feladd! Küzdj, mert csak te vagy képes megtenni! Tedd meg érte! Gondolj az ígéretedre… s ez megtette a hatását, az elmém kitisztult, s már tudtam, én uraltam a testem, minden porcikáját.
Bár soha nem értettem, hogy vagyok képes erre, hiszen az újszülöttek érzelmei ilyen intenzívek, mégis ez a fajta intenzitásom, szinte minden percben velem volt… s harcoltam ellene minduntalan…
A gyermekeim szerint az elfojtott vágyaim miatt vagyok ennyire intenzív… emlékszem, egyszer még egy randevút is összehoztak nekem… s akkor meséltem el nekik, az életem történetet. Utána megértették a döntésem, s tiszteletben tartották azt… mégis az elméletüket, a mai napig fenntartják, hogy túl teng bennem az energia, amit nincs kivel levezetnem…
- Mi történt? – kerekedtek ki Aro szemei.
- Megtámadtak – mutattam magamon végig.
- Ez még nem magyarázza a szemedet – szólt közbe erélyesen Jasper.
- Ez igaz – értettem vele egyet – Te tényleg azt hiszed, hogy megszegtem a saját szabályaimat? – kiáltottam felé, amikor meghallottam a gondolatait.
- Oh – emelte fel a kezeit védekezően, s nézett rám csodálkozva. Lehunytam a szemeimet, amikor a „Hallod a gondolataimat?” kérdés eljutott az elmémig.
- Igen Jasper hallom a gondolataidat, érzem, amit érzel, látom a jövőt… sőt még sokkal több képességem is van, de ugye nem akarod erre fecsérelni az időnket – mordultam rá indulatosan.
- Ez fantasztikus – szólalt meg Carlisle. A fejem automatikusan felé lendült, s egy ezredmásodpercig gondolkoztam, azon, mit is mondjak erre…
- Persze fantasztikus a hatalom, ezért tiporjuk el, de kezdjük a vezetővel, aki átlátszó, és hazug – keltem ki magamból – A támadást az erdőben visszük véghez. 50 vámpírral csak nem bír el. Hiába a tapasztalata, mi erősebben vagyunk, képességekkel teli. Nem tud majd rajtunk kifogni… - hadartam, amit egyik támadóm gondolataiból kiolvastam…
- Te meg miről beszélsz? – Félix meglepetten tette fel kérdését. Nem igazán vártam tőlük mást, hiszen már régen támadtak rám…
- Megtámadtak az erdőben… - mormoltam.
- Van túlélő? – kérdezte alig halhatóan Esme. Lehunytam a szemeimet, s aprót ráztam a fejemen, miközben azért imádkozzak, hogy a fájdalma melyet érez, enyhüljön, minél előbb meg. Szerencsére Jasper küldött rá helyettem is dupla adag nyugalomhullámot, de tisztában voltam, hogy ha kimondom, azt az egyszavas szót, ez az állapot, rosszabbra fog fordulni…
- Nincs – mondtam ki végül… mikor a szobában beállt a csönd. Csak percek múlva szólat meg Jasper, de hangja erőtlenül csengett a csendhez képest is.
- Mi történt? - S közben az ajtón egy új személy lépett be, Rosalie személyében, s a gondolatain keresztül láttam, hogy a fiúk, az erdőben vadásznak.
- Miközben jöttem hozzátok, megéreztem egy éhes vámpírt – csuklott el egy percre a hangom, melyet ők nem vettek észre – megállítottam és végeztem vele – pillantottam Aro felé, aki elismeréssel a szemében bólintott a tettem helyességére – de addigra már megharapta az áldozatát – folytattam, mire valaki felszisszent, de nem akartam most ezzel foglalkozni – megkezdődött az átváltozása, de kiszívta a testéből a mérget és két vámpír aki épp arra járt felajánlották, hogy elviszik őt a helyi kórházba – fejeztem be monológomat.
- Tehát megmentettél egy embert – halottam meg Rosalie boldog hangját, majd a következő percben ölelő karjaiban részesülhettem. Nagyon furcsán, mégis kellemesen éreztem magam. Mindenki mástól vártam volna ezt a gesztust, csak tőle nem. S tessék, most tőle kapom meg. Megkésve, de finoman megöleltem én is a hátát…
- Nem vagyok porcelánból – suttogta a vállamra hajtva a fejét – nyugodtan megölelhetsz – járta át a boldogság a testét, mely rám is átragadt, s már éreztem is, ahogy kivetítem a többiek felé is ezt az érzelmet, s Rosalie karjaiba belesimulva, egy igazi ölelésben részesítem őt.
A meghitt pillanatnak persze a szeleburdi kishúga vetett véget, aki csiripelve közölte a számára legfontosabb dolgot…
- Léna, azt hiszem, örülnék, egy másik ruhának – jelent meg mellettünk a kezében egy váltással. Rosalie azonnal elengedett az öleléséből, s hálásan pislogott felém. – Fent le is tudsz tusolni esetleg… - villantotta rám csillogó arany szemeit. Éreztem a döbbenetét, a félelmét… a kiabáló gondolatait, vajon én vagyok e… de én mit sem törődve ezekkel, elvettem a ruhákat, s az emelet felé igyekeztem.
- Köszönöm, merre menjek? – kérdeztem meg mielőtt a lépcsőkön eltűntem volna.
- Második emeleten, a folyosón előre, a harmadik szobaajtónál balra az első lesz a fürdő – halottam meg az útbaigazítást.
Könnyen megtaláltam a színes helyiséget, s fejcsóválva vettem tudomásul Alice, visszafogottságát, mely aprólékosan, s kisebb gardróbján látszott meg, s főleg a sok szín helyett, az egyszerű, de mégis ízlelés pasztellszíneken…
A víz alatt sokáig áztattam a testem, míg az a forró víz hatására, mely az egész helyiséget gőzzel áztatta el, felmelegítette az egész lényem.
Nehéz szívvel szálltam ki a zuhany alól, s törölköztem meg, amikor is szemügyre vettem, milyen összeállítást is szánt nekem Alice.
Egy fekete farmer, kék felső, s egy fehér póló, s az elmaradhatatlan csipkés fekete színű fehérnemű.
Mosolyogva bújtam bele, s sétáltam le a lépcsőn, ahol mindannyian épp beszélgettek. Szerencsére nem vettek észre, így észrevétlenül a zongorához osontam, s végigsimítottam a fedelén.
Látszódott rajta, hogy érintetlen, s már régóta nem használják, s én nem tudom mi okból, de úgy éreztem, most jött el ennek a hangszernek az életre keltésére…
Szép lassan nyitottam fel a fedelét, s húztam végig a kezemet a poros billentyűkön, majd átfutottam a fejemben lévő dalokat, s belekezdem az egyik kedvencem eljátszásába…
A zene magával ragadott, kiragadva a valóságból, egy másik életet keltett újra bennem. A boldogság elemei erővel lepte el a testem, s már nem a zene élt értem, hanem én a zenéért, mely a kezeim alatt született…
Ritmikus, szép és kellemes, boldog és simogató… a legdrágább kincsem a világon, az elvesztett szerelmem, s a gyermekeim… a sok év magány, a harcok… az a sok kiontott élet… minden benne volt a dalomban, melyhez egy idő után szöveggel is társultam.
Nem tudom, mi ütött belém, de hihetetlenül élveztem…
Még a dal kezdetekor lehunytam a szemeimet, s befejeztével együttesen engedtem bebocsátást a külvilágnak is…
Döbbent arcok sorakoztak a nappaliban, s a csendet tapintani lehetet. Meghatódottság ült a szemükben, s valami ősi nyugalom lényükben, melyet az előbb árasztottam szét…
- Ez gyönyörű volt – nyögte egy káprázatosan finom hang melyet már oly rég halottam, hogy azt hittem a képzeletem játszik velem ismét. De amint körbepillantottam, találkozott a szemem a régen várt ismerősével, s tudomásul kellett vennem, ez nem a képzeletem… ez a valóság rejtelme.
(remélem nektek is tetszik :) puszi Kitti)
Az élet játéka :)
(Léna szemszöge)
Az erdőben futva két szarvast vadásztam le, s egy nagy mackót. A hatás nem maradt el, mert a boldogság és az elégedettség azonnal ellepett. De a szemem színe és a lelkemben dúló háború ezzel még nem szűnt meg…
Kiabált bennem egy hang, elég… gyilkos vagyok, ugyanolyan könyörtelen, mint bárki más. Marcangolt az érzés, s apró darabokra tépte lelkem minden egyes négyzetcentiméterét.
Dühös voltam magamra, s áldottam a képességeimet, hogy képes voltam magam megállítani, még mielőtt olyat követek volna el, amit soha nem bocsátok meg senkinek… s magamnál sem tettem volna kivételt soha… ezt tudtam!
Ahogy Amy és David is.
Biztos voltam benne, hogy ezért kértek meg rá, hogy ne sanyargassam magam kínzó gondolataimmal… hiszen amikor Davidet megharaptam, akkor nála is végig, fogtam a kezét és biztosítottam róla, hogy nemsokára vége lesz… amennyire tudtam, az érzelmeit folyton befolyás alatt tartottam, s a fájdalmát enyhítettem…
Akkor is kínoztam és sanyargattam magam… s a vámpírokkal a bűnükért is keményebben jártam el…
De ez már, mind a múlt… az én múltam, melyet egyedül kellett végig járnom. Mert így döntöttem, hogy a gyermekeim boldogságban élhessenek… s ne keljen bujkálniuk, úgy, mikor még csak velem éltek…
Közben a fák ritkulni kezdtek, s már meg is láttam egy fehér házat, mely oly sok emlékkel tört be az elmémbe, mint az özönvíz, a szárazföld elfoglalásakor…
Minden érzelmemet és emlékemet könyörtelenül és azonnal száműztem, s tempómat felgyorsítva léptem az ajtó elé.
Vettem pár mély lélegzetet, s csak aztán érintettem meg kezemmel az ajtón. Tudtam, hogy érzik jelenlétem, tudják, hogy van itt valaki, mégis egy megszokás, és a tisztelet jele volt nálam a kopogás, melyre most készültem.
Mert bármely különleges tiszteltem a Cullen családot, azért amit az elmúlt évszázadokban véghez vittek. A látomásaim gyanánt sokszor kaptam bepillantást az életükbe, s én boldogan vettem magam a hullámok közé, hogy minél többet megtudhassak róluk.
Most mégis féltem. Rettegtem attól, hogy újra beszélnem kell velük. Mi több személyesen is látom majd őket.
A megmaradt darabkáim kettéhasadtak, amikor eldöntöttem véglegesen, hogy az emberi életemet száműzöm, s semmisé teszem azt, elfeledve jót és rosszat…
A gyermekeim voltak az egyetlen kötelék, ami még húzott az emlékeim tengere felé, de rájuk, mint egy búcsúzó, s egy új kezdet néztem… s mellettük lettem az, akit most a világ ismer… a nagy és erős Léna.
Aki könyörtelenül lecsap a vétkesekre, s akarata szent és sérthetetlen. Szíve érinthetetlen, ahogy ő maga is. Ezt mindenki tudta, s mennyi férfinek kellett így kiadnom az útját… miszerint más mellett van a helye… vagy talál jobbat is… bár volt, akiről nem vettem tudomást… de Aro volt, aki a legtovább küzdött, bár idővel ő is belátta meghódításom lehetetlenségét, mégis teljesen feladni Amari érkezése után tette…
Elgondolkoztam, vettem észre magam, s egy utolsó löket után az ajtón kopogtattam. Nem kellett sokat várnom, máris halottam a harsány lépteket, amint felém tartanak.
A következő pillanatban pedig újra láthattam azt a gyönyörű arcot, mely már oly régóta hiányzott. Aranybarna szemei melegen mosolyogtak, miközben elméjében a megdöbbent hasonlóságon morfondírozott.
Hiába voltam más, mégis ugyanaz maradtam… ezt tudtam jól, hiszen Jacob is felismert, s neki nem tudtam beadni, hogy nem én vagyok… hiába találkoztunk évek múlva… és akartam megmenteni a világomtól… ő ismerte ezt az énemet, s ott volt, mikor vámpírrá változtam…
- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Gondolom te, lehetsz Esme, én Léna, vagyok – biccentettem felé, minden érzékemnek ellenszegülve, hogy egy ölelésben részesítsem őt.
- Üdvözöllek itt Amerikában – mondta kedvesen Esme, miközben a karjával befelé invitált. Én készségesen tettem eleget szavak nélküli kérésének, s sétáltam be a házba…
A gondolataim azonnal elleptek, az emlékeim ismét ostromoltak, de én minden egyes pillanatot haraggal és gyűlölettel köszöntöttem, s a célomra koncentráltam.
Éreztem, hogy valaki figyel, vizslat a szemeivel, s kémleli szinte fedetlen testemet. Hiszen a harc óta még át sem öltöztem… morfondíroztam, mikor rájöttem ki is tartja még rajtam a szemeit…
Egy szempillantás alatt találkozott a tekintetem Jasperével, s egy mosolyt küldtem felé. Szegény, most biztos össze lehet zavarodva, hisz a képességével, semmire sem megy nálam… ahogy az ölében ülő fekete hajú kobold sem… sóhajtottam lemondóan, miközben a fejemet visszafordítottam a többiek felé.
A mosoly, amilyen gyorsan jött olyan gyorsan tűnt is el az ajkaimról, hiszen hiába Carlisle és Esme esküvője miatt lennék itt most… sajnos egy szörnyű hírt kell, hogy közöljek velük. Éreztem, ahogy a düh ellepi az elmém… már szinte ő irányította tetteimet, amikor megszólaltam.
- Baj van – suttogtam még elmém utolsó sugarával. A düh csak úgy szikrázott ebből a két szavamból, miközben a testem belül lángolt, az elfojtott érzelmek gyanánt. Iszonyatosan vágytam egy ölelő karra, egy beszélgetésre… egy aranybarna szempárra…
Nem Léna! Te ennél erősebb vagy! Győzködtem magam a gondolataim által. Nem azért harcoltál eddig, hogy most feladd! Küzdj, mert csak te vagy képes megtenni! Tedd meg érte! Gondolj az ígéretedre… s ez megtette a hatását, az elmém kitisztult, s már tudtam, én uraltam a testem, minden porcikáját.
Bár soha nem értettem, hogy vagyok képes erre, hiszen az újszülöttek érzelmei ilyen intenzívek, mégis ez a fajta intenzitásom, szinte minden percben velem volt… s harcoltam ellene minduntalan…
A gyermekeim szerint az elfojtott vágyaim miatt vagyok ennyire intenzív… emlékszem, egyszer még egy randevút is összehoztak nekem… s akkor meséltem el nekik, az életem történetet. Utána megértették a döntésem, s tiszteletben tartották azt… mégis az elméletüket, a mai napig fenntartják, hogy túl teng bennem az energia, amit nincs kivel levezetnem…
- Mi történt? – kerekedtek ki Aro szemei.
- Megtámadtak – mutattam magamon végig.
- Ez még nem magyarázza a szemedet – szólt közbe erélyesen Jasper.
- Ez igaz – értettem vele egyet – Te tényleg azt hiszed, hogy megszegtem a saját szabályaimat? – kiáltottam felé, amikor meghallottam a gondolatait.
- Oh – emelte fel a kezeit védekezően, s nézett rám csodálkozva. Lehunytam a szemeimet, amikor a „Hallod a gondolataimat?” kérdés eljutott az elmémig.
- Igen Jasper hallom a gondolataidat, érzem, amit érzel, látom a jövőt… sőt még sokkal több képességem is van, de ugye nem akarod erre fecsérelni az időnket – mordultam rá indulatosan.
- Ez fantasztikus – szólalt meg Carlisle. A fejem automatikusan felé lendült, s egy ezredmásodpercig gondolkoztam, azon, mit is mondjak erre…
- Persze fantasztikus a hatalom, ezért tiporjuk el, de kezdjük a vezetővel, aki átlátszó, és hazug – keltem ki magamból – A támadást az erdőben visszük véghez. 50 vámpírral csak nem bír el. Hiába a tapasztalata, mi erősebben vagyunk, képességekkel teli. Nem tud majd rajtunk kifogni… - hadartam, amit egyik támadóm gondolataiból kiolvastam…
- Te meg miről beszélsz? – Félix meglepetten tette fel kérdését. Nem igazán vártam tőlük mást, hiszen már régen támadtak rám…
- Megtámadtak az erdőben… - mormoltam.
- Van túlélő? – kérdezte alig halhatóan Esme. Lehunytam a szemeimet, s aprót ráztam a fejemen, miközben azért imádkozzak, hogy a fájdalma melyet érez, enyhüljön, minél előbb meg. Szerencsére Jasper küldött rá helyettem is dupla adag nyugalomhullámot, de tisztában voltam, hogy ha kimondom, azt az egyszavas szót, ez az állapot, rosszabbra fog fordulni…
- Nincs – mondtam ki végül… mikor a szobában beállt a csönd. Csak percek múlva szólat meg Jasper, de hangja erőtlenül csengett a csendhez képest is.
- Mi történt? - S közben az ajtón egy új személy lépett be, Rosalie személyében, s a gondolatain keresztül láttam, hogy a fiúk, az erdőben vadásznak.
- Miközben jöttem hozzátok, megéreztem egy éhes vámpírt – csuklott el egy percre a hangom, melyet ők nem vettek észre – megállítottam és végeztem vele – pillantottam Aro felé, aki elismeréssel a szemében bólintott a tettem helyességére – de addigra már megharapta az áldozatát – folytattam, mire valaki felszisszent, de nem akartam most ezzel foglalkozni – megkezdődött az átváltozása, de kiszívta a testéből a mérget és két vámpír aki épp arra járt felajánlották, hogy elviszik őt a helyi kórházba – fejeztem be monológomat.
- Tehát megmentettél egy embert – halottam meg Rosalie boldog hangját, majd a következő percben ölelő karjaiban részesülhettem. Nagyon furcsán, mégis kellemesen éreztem magam. Mindenki mástól vártam volna ezt a gesztust, csak tőle nem. S tessék, most tőle kapom meg. Megkésve, de finoman megöleltem én is a hátát…
- Nem vagyok porcelánból – suttogta a vállamra hajtva a fejét – nyugodtan megölelhetsz – járta át a boldogság a testét, mely rám is átragadt, s már éreztem is, ahogy kivetítem a többiek felé is ezt az érzelmet, s Rosalie karjaiba belesimulva, egy igazi ölelésben részesítem őt.
A meghitt pillanatnak persze a szeleburdi kishúga vetett véget, aki csiripelve közölte a számára legfontosabb dolgot…
- Léna, azt hiszem, örülnék, egy másik ruhának – jelent meg mellettünk a kezében egy váltással. Rosalie azonnal elengedett az öleléséből, s hálásan pislogott felém. – Fent le is tudsz tusolni esetleg… - villantotta rám csillogó arany szemeit. Éreztem a döbbenetét, a félelmét… a kiabáló gondolatait, vajon én vagyok e… de én mit sem törődve ezekkel, elvettem a ruhákat, s az emelet felé igyekeztem.
- Köszönöm, merre menjek? – kérdeztem meg mielőtt a lépcsőkön eltűntem volna.
- Második emeleten, a folyosón előre, a harmadik szobaajtónál balra az első lesz a fürdő – halottam meg az útbaigazítást.
Könnyen megtaláltam a színes helyiséget, s fejcsóválva vettem tudomásul Alice, visszafogottságát, mely aprólékosan, s kisebb gardróbján látszott meg, s főleg a sok szín helyett, az egyszerű, de mégis ízlelés pasztellszíneken…
A víz alatt sokáig áztattam a testem, míg az a forró víz hatására, mely az egész helyiséget gőzzel áztatta el, felmelegítette az egész lényem.
Nehéz szívvel szálltam ki a zuhany alól, s törölköztem meg, amikor is szemügyre vettem, milyen összeállítást is szánt nekem Alice.
Egy fekete farmer, kék felső, s egy fehér póló, s az elmaradhatatlan csipkés fekete színű fehérnemű.
Mosolyogva bújtam bele, s sétáltam le a lépcsőn, ahol mindannyian épp beszélgettek. Szerencsére nem vettek észre, így észrevétlenül a zongorához osontam, s végigsimítottam a fedelén.
Látszódott rajta, hogy érintetlen, s már régóta nem használják, s én nem tudom mi okból, de úgy éreztem, most jött el ennek a hangszernek az életre keltésére…
Szép lassan nyitottam fel a fedelét, s húztam végig a kezemet a poros billentyűkön, majd átfutottam a fejemben lévő dalokat, s belekezdem az egyik kedvencem eljátszásába…
A zene magával ragadott, kiragadva a valóságból, egy másik életet keltett újra bennem. A boldogság elemei erővel lepte el a testem, s már nem a zene élt értem, hanem én a zenéért, mely a kezeim alatt született…
Ritmikus, szép és kellemes, boldog és simogató… a legdrágább kincsem a világon, az elvesztett szerelmem, s a gyermekeim… a sok év magány, a harcok… az a sok kiontott élet… minden benne volt a dalomban, melyhez egy idő után szöveggel is társultam.
Nem tudom, mi ütött belém, de hihetetlenül élveztem…
Még a dal kezdetekor lehunytam a szemeimet, s befejeztével együttesen engedtem bebocsátást a külvilágnak is…
Döbbent arcok sorakoztak a nappaliban, s a csendet tapintani lehetet. Meghatódottság ült a szemükben, s valami ősi nyugalom lényükben, melyet az előbb árasztottam szét…
- Ez gyönyörű volt – nyögte egy káprázatosan finom hang melyet már oly rég halottam, hogy azt hittem a képzeletem játszik velem ismét. De amint körbepillantottam, találkozott a szemem a régen várt ismerősével, s tudomásul kellett vennem, ez nem a képzeletem… ez a valóság rejtelme.
(remélem nektek is tetszik :) puszi Kitti)
2010. február 6., szombat
Léna 17
Ellenszegülés
Akár egy csepp is végzetes lehet... (éhség)
(Léna szemszöge)
Ez lehetetlen, hogy pont Emmettel kellett találkoznom, emésztgettem még az előbbi találkozónkat, amikor megéreztem egy idegen éhes vámpír szagát. Könnyen ki tudtam következtetni, hogy a szomjúsága elvadult felette, mert már nem volt ura az érzelmeinek.
Hirtelen döntöttem úgy, hogy arra kell mennem, s a következő másodpercben egy látomás gátolt meg a tovább menetelben.
Egy emberi nyak, amit véres kezei közül ejt ki, miközben rám vicsorít bíbor vörös szemein keresztül… próbáltam az elméjét feltörni, mi lehet az oka, a parancsom ellen szegülésének, amikor megláttam a gondolatai között, hogy egy teljes éve nem ivott embervért, s hiába bírta ki, inkább a halált választja, mint ezt az életformát…
Milyen ironikus, hogy pont most találkozunk, mikor ezt a döntését meghozta. Sebesen szeltem át az erdőt, a vámpír szaga felé. Tudtam, hogy már megkezdte zsákmánya, becserkészet, s már későn fogok oda érni… de nem hiába!
A lépteim a szél suhogásával voltak egyenlők, ember szemének szinte láthatatlan gyorsaságával haladtam előre, míg végül a célom már csak pár lépésre nem került tőlem…
A vámpír megérezte az illatomat, így még volt pár perc előnye, a menekülése, de mivel a zsákmánya a kezében volt, melybe már belemélyesztette fogait, így nem tudta menekülőre fogni a dolgát… vagy csak nem akarta…
Ott állt a fák túl oldalán, szemivel engem pásztázott, miközben mohon szívta áldozata vérét, míg a férfi, akit a karjai között tartott már végül hulla fehér nem lett… tudtam, hogy itt az idő, lépnem kell, különben semmiképpen sem segíthetek…
- Állj le – szóltam rá erélyesen. A szemöldökét kicsit megemelte, s a gondolatai is egy kérdés körül forogtak: „Már miért tenném? … Ki vagy te?” S egy gúnyos mosoly játszott ajkain.
Nem volt idő több szó elfecsérlésére. Egy erős széllökéssel ellöktem áldozatától. S a gyönge férfi test, úgy hullott a porba, mintha mindig ott lett volna…
A vámpír nő, mosolyogva ugrott ki a széllöketemből, s ajkai egy szóra álltak össze:
- Halál – suttogta olyan vészjóslóan halkan, hogy ha nem lettem volna több száz éves, még engem is megfélemlíthetett volna.
- A tiéd – mormoltam neki, miközben belülről megfagyasztottam a sejtjeit, és egy másodpercen belül megfagyva hullott a teste a föld felé, s mikor elérte azt, apró darabokra esett szét.
Már nem volt más dolgom, csak a szél segítségével apróra morzsoltam, s a darabjait szétszórtam, ezáltal véglegesen megsemmisítve lényét.
Aztán meghallottam ahogy az ember elkezd nyöszörögni. Először csak figyeltem, de aztán rá kellett ébrednek, ha nem cselekszem át fog változni… nem akartam erre a sorsra száműzni, mert a gondolatai az ifjú felesége és a várandó kisbabájuk körül járt folyton. Ha már ő nem lehet velük, legalább ők legyenek boldogok… s fogadják el, az ő halálát is…
Nem akartam tovább hallgatni, milyen emlékek szaladnak át az agyán, azért mert azt hiszi itt a vég…
Fürgén léptem mellé és emeltem a számhoz a sebhelyét, amin keresztül az előbb szívták a vérét, s most én is nekiestem. Tudtam, hogy ha túl sokat iszom belőlle, meghal. De meg kellett próbálnom kitisztítanom a vérét, hogy visszamessen oda, ahol boldog…
A vére csábítóbban hatott rám, mint gondoltam. Undorodtam magamtól, amit most teszek vele, és hogy ezzel fertőzöm, az amúgy is már kárhozott testem, mégsem tudtam azt mondani, elég. Mert élveztem…
Az agyamat ellepte a köd, s a cél percek alatt változott meg… kell nekem ez az éltető nedű! Már nem voltam tisztában mit teszek. Nem láttam, nem hallottam semmit, csak azt tudtam, hogy ez, ami most megérint mennyire jó nekem…
Aztán megváltozott a helyszín, újra a földön fekvő férfit láttam, csak épp ernyedt volt a teste, egy csepp vér sem volt benne, belőlem pedig egy morgás szakadt fel…
S itt megszakadt a kép… látomásom volt, hogy ha ezt teszem tovább végzetes hibát követek el.
Szerencsére mikor már a látomásom elkezdődött, abbahagytam a vérének a fogyasztását… s észrevettem, ahogy két vámpír felettem görnyeszt.
- Jól vagy? – kérdezte az egyikük, akinek barna haja előrehullott, ahogy lenézett rám. Nem tudtam neki válaszolni, mert nem értettem mit mondott. Össze voltam zavarodva, pár percig azt sem tudtam, ki vagyok. Ők türelmesen vártak, mintha tudták volna, mi megy végbe bennem…
Végül én is rájöttem… megmentettem egy emberi életet. Bár még a nehezén nincs túl, hisz vér alig van benne. De tudtam, hogy életben fog maradni, s visszatérhet a családjához majd…
Rájöttem arra is, hogy ilyet egyedül még soha nem csináltam. Mindig volt mellettem, valaki, ha ember vérét kóstoltam meg. Bár ennyire még soha nem hatalmasodott el rajtam a vágyam, de már egy hete nem ittam… hibáztam, de nem végzetesen…
- Most már igen – nyöszörögtem nagy nehezen a mellettem áloknak.
- Amy nagyon féltett – suttogta David, miközben kedvesét ölelte.
- Köszönöm nektek, hogy itt vagytok – szólaltam végre meg, s elértem az értelem fokát. Lassan keltem fel. S az emberi testet, a karjaimba vettem.
- Mi állított meg? – kérdezte halkan Amy
- A látomásom – suttogtam erőtlenül – láttam magam, amint megölöm őt.
- De nem tetted meg – fogta meg a vállam David, miközben még mindig Amy derekát ölelte.
- Elvinnétek őt, a legközelebbi kórházba? – emeltem rájuk a tekintetemet – Nekem, azt hiszem, így nem kellene mutatkozni – hajtottam le a fejem, ahogy rájuk néztem. Egy kuncogásra lettem figyelmes, és egy zacskóra, mely betüremkedett a látóterembe. Kérdőn néztem rájuk, s David azonnal magyarázatba kezdett.
- Amikor Camilla felhívott, hogy Alicnek látomása volt, amiben elveszett a jövőd Amy kutatni kezdett utánad…
- Tudtam, hogy nem tennéd meg… de ezt a vámírt, már én is kiszúrtam, ezért mindig hordtam magamnál kétpárat, hátha nekem kell megtennem… - mondta Amy, miközben a kis zacskót a kezembe csúsztatta, s kibújt kedvese ölelő karjaiból.
- Akkor mi most mennénk – vette át David tőlem az embert – s ne emészd magad, hisz nem vétettél semmit – mosolygott rám, majd eltűnt a fák rengetegében.
- Igaza van – ölelt magához lányom – ne legyen bűntudatot – simított végig az arcomon – jól cselekedtél – csókolt arcon, s ő is kedvese után iramadott.
- Köszönöm – kiáltottam még utánuk. Miközben én is útnak indultam.
Akkor először vadászom, aztán irány a Cullen birodalom…
Akár egy csepp is végzetes lehet... (éhség)
(Léna szemszöge)
Ez lehetetlen, hogy pont Emmettel kellett találkoznom, emésztgettem még az előbbi találkozónkat, amikor megéreztem egy idegen éhes vámpír szagát. Könnyen ki tudtam következtetni, hogy a szomjúsága elvadult felette, mert már nem volt ura az érzelmeinek.
Hirtelen döntöttem úgy, hogy arra kell mennem, s a következő másodpercben egy látomás gátolt meg a tovább menetelben.
Egy emberi nyak, amit véres kezei közül ejt ki, miközben rám vicsorít bíbor vörös szemein keresztül… próbáltam az elméjét feltörni, mi lehet az oka, a parancsom ellen szegülésének, amikor megláttam a gondolatai között, hogy egy teljes éve nem ivott embervért, s hiába bírta ki, inkább a halált választja, mint ezt az életformát…
Milyen ironikus, hogy pont most találkozunk, mikor ezt a döntését meghozta. Sebesen szeltem át az erdőt, a vámpír szaga felé. Tudtam, hogy már megkezdte zsákmánya, becserkészet, s már későn fogok oda érni… de nem hiába!
A lépteim a szél suhogásával voltak egyenlők, ember szemének szinte láthatatlan gyorsaságával haladtam előre, míg végül a célom már csak pár lépésre nem került tőlem…
A vámpír megérezte az illatomat, így még volt pár perc előnye, a menekülése, de mivel a zsákmánya a kezében volt, melybe már belemélyesztette fogait, így nem tudta menekülőre fogni a dolgát… vagy csak nem akarta…
Ott állt a fák túl oldalán, szemivel engem pásztázott, miközben mohon szívta áldozata vérét, míg a férfi, akit a karjai között tartott már végül hulla fehér nem lett… tudtam, hogy itt az idő, lépnem kell, különben semmiképpen sem segíthetek…
- Állj le – szóltam rá erélyesen. A szemöldökét kicsit megemelte, s a gondolatai is egy kérdés körül forogtak: „Már miért tenném? … Ki vagy te?” S egy gúnyos mosoly játszott ajkain.
Nem volt idő több szó elfecsérlésére. Egy erős széllökéssel ellöktem áldozatától. S a gyönge férfi test, úgy hullott a porba, mintha mindig ott lett volna…
A vámpír nő, mosolyogva ugrott ki a széllöketemből, s ajkai egy szóra álltak össze:
- Halál – suttogta olyan vészjóslóan halkan, hogy ha nem lettem volna több száz éves, még engem is megfélemlíthetett volna.
- A tiéd – mormoltam neki, miközben belülről megfagyasztottam a sejtjeit, és egy másodpercen belül megfagyva hullott a teste a föld felé, s mikor elérte azt, apró darabokra esett szét.
Már nem volt más dolgom, csak a szél segítségével apróra morzsoltam, s a darabjait szétszórtam, ezáltal véglegesen megsemmisítve lényét.
Aztán meghallottam ahogy az ember elkezd nyöszörögni. Először csak figyeltem, de aztán rá kellett ébrednek, ha nem cselekszem át fog változni… nem akartam erre a sorsra száműzni, mert a gondolatai az ifjú felesége és a várandó kisbabájuk körül járt folyton. Ha már ő nem lehet velük, legalább ők legyenek boldogok… s fogadják el, az ő halálát is…
Nem akartam tovább hallgatni, milyen emlékek szaladnak át az agyán, azért mert azt hiszi itt a vég…
Fürgén léptem mellé és emeltem a számhoz a sebhelyét, amin keresztül az előbb szívták a vérét, s most én is nekiestem. Tudtam, hogy ha túl sokat iszom belőlle, meghal. De meg kellett próbálnom kitisztítanom a vérét, hogy visszamessen oda, ahol boldog…
A vére csábítóbban hatott rám, mint gondoltam. Undorodtam magamtól, amit most teszek vele, és hogy ezzel fertőzöm, az amúgy is már kárhozott testem, mégsem tudtam azt mondani, elég. Mert élveztem…
Az agyamat ellepte a köd, s a cél percek alatt változott meg… kell nekem ez az éltető nedű! Már nem voltam tisztában mit teszek. Nem láttam, nem hallottam semmit, csak azt tudtam, hogy ez, ami most megérint mennyire jó nekem…
Aztán megváltozott a helyszín, újra a földön fekvő férfit láttam, csak épp ernyedt volt a teste, egy csepp vér sem volt benne, belőlem pedig egy morgás szakadt fel…
S itt megszakadt a kép… látomásom volt, hogy ha ezt teszem tovább végzetes hibát követek el.
Szerencsére mikor már a látomásom elkezdődött, abbahagytam a vérének a fogyasztását… s észrevettem, ahogy két vámpír felettem görnyeszt.
- Jól vagy? – kérdezte az egyikük, akinek barna haja előrehullott, ahogy lenézett rám. Nem tudtam neki válaszolni, mert nem értettem mit mondott. Össze voltam zavarodva, pár percig azt sem tudtam, ki vagyok. Ők türelmesen vártak, mintha tudták volna, mi megy végbe bennem…
Végül én is rájöttem… megmentettem egy emberi életet. Bár még a nehezén nincs túl, hisz vér alig van benne. De tudtam, hogy életben fog maradni, s visszatérhet a családjához majd…
Rájöttem arra is, hogy ilyet egyedül még soha nem csináltam. Mindig volt mellettem, valaki, ha ember vérét kóstoltam meg. Bár ennyire még soha nem hatalmasodott el rajtam a vágyam, de már egy hete nem ittam… hibáztam, de nem végzetesen…
- Most már igen – nyöszörögtem nagy nehezen a mellettem áloknak.
- Amy nagyon féltett – suttogta David, miközben kedvesét ölelte.
- Köszönöm nektek, hogy itt vagytok – szólaltam végre meg, s elértem az értelem fokát. Lassan keltem fel. S az emberi testet, a karjaimba vettem.
- Mi állított meg? – kérdezte halkan Amy
- A látomásom – suttogtam erőtlenül – láttam magam, amint megölöm őt.
- De nem tetted meg – fogta meg a vállam David, miközben még mindig Amy derekát ölelte.
- Elvinnétek őt, a legközelebbi kórházba? – emeltem rájuk a tekintetemet – Nekem, azt hiszem, így nem kellene mutatkozni – hajtottam le a fejem, ahogy rájuk néztem. Egy kuncogásra lettem figyelmes, és egy zacskóra, mely betüremkedett a látóterembe. Kérdőn néztem rájuk, s David azonnal magyarázatba kezdett.
- Amikor Camilla felhívott, hogy Alicnek látomása volt, amiben elveszett a jövőd Amy kutatni kezdett utánad…
- Tudtam, hogy nem tennéd meg… de ezt a vámírt, már én is kiszúrtam, ezért mindig hordtam magamnál kétpárat, hátha nekem kell megtennem… - mondta Amy, miközben a kis zacskót a kezembe csúsztatta, s kibújt kedvese ölelő karjaiból.
- Akkor mi most mennénk – vette át David tőlem az embert – s ne emészd magad, hisz nem vétettél semmit – mosolygott rám, majd eltűnt a fák rengetegében.
- Igaza van – ölelt magához lányom – ne legyen bűntudatot – simított végig az arcomon – jól cselekedtél – csókolt arcon, s ő is kedvese után iramadott.
- Köszönöm – kiáltottam még utánuk. Miközben én is útnak indultam.
Akkor először vadászom, aztán irány a Cullen birodalom…
2010. február 4., csütörtök
Kreatív blogger
Nagyon köszönöm, azoknak, akik rám gondoltak, és ezzel a díjjal ajándékoztak meg :) Nagyon jól esik, hogy amit csinálok, az mások számára is jó :) Köszönöm még egyszer nektek :)
Nita oldala: http://nita-irasaim.blogspot.com/
Gitta oldala: http://www.rengitwilight.blogspot.com/
Lettina: http://teliholdszava-lettina.blogspot.com/
Lettina: http://teliholdszava-lettina.blogspot.com/
Linda oldala: http://twilighthappyendornot.blogspot.com/
Ducsika oldala: http://www.tunderek-vilaga.blogspot.com/
Iccsi, Nee: http://iccsinee.blogspot.com/
Zia: http://www.sunset-zia.blogspot.com/
Ros- alice: http://ros-alice.blogspot.com/
Szabályok:
1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte.
2. A logót ki kell tennem a blogomba.
3. Be kell linkelnem azt, akitõl kaptam.
4. Írni kell magamról 7 dolgot.
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak.
6. Be kell linkelnem õket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.
2. A logót ki kell tennem a blogomba.
3. Be kell linkelnem azt, akitõl kaptam.
4. Írni kell magamról 7 dolgot.
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak.
6. Be kell linkelnem õket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.
7 dolog magamról:
-- kelekótya,
-- lobbanékony,
-- visszafogott,
-- nagyszájú,
-- semmirekellő,
-- nagyszerű,
-- félelmetes,
-- kedves
mindegyik szó engem jellemez, mind én magam vagyok. Mint a tűz és a víz.
De alapjáraton az utolsó szó, a kedvesség jellemez.
7 blog, akiknek tovább küldöm a díjat:
Hű hát nem tudok, olyan blogot, aki nem kapta volna már meg...
Úgyhogy, csak azt tudom, mondani, hogy mindenki, aki belekezd és nem adja fel, az szerintem megérdemli ezt a díjat. Tehát nem emelnék ki senkit, hanem minden blogtársamnak adom át sok szeretettel ezt a díjat.
2010. február 3., szerda
Léna 16
Emmett és Rosalie (hű nekem ez nagyon új kép... szerintetek is ők azok?:D)
A szenvedély
(Emmett szemszöge)
Carlisle azt mondta, holnap jön a Volturi, de mivel semmi kedvem nem volt velük összefutni, ezért Rosalieval, azt terveztük, elmegyünk, addig a hegyekbe, s kikapcsolódunk pár napra.
- Mi lenne, ha Edwardot is elvinnénk magunkkal? – bújt oda hozzám kedvesem, miközben érzéki csókokat lehelt a nyakamra.
- Nem lenne jobb kedvesben? – susogtam vissza válaszomat, miközben megpróbáltam figyelni, mit is mond, mert már a kezem a ruhája alatt a domborulataira vándorolt…
- Hisz tudod milyen mostanában – dőlt hátra az ölelésemben, s az ágyról fölkelve, az ölembe ült – Nem kell végig velünk lennie – mosolyodott el, miközben arca egyre közelebb ért hozzám, s lehelete megbabonázva hajtott a szenvedélyek vad tengerére…
- Akkor jön – mormoltam, miközben az ajkaira tapadtam és szenvedélyesen megcsókoltam.
Ajkai érzékein tapadtak enyémekre, miközben a csípőjét előre döntötte, s hozzám préselte magát. A bal kezét szép lassan lecsúsztatta az oldalamon s elkezdte felfelé tolni a pólómat, míg jobb kezét a nyakamon tartotta, és szorosan magához húzott.
Persze én sem tétlenkedtem közben. Bár én csöppet sem voltam ilyen finom, mint ő. Egyik kezemmel a hátára siklottam és megragadtam a felsőjét és egy gyors mozdulattan leszakítottam róla.
Ha legalább vásárolni akar, legyen oka. Erre belemosolyogtam a csókba, miközben a fehérneműjét is, arra a sorsra száműztem, mint a fölsőjét.
Vadul téptem el a számat az övétől, és tapadtam rá a nyakára. Felsóhajtott, ahogy édes halmait a markomba fogtam, s körkörös mozdulatokkal elkezdtem masszírozni.
A külvilág megszűnt létezni számomra, ahogy ennek a gyönyörűségnek, aki az előbb, még az ölemben ült, egy szempillantás alatt lepattant rólam és megszabadított a nadrágomtól és a bőrűnk egymáshoz érintését gátló anyagoktól.
Gyorsan kaptam a teste után, az ágyra fektettem, s a teste minden felületét, ezernyi csókkal hintettem be.
Mikor már nem bírtam tovább kedvesem arcához hajoltam és egy gyors csókot nyomtam rá, miközben ő a hátamra fordított és lovagló ülésben helyezkedett el rajtam.
A szenvedély hatalmában mélyedtem szerelmem vágytól fűtött testében egyre beljebb, s ritmikusan gyorsult testünk, a beteljesülés felé.
Hangos morgással értem el a csúcsot, és simítottam végig, kedvesem ernyedt testét, miközben ő is mellém feküdt, s percekig csak a légzésünket hallgattuk.
Mikor végre a normálist közelítette meg, Rosalie felpattant mellőlem, s a szekrényhez lépett. Még láttam, amint egy bőröndöt készít elő, s abba dobja bele a cuccokat, amikor úgy döntöttem szólok Edwardnak, hogy ő is készülődjön.
Épp, hogy csak kiértem a szobánk elé, miután magamra kaptam egy gatyát és egy pólót, mikor meghallottam Edward gúnyos hangját.
- Ne is álmodozzatok – szólt erélyesen – nem megyek veletek sehova – mennydörögte. Mintha csak büntetés lenne velünk lenni, gondoltam, mire beléptem a szobájába. Azonnal felém kapta a fejét, és egy gúnyos mosoly jelent meg eddigi érzéketlen arcán.
- Mi csak nem akarjuk, hogy itt savanyodj be – kezdtem – egyébként is, egy kis vadászat, még senkinek nem ártott meg – veregettem vállon, ahogy elképzeltem vadászat után egy kis bunyót is. Hátha attól életre kelne, élettel bátyám is. Kacagtam volna, de igyekeztem tartani magam.
- Ne fogd vissza magad – ült le a kanapéjára – és a válaszom még mindig ugyanaz – fordította el a tekintetét – nem megyek sehova! – harsogta. De ebben a pillanatban a szobaajtója kivágódott, s Rosalie lépett be rajta. Mit sem törődve, a mi beszélgetésünkkel, fivérünk gardróbjához lépett, s ott is ugyanazt a hadműveletet hajtotta végre, mint nálunk. Bőröndbe dobálta a ruhákat…
- Rosalie – szólította meg Edward, de ő ügyet sem vetett rá – Rosalie, mit művelsz? – állt fel az eddigi ülőpozíciójából és indult el kedvesem felé – Mire kellenek neked a ruháim? – kerekedtek ki a szemei, amikor meglátta, mennyi ruhát vett ki a szekrényéből kedvesem.
- Csak nem lehetsz végig egyetlen göncben – fordult meg és kiment a bőrönddel – Alicek felviszik a hegyi házba – hagyta el a szobáját, felbőszült tétvéremnek, aki épp utána akart rohanni, de én elé álltam.
- Hagyj – akart arrébb tolni, de én nem hagytam. Végül visszament a kanapéra, s leroskadt arra.
- Velünk jössz – kacsintottam rá, aztán én is otthagytam
Nem sokra rá, aztán tényleg el is indultunk. Alice, Jasperrel felvitte a cuccainkat a hegyi házba, így mi kényelmesen vadászhatunk közben. Persze, Edward megint hozta a formáját, és semmi esetre sem akarta elhagyni a szobáját, de végül Esme valamilyen eszközzel meggyőzte, és egy fintor kíséretében beszállt a kocsimba.
Mikor kiértünk Rosalieval láttam meg, hogy a vezetőülésnél helyezkedett el. Már épp ki akartam onnan szaggatni, amikor kikiabált nekem…
- Csak nem gondoltad komolyan, hogy hagyom, hogy te vezess, miközben én is itt vagyok? – csóválta közben a fejét, s beindította a motort. Lemondóan ültem be a kocsi hátuljába, s Rosaliet is magam mellé húztam.
- Menjetek szobára – morogta Edward, amikor épp egymás ajkával kezdtünk el játszani. Egy fáradt sóhaj hagyta el mindkettőnk ajkát. Hisz tudtuk, ez nem lesz olyan könnyű. Főleg, hogy egyedül van…
- Mi az öcsi, csak nem féltékeny vagy? – kacagtam, a lehetetlenségen. Persze szinte azonnal a visszapillantó tükrön keresztül egy gyilkos pillantást kaptam. Ami csak még jobban megnevetett.
- Itt kanyarodj le – szólalt meg Rosalie, amikor egy erdős részhez értünk. A vezetőnk csak biccentett egyet, majd már meg is tette, amit kértek tőle.
A kocsit lezártuk, s már be is vetettük magunkat az erdő sűrűjébe.
- Találkozunk, az erdő túloldalán – néztem Edward felé. Aki először értetlenül nézett rám, majd végül bólintott, s elkezdett előre futni.
Én megfogtam Rosalie kezét, s együtt indult el. De amikor egy csoport őz mellett haladtunk el, mi is szétváltunk. Még láttam, ahogy egy bokor mögött megbújva lesi áldozatát, aztán már csak az én célomra összpontosítottam.
Már messze jártam, amikor megéreztem egy íncsiklandozó szagot. Rögtön az illat irányába vetettem magam, amikor megláttam egy macit. Épp háttal volt nekem. Most nem volt kedvem játszani vele, mert már lassan egy hónapja nem táplálkoztam, ezért halk léptekkel mögé osontam és egy ugrással, már a nyakára is tapasztottam a számat.
Még halottam, ahogy felüvölt, és elkezd kapálózni, de én szorosan a földhöz nyomtam és kitörtem a nyakát. A forró nedűt azonnal éreztem a számban, és mohon kezdtem el szívni, hogy minél több lephesse el, jéghideg porcikáimat…
Épp végeztem az állattal és tovább akartam állni, amikor egy kiáltást halottam meg. Biztos voltam benne, hogy nem ismerem, a személyt, aki ezt a hangot adta ki magából, mégis valami azt sugallta, oda kell mennem.
Fél óra múlva ott is voltam…
Ez iszonyatos, fogott el az undor, ahogy megláttam, egy csapat vámpírt, amint tűzre dobva égnek porrá. Láttam, hogy páran még életben vannak, és egy fekete ruhás nőt vesznek körbe, aki csak mosolyogva figyelte őket.
Elkezdtem felmérni a terepet, s meghökkenve vettem tudomásul, hogy majdnem húsz vámpír égett máglyán. Ezzel szemben a mező közepén még öt van életben, és egyre akarnak rá támadni.
Egyiket sem ismertem ebben biztos voltam. Bár az öt támadón látni lehetett, hogy nomádok, de mégis úgy éreztem, jobb, ha én ebből kimaradok.
Aztán a következő percben olyat láttam meg, amit már nagyon régen vártam. Az a fekete ruhás nő felém nézett és az- az arc… hihetetlennek hittem, ezért rögtön elvetettem az ötletet, hogy ez igaz lehessen…
A harc közben folytatódott, és a nőt körbevette, a másik őt vámpír. Elég erősnek és tapasztaltnak látszódtak, és még én is úgy gondoltam, hogy ebből nem jöhet ki sérülés nélkül. Amikor is el akartam indulni felé, segíteni…
De a következő percben, megláttam, amint két vámpírt darabokra szaggat, míg másik kettőt elevenen éget porrá és rádobálja, a már két széttépett testet is. Hirtelen öntött el a félelem, hogy nem jó helyen vagyok, és bajban lehetek, amikor egy erős adag nyugalomhullámot éreztem magamon.
Gyorsan körbepillantottam Jasper után kutatva, de nem leltem sehol, amikor újra a harc felé fordítottam a figyelmemet.
Az a nő iszonyat gyorsan mozgott. Még talán Edwardnal is gyorsabban… de amint ez a név átfutott a gondolataimon, egy hibát vétett és a vámpír satuba fogta őt…
Ám ahogy közrefogta a gyönge női testet, és a fejét próbálta letépni, abban a percben a nő a két lábával átkulcsolta az övét és kirántotta a lábait alóla… de nem csak kirántotta, kitépte őket a helyükből… hüledeztem…
Hogy a francba lehet ilyen erős… mi lehet az ereje? Ki lehet ő… ezernyi kérdés cikázott fel alá bennem, miközben azon rágódtam vajon el, kellene e menekülnöm vagy sem… de a kíváncsiságom, erősebb volt annál, mint hogy elmenjek most innen…
A férfi lábak nélkül esett a talajra és egy kiáltás hagyta el a torkát. A nő megfordult, és egy erős rántással leszakította a fejét, és a tűzre dobta… hát elég morbidan festett, ahogy egy törzs két kézzel, még hadonászik a levegőben, miközben a többi testrésze a tűzben ég…
Persze ezt a részét is elpusztította könnyű szerrel az ismeretlen vámpír… amikor is a tűzre nézett… és mintha életet lehelt volna belé, a lángok egyre magasabbra csaptak, s másodpercek alatt porrá hamvasztották a bennük sikoltozó testeket…
Talán mégsem olyan jó ötlet megismerkedni ezzel a nővel, iszkoltam volna el, amikor a nevemet halottam meg a hátam mögül…
- Emmett Cullen – ismeretlen volt a tulajdonosa annak, aki kiejtette száján a tulajdon nevemet, mégis nyugalommal töltött el, hogy nem rontott rám, hanem a harcon kívül beszélni is halom. Végül megfordultam, s megdöbbenve tapasztaltam, hogy a harcmezőn már semmi nincs…
- Hol… - akartam megszólalni, de elcsuklott a hangom a félelemtől – Hol van a tűz? – kérdeztem meg végül, félelmeimet félre téve.
- Nos az előbb esett az eső… és a szél is csodákra képes – kacagta, miközben megeresztetett egy mosolyt – Nem kell félned – sétált oda hozzám – téged nem akartak bántani, csak engem – keményedett meg, az eddigi lány női hang.
- Ki vagy te? – kérdeztem meg. Biztos voltam benne, hogy nem ismerem, mégis tudnom kellett ki ő… ha ilyen hatalmas erővel van megáldva… vajon miért estek neki? De ott volt még bennem egy kicsiny szikra is mindemellett s sok kérdés mellett, hogy mi van, ha tényleg ő az? Lehetséges lenne ez?
- Léna vagyok – lépett egyet előrébb és a kezét nyújtotta. Automatikusan hátrébb léptem egyet, de mikor rájöttem, mit is tettem, rögtön előrébb léptem és elfogadtam a felkínált kezet.
- Az a Léna? – kaptam észbe, ki is áll előttem… ő csak megmosolyogta a reakciómat és biccentett válaszként – Hű – nyögtem – nem semmi, amit az előbb itt véghez vittél. De miért estek neked? – kerekedtek ki a szemeim, a döbbenettől. Hiszen már régóta nem volt harc.
- Hatalom – mondta, s elengedte a kezemet – de most már menj. Nyugodtak lehettek a testvéreiddel. Itt nem lesz több támadás…
- Biztos vagy benne? – kérdeztem rá.
- Teljesen – bólintott közben – de most már menj – szólalt meg és mutatott abba az irányba, ahol a hegyi ház is van.
- Veled mi lesz? – fordultam még vissza hozzá, mielőtt a többieket megkeresném.
- Hozzátok megyek – pásztázta az eget – ez nem jelent jót. Tudnia kell Aronak is. És ha jól sejtem, a Cullen házban fogok csak rá találni… - hajtotta le a fejét, miközben az eső eleredt. Most vettem csak észre, mennyire szakad és piszkos a ruhája…
- Menj – szólt rám, amikor a fantáziám, már az iszapbirkózásnál tartott…
- Talán még találkozunk – búcsúztam el.
- Remélem nyugodtabb körülmények között – kiáltotta még utánam.
Hihetetlen. Tehát találkoztam a nagy Lénával, akiről eddig azt hittem, hogy csak megfélemlítésből van olyan sok pletyka és most a saját szememmel, láthattam, hogy minden szóbeszéd igaz…
És ráadásul, még meg is akarják ölni… de ki lehet olyan félkegyelmű, hogy neki mer esni, miközben tudja, hogy képtelenség, a közelébe férkőzni. Morfondíroztam, miközben a házhoz értem és leültem egy farönkre gondolkozni.
Este, amikor már együtt voltunk Rosalinek is elmeséltem, mi történt az erdőben, amit Edward döbbent arccal kísért végig. Míg beszéltem ő leroskad egy székre, és a kezébe temette az arcát. Aztán a teste elkezdett rázkódni, mintha gyászolna valamit…
De végül felállt odajött hozzánk és, belecsapta a kezét az eddigi felkínált tenyerembe. S válaszolt a gondolatban feltett kérdésemre…
- Igazad lehet Emmett – szólalt meg néhány perc után – ezt nem hagyhatjuk ki.
Megjegyzés: a 3 kép fölé írt szöveg sokat segít abban, hogy Edward vajon mire válaszolt, de a következőben ezt meg is tudjátok ;)
A szenvedély
Az erdő homályában, a saját szemszögedből látod az eseményeket... de érdekel-e ez téged, annyira, hogy az életed is kockáztasd... s hogy mindet felforgatva, a végére járj, az eseményeknek
(Emmett szemszöge)
Carlisle azt mondta, holnap jön a Volturi, de mivel semmi kedvem nem volt velük összefutni, ezért Rosalieval, azt terveztük, elmegyünk, addig a hegyekbe, s kikapcsolódunk pár napra.
- Mi lenne, ha Edwardot is elvinnénk magunkkal? – bújt oda hozzám kedvesem, miközben érzéki csókokat lehelt a nyakamra.
- Nem lenne jobb kedvesben? – susogtam vissza válaszomat, miközben megpróbáltam figyelni, mit is mond, mert már a kezem a ruhája alatt a domborulataira vándorolt…
- Hisz tudod milyen mostanában – dőlt hátra az ölelésemben, s az ágyról fölkelve, az ölembe ült – Nem kell végig velünk lennie – mosolyodott el, miközben arca egyre közelebb ért hozzám, s lehelete megbabonázva hajtott a szenvedélyek vad tengerére…
- Akkor jön – mormoltam, miközben az ajkaira tapadtam és szenvedélyesen megcsókoltam.
Ajkai érzékein tapadtak enyémekre, miközben a csípőjét előre döntötte, s hozzám préselte magát. A bal kezét szép lassan lecsúsztatta az oldalamon s elkezdte felfelé tolni a pólómat, míg jobb kezét a nyakamon tartotta, és szorosan magához húzott.
Persze én sem tétlenkedtem közben. Bár én csöppet sem voltam ilyen finom, mint ő. Egyik kezemmel a hátára siklottam és megragadtam a felsőjét és egy gyors mozdulattan leszakítottam róla.
Ha legalább vásárolni akar, legyen oka. Erre belemosolyogtam a csókba, miközben a fehérneműjét is, arra a sorsra száműztem, mint a fölsőjét.
Vadul téptem el a számat az övétől, és tapadtam rá a nyakára. Felsóhajtott, ahogy édes halmait a markomba fogtam, s körkörös mozdulatokkal elkezdtem masszírozni.
A külvilág megszűnt létezni számomra, ahogy ennek a gyönyörűségnek, aki az előbb, még az ölemben ült, egy szempillantás alatt lepattant rólam és megszabadított a nadrágomtól és a bőrűnk egymáshoz érintését gátló anyagoktól.
Gyorsan kaptam a teste után, az ágyra fektettem, s a teste minden felületét, ezernyi csókkal hintettem be.
Mikor már nem bírtam tovább kedvesem arcához hajoltam és egy gyors csókot nyomtam rá, miközben ő a hátamra fordított és lovagló ülésben helyezkedett el rajtam.
A szenvedély hatalmában mélyedtem szerelmem vágytól fűtött testében egyre beljebb, s ritmikusan gyorsult testünk, a beteljesülés felé.
Hangos morgással értem el a csúcsot, és simítottam végig, kedvesem ernyedt testét, miközben ő is mellém feküdt, s percekig csak a légzésünket hallgattuk.
Mikor végre a normálist közelítette meg, Rosalie felpattant mellőlem, s a szekrényhez lépett. Még láttam, amint egy bőröndöt készít elő, s abba dobja bele a cuccokat, amikor úgy döntöttem szólok Edwardnak, hogy ő is készülődjön.
Épp, hogy csak kiértem a szobánk elé, miután magamra kaptam egy gatyát és egy pólót, mikor meghallottam Edward gúnyos hangját.
- Ne is álmodozzatok – szólt erélyesen – nem megyek veletek sehova – mennydörögte. Mintha csak büntetés lenne velünk lenni, gondoltam, mire beléptem a szobájába. Azonnal felém kapta a fejét, és egy gúnyos mosoly jelent meg eddigi érzéketlen arcán.
- Mi csak nem akarjuk, hogy itt savanyodj be – kezdtem – egyébként is, egy kis vadászat, még senkinek nem ártott meg – veregettem vállon, ahogy elképzeltem vadászat után egy kis bunyót is. Hátha attól életre kelne, élettel bátyám is. Kacagtam volna, de igyekeztem tartani magam.
- Ne fogd vissza magad – ült le a kanapéjára – és a válaszom még mindig ugyanaz – fordította el a tekintetét – nem megyek sehova! – harsogta. De ebben a pillanatban a szobaajtója kivágódott, s Rosalie lépett be rajta. Mit sem törődve, a mi beszélgetésünkkel, fivérünk gardróbjához lépett, s ott is ugyanazt a hadműveletet hajtotta végre, mint nálunk. Bőröndbe dobálta a ruhákat…
- Rosalie – szólította meg Edward, de ő ügyet sem vetett rá – Rosalie, mit művelsz? – állt fel az eddigi ülőpozíciójából és indult el kedvesem felé – Mire kellenek neked a ruháim? – kerekedtek ki a szemei, amikor meglátta, mennyi ruhát vett ki a szekrényéből kedvesem.
- Csak nem lehetsz végig egyetlen göncben – fordult meg és kiment a bőrönddel – Alicek felviszik a hegyi házba – hagyta el a szobáját, felbőszült tétvéremnek, aki épp utána akart rohanni, de én elé álltam.
- Hagyj – akart arrébb tolni, de én nem hagytam. Végül visszament a kanapéra, s leroskadt arra.
- Velünk jössz – kacsintottam rá, aztán én is otthagytam
Nem sokra rá, aztán tényleg el is indultunk. Alice, Jasperrel felvitte a cuccainkat a hegyi házba, így mi kényelmesen vadászhatunk közben. Persze, Edward megint hozta a formáját, és semmi esetre sem akarta elhagyni a szobáját, de végül Esme valamilyen eszközzel meggyőzte, és egy fintor kíséretében beszállt a kocsimba.
Mikor kiértünk Rosalieval láttam meg, hogy a vezetőülésnél helyezkedett el. Már épp ki akartam onnan szaggatni, amikor kikiabált nekem…
- Csak nem gondoltad komolyan, hogy hagyom, hogy te vezess, miközben én is itt vagyok? – csóválta közben a fejét, s beindította a motort. Lemondóan ültem be a kocsi hátuljába, s Rosaliet is magam mellé húztam.
- Menjetek szobára – morogta Edward, amikor épp egymás ajkával kezdtünk el játszani. Egy fáradt sóhaj hagyta el mindkettőnk ajkát. Hisz tudtuk, ez nem lesz olyan könnyű. Főleg, hogy egyedül van…
- Mi az öcsi, csak nem féltékeny vagy? – kacagtam, a lehetetlenségen. Persze szinte azonnal a visszapillantó tükrön keresztül egy gyilkos pillantást kaptam. Ami csak még jobban megnevetett.
- Itt kanyarodj le – szólalt meg Rosalie, amikor egy erdős részhez értünk. A vezetőnk csak biccentett egyet, majd már meg is tette, amit kértek tőle.
A kocsit lezártuk, s már be is vetettük magunkat az erdő sűrűjébe.
- Találkozunk, az erdő túloldalán – néztem Edward felé. Aki először értetlenül nézett rám, majd végül bólintott, s elkezdett előre futni.
Én megfogtam Rosalie kezét, s együtt indult el. De amikor egy csoport őz mellett haladtunk el, mi is szétváltunk. Még láttam, ahogy egy bokor mögött megbújva lesi áldozatát, aztán már csak az én célomra összpontosítottam.
Már messze jártam, amikor megéreztem egy íncsiklandozó szagot. Rögtön az illat irányába vetettem magam, amikor megláttam egy macit. Épp háttal volt nekem. Most nem volt kedvem játszani vele, mert már lassan egy hónapja nem táplálkoztam, ezért halk léptekkel mögé osontam és egy ugrással, már a nyakára is tapasztottam a számat.
Még halottam, ahogy felüvölt, és elkezd kapálózni, de én szorosan a földhöz nyomtam és kitörtem a nyakát. A forró nedűt azonnal éreztem a számban, és mohon kezdtem el szívni, hogy minél több lephesse el, jéghideg porcikáimat…
Épp végeztem az állattal és tovább akartam állni, amikor egy kiáltást halottam meg. Biztos voltam benne, hogy nem ismerem, a személyt, aki ezt a hangot adta ki magából, mégis valami azt sugallta, oda kell mennem.
Fél óra múlva ott is voltam…
Ez iszonyatos, fogott el az undor, ahogy megláttam, egy csapat vámpírt, amint tűzre dobva égnek porrá. Láttam, hogy páran még életben vannak, és egy fekete ruhás nőt vesznek körbe, aki csak mosolyogva figyelte őket.
Elkezdtem felmérni a terepet, s meghökkenve vettem tudomásul, hogy majdnem húsz vámpír égett máglyán. Ezzel szemben a mező közepén még öt van életben, és egyre akarnak rá támadni.
Egyiket sem ismertem ebben biztos voltam. Bár az öt támadón látni lehetett, hogy nomádok, de mégis úgy éreztem, jobb, ha én ebből kimaradok.
Aztán a következő percben olyat láttam meg, amit már nagyon régen vártam. Az a fekete ruhás nő felém nézett és az- az arc… hihetetlennek hittem, ezért rögtön elvetettem az ötletet, hogy ez igaz lehessen…
A harc közben folytatódott, és a nőt körbevette, a másik őt vámpír. Elég erősnek és tapasztaltnak látszódtak, és még én is úgy gondoltam, hogy ebből nem jöhet ki sérülés nélkül. Amikor is el akartam indulni felé, segíteni…
De a következő percben, megláttam, amint két vámpírt darabokra szaggat, míg másik kettőt elevenen éget porrá és rádobálja, a már két széttépett testet is. Hirtelen öntött el a félelem, hogy nem jó helyen vagyok, és bajban lehetek, amikor egy erős adag nyugalomhullámot éreztem magamon.
Gyorsan körbepillantottam Jasper után kutatva, de nem leltem sehol, amikor újra a harc felé fordítottam a figyelmemet.
Az a nő iszonyat gyorsan mozgott. Még talán Edwardnal is gyorsabban… de amint ez a név átfutott a gondolataimon, egy hibát vétett és a vámpír satuba fogta őt…
Ám ahogy közrefogta a gyönge női testet, és a fejét próbálta letépni, abban a percben a nő a két lábával átkulcsolta az övét és kirántotta a lábait alóla… de nem csak kirántotta, kitépte őket a helyükből… hüledeztem…
Hogy a francba lehet ilyen erős… mi lehet az ereje? Ki lehet ő… ezernyi kérdés cikázott fel alá bennem, miközben azon rágódtam vajon el, kellene e menekülnöm vagy sem… de a kíváncsiságom, erősebb volt annál, mint hogy elmenjek most innen…
A férfi lábak nélkül esett a talajra és egy kiáltás hagyta el a torkát. A nő megfordult, és egy erős rántással leszakította a fejét, és a tűzre dobta… hát elég morbidan festett, ahogy egy törzs két kézzel, még hadonászik a levegőben, miközben a többi testrésze a tűzben ég…
Persze ezt a részét is elpusztította könnyű szerrel az ismeretlen vámpír… amikor is a tűzre nézett… és mintha életet lehelt volna belé, a lángok egyre magasabbra csaptak, s másodpercek alatt porrá hamvasztották a bennük sikoltozó testeket…
Talán mégsem olyan jó ötlet megismerkedni ezzel a nővel, iszkoltam volna el, amikor a nevemet halottam meg a hátam mögül…
- Emmett Cullen – ismeretlen volt a tulajdonosa annak, aki kiejtette száján a tulajdon nevemet, mégis nyugalommal töltött el, hogy nem rontott rám, hanem a harcon kívül beszélni is halom. Végül megfordultam, s megdöbbenve tapasztaltam, hogy a harcmezőn már semmi nincs…
- Hol… - akartam megszólalni, de elcsuklott a hangom a félelemtől – Hol van a tűz? – kérdeztem meg végül, félelmeimet félre téve.
- Nos az előbb esett az eső… és a szél is csodákra képes – kacagta, miközben megeresztetett egy mosolyt – Nem kell félned – sétált oda hozzám – téged nem akartak bántani, csak engem – keményedett meg, az eddigi lány női hang.
- Ki vagy te? – kérdeztem meg. Biztos voltam benne, hogy nem ismerem, mégis tudnom kellett ki ő… ha ilyen hatalmas erővel van megáldva… vajon miért estek neki? De ott volt még bennem egy kicsiny szikra is mindemellett s sok kérdés mellett, hogy mi van, ha tényleg ő az? Lehetséges lenne ez?
- Léna vagyok – lépett egyet előrébb és a kezét nyújtotta. Automatikusan hátrébb léptem egyet, de mikor rájöttem, mit is tettem, rögtön előrébb léptem és elfogadtam a felkínált kezet.
- Az a Léna? – kaptam észbe, ki is áll előttem… ő csak megmosolyogta a reakciómat és biccentett válaszként – Hű – nyögtem – nem semmi, amit az előbb itt véghez vittél. De miért estek neked? – kerekedtek ki a szemeim, a döbbenettől. Hiszen már régóta nem volt harc.
- Hatalom – mondta, s elengedte a kezemet – de most már menj. Nyugodtak lehettek a testvéreiddel. Itt nem lesz több támadás…
- Biztos vagy benne? – kérdeztem rá.
- Teljesen – bólintott közben – de most már menj – szólalt meg és mutatott abba az irányba, ahol a hegyi ház is van.
- Veled mi lesz? – fordultam még vissza hozzá, mielőtt a többieket megkeresném.
- Hozzátok megyek – pásztázta az eget – ez nem jelent jót. Tudnia kell Aronak is. És ha jól sejtem, a Cullen házban fogok csak rá találni… - hajtotta le a fejét, miközben az eső eleredt. Most vettem csak észre, mennyire szakad és piszkos a ruhája…
- Menj – szólt rám, amikor a fantáziám, már az iszapbirkózásnál tartott…
- Talán még találkozunk – búcsúztam el.
- Remélem nyugodtabb körülmények között – kiáltotta még utánam.
Hihetetlen. Tehát találkoztam a nagy Lénával, akiről eddig azt hittem, hogy csak megfélemlítésből van olyan sok pletyka és most a saját szememmel, láthattam, hogy minden szóbeszéd igaz…
És ráadásul, még meg is akarják ölni… de ki lehet olyan félkegyelmű, hogy neki mer esni, miközben tudja, hogy képtelenség, a közelébe férkőzni. Morfondíroztam, miközben a házhoz értem és leültem egy farönkre gondolkozni.
Este, amikor már együtt voltunk Rosalinek is elmeséltem, mi történt az erdőben, amit Edward döbbent arccal kísért végig. Míg beszéltem ő leroskad egy székre, és a kezébe temette az arcát. Aztán a teste elkezdett rázkódni, mintha gyászolna valamit…
De végül felállt odajött hozzánk és, belecsapta a kezét az eddigi felkínált tenyerembe. S válaszolt a gondolatban feltett kérdésemre…
- Igazad lehet Emmett – szólalt meg néhány perc után – ezt nem hagyhatjuk ki.
Megjegyzés: a 3 kép fölé írt szöveg sokat segít abban, hogy Edward vajon mire válaszolt, de a következőben ezt meg is tudjátok ;)
2010. február 1., hétfő
Friss
Sziasztok!
Két frisst hoztam ma!
Léna, amire nagy a köszkivánat, hogy hozzam gyorsan a folytatást, ha te is így gondolod, írd meg, hogy tudjam, te is nagyon várod már :)
Szenvedni a boldogságért is fent van :) 10 komment, meghozta a várt hatást, ahogy ígértem :)
Az új blogomra is nézetekre rá :P Oda is hozom nemsokára az első fejezetet.
Puszi
Kitti
Két frisst hoztam ma!
Léna, amire nagy a köszkivánat, hogy hozzam gyorsan a folytatást, ha te is így gondolod, írd meg, hogy tudjam, te is nagyon várod már :)
Szenvedni a boldogságért is fent van :) 10 komment, meghozta a várt hatást, ahogy ígértem :)
Az új blogomra is nézetekre rá :P Oda is hozom nemsokára az első fejezetet.
Puszi
Kitti
Léna 15
Garrett és Lívia autója:
Lívia fája:
(Jasper szemszöge)
Az évek lassan telnek, főleg annak, aki évszázadokon keresztül szüntelenül él. A tapasztalataim sokszor kisegítettek már, egy- egy nehezebb helyzetben. De néha, még én is találok, egy olyan akadályt, melyet nem ismertem eddig létemben.
Reggel Alicel elmentünk vadászni, miközben Aroék megérkeztek. Gondosan ügyeltünk rá, hogy ne találkozzunk senkivel, így a konyha ablakon ugrottunk ki, mikor Esme kinyitotta az ajtót, és meghallottuk, ahogy köszönti őket.
Bár nem sokáig voltunk el, mégis messzire kellett mennünk, mert a környékben nem volt olyan népes a vadállomány. Alice két szarvast vadászott le, míg én egy jól megtermett hímet.
Kíméletlenül tapadtam az állat ütőerére, és engedtem át magam pár percre az ösztöneimnek. Az édes nedű tökéletesen csorgott a bensőmben, megmelengetve a pillanat varázsát.
Délutánra értünk vissza, amikor egy zöld Ford Fusion parkolt le, közvetlenül ellőttünk. Szép ívesen befarolt elénk, s amint a kocsi motorja leállt, a két oldalán kipattantak a kocsiajtók, s eltévedt báránykánkat pillantottam meg.
Iszonyatosan izgatottak, és boldogok voltak. S ezt nem csak az érzelmeikből tudtam megállapítani, hanem a hihetetlen gyors és erős ölelésükből, és a levakarhatatlan mosolyukból.
- Végre, hogy újra láthatlak titeket – ölelte meg Garrett Alicet. Miközben egy szatyrot nyomott a kezébe – Ajándék – pillantott félre zavarában, amikor Alice kutatva kezdte el tanulmányozni. Majd a következő percben a látása elhomályosult, és egy hangos sikkantással Garrett nyakába borult Alice.
- Köszönöm – ölelte át közben Líviát is – olyan jól fog állni – testvéreink ezen csak jót mosolyogtak, miközben megindultunk befelé.
- A Denali klán, nagyon kedves – áradozott Lívia – csodálatos náluk… - de már nem figyeltem, ahogy elkezdi ecsetelni, mennyi butikot fosztott ki Irana és Kate társaságában.
Garrettel a sarkamban léptem be a Cullen házba, ahol meghallottam, Aro öblös nevetését. Éreztem a belőlle áradó vágyakozást, s mikor odamentem közéjük. Már tudtam is, ki iránt érez ilyen erős szenvedélyt.
- Örülök, hogy végre láthatlak titeket is Jasper, Alice – biccentett felénk Aro, amint befejezte a beszélgetést Carlisleval – Bemutatnám nektek Amarit és Brandont – mutatott a két idegen vámpír felé. A Brandon nevezetű kicsit félénken állt fel, de a mellette ülő nő, akit Aro Amarinak nevezett gyorsan felemelte és szinte a karjaimba repült. S egy percre megölelt.
- Bocsáss meg a testvérem hevességéért – szólalt meg Brandon, miközben kezet fogtunk – ő mindig is szeretett volna titeket megismerni, és most repes az örömtől – villantott egy kedves mosolyt Amari felé, aki morcosan ült le. Szép lassan utána mentem, s közvetlenül előtte álltam meg.
- Remélem, nem okoztunk csalódást – közben meghajoltam előtte, mire mindenki nevetésben tört ki. Igaz kicsit rásegíttettem…
- Nem – kuncogott továbbra is Amari – csodálatos ez a család. S a szavaiban tényleg ott volt az őszinteség, hogy komolyan gondolja, amit mond.
- Ti is Volturisok vagytok? – pillantottam feléjük, miközben leültem Alice mellé.
- Nem – mondta határozottan Brandon, mire Aro egy percre megmerevedett ültében, de azonnal rendezte vonásait. – Csupán segítenek nekünk áttérni – folytatta a beszédet Brandon
- Nos a szemetekből ítélve – néztem meg mindkettőjük szemszínét, mely már színe aranyban tündökölt – úgy nézem sikerült nektek is – biccentettem elismerően.
- Mióta vagytok Volterrában? – kérdezte Alice
- Közel egy éve – szólalt meg Amari, miközben Aro felé lesett, de mikor találkozott a pillantásuk, gyorsan elfordította a tekintetét zavarában. Kuncognom kellett a viselkedésükön… mint két kamasz. Persze kedvesem, finoman oldalba bökött, mire alábbhagyott nevetésem.
- Lívia, Garrett – jött be Esme a nappaliba és szinte letámadta őket.
- Örvendek – biccentett felénk Félix, miközben leült velünk szemben.
- Mikor jöttetek? – kérdezte Esme azonnal testvéreimhez intézve.
- Csak pár perce – mosolygott Lívia, miközben egy zacskót vett elő és a kezébe nyomta – ez a tiéd.
Közben helyet foglaltak mindannyian. Esme Carlisle mellé ült le. Míg a mellettük lévő kanapén én, Alice, Lívia és Garrett ültünk. Velünk Szemben pedig Aro és Félix ült egy- egy fotelban.
- Ha megengeditek – fordult Lívia és Garrett felé Carlisle, mire mindketten biccentettek - bemutatnám családunk legújabb tagjait…
- Garrett – állt fel fivérem, miközben az izomzata megfeszült, ahogy Aroval, majd Félixel kezet fogott. – Nálatok nem így köszönnek egymásnak mi? – vakarta a fejét, miközben leült ismét.
- Hát nem egészen – próbált meg kedvesen válaszolni Félix, bár inkább csak morgás lett.
- De örülünk, hogy megismerhettünk – biccentett felé Aro, mire Garrett izmai elernyedtek és jólesően süppedt bele a kanapéba.
- Lívia – állt fel, most a másik testvérünk. Aranybarna haja csak úgy lobogott utána, ahogy odasuhant a két Volturis elé.
- Kedves – suhant Garrett Lívia mögé – ne bűvöld el őket – kuncogott, mire az előttük lévő két vámpír felpattant és vele is kezet fogtak. Nevetve jöttek vissza hozzánk, s ültek le ismét.
- Elnézést – kacagta Lívia – csak nagyon szeretném, ha megkedvelnétek – mire bűnbánóan lehajtotta a fejét, és a lábait kezdte el tanulmányozni – remélem, nem haragszotok – pillantott félve feléjük, mire ők értetlenül összenéztek.
- Nem értik – szólaltam meg helyettük.
- Hát nem éreztétek az előbb? – mosolygott Garrett – amikor megmozdulni is elfelejtettek – mutatott rá, az előbbi jelenetben lezajlott pár percre, mielőtt odasuhant volna testvérünkhöz.
- Az, te voltál? – nézett hitetlenkedve Félix Líviára, aki gyorsan elfordította a fejét és egy másik pontot kezdett tanulmányozni…
- Igen ő volt – válaszolt helyette Garrett, mire Lívia egy gyilkos pillantással ajándékozta meg.
- Mi a képességed? – kérdezte meg tőle Félix, mire Lívia végül rá emelte a tekintetét. Nagyot sóhajtott, majd belekezdett a magyarázkodásba. Mi már tudtuk, hogy hosszú beszélgetésnek nézünk elébe…
- Az én képességem hasonló Jasperéhez – tanulmányozta közben a berendezést – mégis teljesen más. Van kedvetek kijönni? – nézett ki az üveg ablakokon – Megmutatom – csillantak meg aranybarna szemei.
Mindannyian beleegyezően bólintottak, mire felállt, és kisuhant előttünk. Mi csak mosolyogtunk, mert már tudtuk, mi fog következni.
Amikor ki értünk, épp egy kidőlt fa mellett álldogált. Mögötte ott volt Aro és Brandon. Amari és Félix kicsit hátrébb álltak meg. Míg Carlisle, Esme, Alice és én, a bejáratnál a korlátnak támaszkodva néztük.
Félt, éreztem, ezért egy adag nyugalomhullámot küldtem felé, mire mosoly ült ki ajkaira és végre Aroék felé pillantott.
- Ez a fa két napja tört ki – mormolta – már egy csepp élet sincs benne, menthetetlen…
Aztán a kezeivel megérintette a fa két oldalát és pár perc múlva mellette egy fiatal hajtás jelent meg. Lívia nem tétlenkedett, a kidőlt öreg fatörzset kitépte, helyet adva az újnak, majd felaprította másodpercek alatt, s letérdelt a kicsiny hajtáshoz.
Nem sok idő múlva, levelek jelentek meg rajta, s rügyek… és a törzse is közben erősödött.
- Ez bámulatos – hitetlenkedett még mindig Aro, miközben közelebb ment és megérintette a növényt.
- Csodálatos – biccentett egyszerre Brandon és Félix. Persze ezt ők nem vették észre, hisz nem egymás mellett voltak.
- Elmondanád, hogy vagy erre képes? – kérdezte Amari kíváncsian.
- Persze – ment oda mellé – gyere bent kényelmesebb – s megragadta a karját.
- Akkor? – türelmetlenkedett Aro, miközben helyet foglalt.
- Kivetítés – mondta büszkén Lívia – az élőlényekre kivetítem, az érzelmeimet, s ez által ők azt érzik, amit én… A fa esetében, az életre koncentráltam, de mivel őt már nem lehetett megmenteni, ezért a gyökereiből, egy újabbat növesztettem… - mosolygott. Eközben, Alice tekintete elhomályosult… látomása lett.
- Jön valaki – mormolta – de nem látom tisztán…
S valóban, a következő percben kopogtatást halottunk. Esme felkelt Carlisle mellől és kinyitotta. De ez furcsa nem érzem őt… kedvesem is idegesen feszengett mellette…
- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Gondolom te lehetsz Esme, én Léna, vagyok – halottam meg egy bájos hangot.
- Üdvözöllek itt Amerikában – mondta kedvesen Esme. Hallani lehetett a hangjában a döbbenetet. A szobában lévők mind megfagyva figyelték a jelenetet, miközben közénk sétáltak.
Amint a látótávolságomba értek, azonnal lemerevedtem. Ez a nő teljes feketében volt. A lábai sárosak, a ruhája néhol szakadt, míg a szemei… te jó ég, mi történhetett vele? Ilyet már rég láttam…
Mikor észrevette, hogy őt vizslatóm, rám kapta a tekintetét, majd elmosolyodott egy percre. De ez nagyon rövid idő volt, mert utána rögtön elkomorult. S csak két szót mondott, de azt is olyan vészjóslóan sötéten, hogy a szobában lévők egytől – egyik megrettentek.
- Baj van – suttogta iszonyat dühösen.
Lívia fája:
Léna megérkezése: (vajon merre járhatott?)
(Jasper szemszöge)
Az évek lassan telnek, főleg annak, aki évszázadokon keresztül szüntelenül él. A tapasztalataim sokszor kisegítettek már, egy- egy nehezebb helyzetben. De néha, még én is találok, egy olyan akadályt, melyet nem ismertem eddig létemben.
Reggel Alicel elmentünk vadászni, miközben Aroék megérkeztek. Gondosan ügyeltünk rá, hogy ne találkozzunk senkivel, így a konyha ablakon ugrottunk ki, mikor Esme kinyitotta az ajtót, és meghallottuk, ahogy köszönti őket.
Bár nem sokáig voltunk el, mégis messzire kellett mennünk, mert a környékben nem volt olyan népes a vadállomány. Alice két szarvast vadászott le, míg én egy jól megtermett hímet.
Kíméletlenül tapadtam az állat ütőerére, és engedtem át magam pár percre az ösztöneimnek. Az édes nedű tökéletesen csorgott a bensőmben, megmelengetve a pillanat varázsát.
Délutánra értünk vissza, amikor egy zöld Ford Fusion parkolt le, közvetlenül ellőttünk. Szép ívesen befarolt elénk, s amint a kocsi motorja leállt, a két oldalán kipattantak a kocsiajtók, s eltévedt báránykánkat pillantottam meg.
Iszonyatosan izgatottak, és boldogok voltak. S ezt nem csak az érzelmeikből tudtam megállapítani, hanem a hihetetlen gyors és erős ölelésükből, és a levakarhatatlan mosolyukból.
- Végre, hogy újra láthatlak titeket – ölelte meg Garrett Alicet. Miközben egy szatyrot nyomott a kezébe – Ajándék – pillantott félre zavarában, amikor Alice kutatva kezdte el tanulmányozni. Majd a következő percben a látása elhomályosult, és egy hangos sikkantással Garrett nyakába borult Alice.
- Köszönöm – ölelte át közben Líviát is – olyan jól fog állni – testvéreink ezen csak jót mosolyogtak, miközben megindultunk befelé.
- A Denali klán, nagyon kedves – áradozott Lívia – csodálatos náluk… - de már nem figyeltem, ahogy elkezdi ecsetelni, mennyi butikot fosztott ki Irana és Kate társaságában.
Garrettel a sarkamban léptem be a Cullen házba, ahol meghallottam, Aro öblös nevetését. Éreztem a belőlle áradó vágyakozást, s mikor odamentem közéjük. Már tudtam is, ki iránt érez ilyen erős szenvedélyt.
- Örülök, hogy végre láthatlak titeket is Jasper, Alice – biccentett felénk Aro, amint befejezte a beszélgetést Carlisleval – Bemutatnám nektek Amarit és Brandont – mutatott a két idegen vámpír felé. A Brandon nevezetű kicsit félénken állt fel, de a mellette ülő nő, akit Aro Amarinak nevezett gyorsan felemelte és szinte a karjaimba repült. S egy percre megölelt.
- Bocsáss meg a testvérem hevességéért – szólalt meg Brandon, miközben kezet fogtunk – ő mindig is szeretett volna titeket megismerni, és most repes az örömtől – villantott egy kedves mosolyt Amari felé, aki morcosan ült le. Szép lassan utána mentem, s közvetlenül előtte álltam meg.
- Remélem, nem okoztunk csalódást – közben meghajoltam előtte, mire mindenki nevetésben tört ki. Igaz kicsit rásegíttettem…
- Nem – kuncogott továbbra is Amari – csodálatos ez a család. S a szavaiban tényleg ott volt az őszinteség, hogy komolyan gondolja, amit mond.
- Ti is Volturisok vagytok? – pillantottam feléjük, miközben leültem Alice mellé.
- Nem – mondta határozottan Brandon, mire Aro egy percre megmerevedett ültében, de azonnal rendezte vonásait. – Csupán segítenek nekünk áttérni – folytatta a beszédet Brandon
- Nos a szemetekből ítélve – néztem meg mindkettőjük szemszínét, mely már színe aranyban tündökölt – úgy nézem sikerült nektek is – biccentettem elismerően.
- Mióta vagytok Volterrában? – kérdezte Alice
- Közel egy éve – szólalt meg Amari, miközben Aro felé lesett, de mikor találkozott a pillantásuk, gyorsan elfordította a tekintetét zavarában. Kuncognom kellett a viselkedésükön… mint két kamasz. Persze kedvesem, finoman oldalba bökött, mire alábbhagyott nevetésem.
- Lívia, Garrett – jött be Esme a nappaliba és szinte letámadta őket.
- Örvendek – biccentett felénk Félix, miközben leült velünk szemben.
- Mikor jöttetek? – kérdezte Esme azonnal testvéreimhez intézve.
- Csak pár perce – mosolygott Lívia, miközben egy zacskót vett elő és a kezébe nyomta – ez a tiéd.
Közben helyet foglaltak mindannyian. Esme Carlisle mellé ült le. Míg a mellettük lévő kanapén én, Alice, Lívia és Garrett ültünk. Velünk Szemben pedig Aro és Félix ült egy- egy fotelban.
- Ha megengeditek – fordult Lívia és Garrett felé Carlisle, mire mindketten biccentettek - bemutatnám családunk legújabb tagjait…
- Garrett – állt fel fivérem, miközben az izomzata megfeszült, ahogy Aroval, majd Félixel kezet fogott. – Nálatok nem így köszönnek egymásnak mi? – vakarta a fejét, miközben leült ismét.
- Hát nem egészen – próbált meg kedvesen válaszolni Félix, bár inkább csak morgás lett.
- De örülünk, hogy megismerhettünk – biccentett felé Aro, mire Garrett izmai elernyedtek és jólesően süppedt bele a kanapéba.
- Lívia – állt fel, most a másik testvérünk. Aranybarna haja csak úgy lobogott utána, ahogy odasuhant a két Volturis elé.
- Kedves – suhant Garrett Lívia mögé – ne bűvöld el őket – kuncogott, mire az előttük lévő két vámpír felpattant és vele is kezet fogtak. Nevetve jöttek vissza hozzánk, s ültek le ismét.
- Elnézést – kacagta Lívia – csak nagyon szeretném, ha megkedvelnétek – mire bűnbánóan lehajtotta a fejét, és a lábait kezdte el tanulmányozni – remélem, nem haragszotok – pillantott félve feléjük, mire ők értetlenül összenéztek.
- Nem értik – szólaltam meg helyettük.
- Hát nem éreztétek az előbb? – mosolygott Garrett – amikor megmozdulni is elfelejtettek – mutatott rá, az előbbi jelenetben lezajlott pár percre, mielőtt odasuhant volna testvérünkhöz.
- Az, te voltál? – nézett hitetlenkedve Félix Líviára, aki gyorsan elfordította a fejét és egy másik pontot kezdett tanulmányozni…
- Igen ő volt – válaszolt helyette Garrett, mire Lívia egy gyilkos pillantással ajándékozta meg.
- Mi a képességed? – kérdezte meg tőle Félix, mire Lívia végül rá emelte a tekintetét. Nagyot sóhajtott, majd belekezdett a magyarázkodásba. Mi már tudtuk, hogy hosszú beszélgetésnek nézünk elébe…
- Az én képességem hasonló Jasperéhez – tanulmányozta közben a berendezést – mégis teljesen más. Van kedvetek kijönni? – nézett ki az üveg ablakokon – Megmutatom – csillantak meg aranybarna szemei.
Mindannyian beleegyezően bólintottak, mire felállt, és kisuhant előttünk. Mi csak mosolyogtunk, mert már tudtuk, mi fog következni.
Amikor ki értünk, épp egy kidőlt fa mellett álldogált. Mögötte ott volt Aro és Brandon. Amari és Félix kicsit hátrébb álltak meg. Míg Carlisle, Esme, Alice és én, a bejáratnál a korlátnak támaszkodva néztük.
Félt, éreztem, ezért egy adag nyugalomhullámot küldtem felé, mire mosoly ült ki ajkaira és végre Aroék felé pillantott.
- Ez a fa két napja tört ki – mormolta – már egy csepp élet sincs benne, menthetetlen…
Aztán a kezeivel megérintette a fa két oldalát és pár perc múlva mellette egy fiatal hajtás jelent meg. Lívia nem tétlenkedett, a kidőlt öreg fatörzset kitépte, helyet adva az újnak, majd felaprította másodpercek alatt, s letérdelt a kicsiny hajtáshoz.
Nem sok idő múlva, levelek jelentek meg rajta, s rügyek… és a törzse is közben erősödött.
- Ez bámulatos – hitetlenkedett még mindig Aro, miközben közelebb ment és megérintette a növényt.
- Csodálatos – biccentett egyszerre Brandon és Félix. Persze ezt ők nem vették észre, hisz nem egymás mellett voltak.
- Elmondanád, hogy vagy erre képes? – kérdezte Amari kíváncsian.
- Persze – ment oda mellé – gyere bent kényelmesebb – s megragadta a karját.
- Akkor? – türelmetlenkedett Aro, miközben helyet foglalt.
- Kivetítés – mondta büszkén Lívia – az élőlényekre kivetítem, az érzelmeimet, s ez által ők azt érzik, amit én… A fa esetében, az életre koncentráltam, de mivel őt már nem lehetett megmenteni, ezért a gyökereiből, egy újabbat növesztettem… - mosolygott. Eközben, Alice tekintete elhomályosult… látomása lett.
- Jön valaki – mormolta – de nem látom tisztán…
S valóban, a következő percben kopogtatást halottunk. Esme felkelt Carlisle mellől és kinyitotta. De ez furcsa nem érzem őt… kedvesem is idegesen feszengett mellette…
- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Gondolom te lehetsz Esme, én Léna, vagyok – halottam meg egy bájos hangot.
- Üdvözöllek itt Amerikában – mondta kedvesen Esme. Hallani lehetett a hangjában a döbbenetet. A szobában lévők mind megfagyva figyelték a jelenetet, miközben közénk sétáltak.
Amint a látótávolságomba értek, azonnal lemerevedtem. Ez a nő teljes feketében volt. A lábai sárosak, a ruhája néhol szakadt, míg a szemei… te jó ég, mi történhetett vele? Ilyet már rég láttam…
Mikor észrevette, hogy őt vizslatóm, rám kapta a tekintetét, majd elmosolyodott egy percre. De ez nagyon rövid idő volt, mert utána rögtön elkomorult. S csak két szót mondott, de azt is olyan vészjóslóan sötéten, hogy a szobában lévők egytől – egyik megrettentek.
- Baj van – suttogta iszonyat dühösen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)