Léna 23

Sziasztok! Elkészültem :) Bár a frisst korábbra terveztem feltenni, de úgy érzem, most lett teljesen tökéletes, és így jobb lett, remélem számotokra is annyira jó lesz, mint nekem :) Puszi Kitti 

Vágy

Hatalom

Szenvedély

Visszatérés

(Edward szemszöge)

Amint Léna után indultam ismét úgy éreztem magam, mint aki él. Az élet varázsa lepett el, ahogy rohantam az esőben követve a nőt, aki újra célt adott kietlen életemnek. Azt akartam, hogy megálljon, és feltehessem neki a kérdéseimet, de féltem is, mit szól majd, hogy a kérését megszegve, mégis követtem őt, bár feleannyira se borzasztott el a dühe, mint az, hogy egy percre nem láthatom újra.

Az életem minden percét vele töltöttem volna, még akkor is, ha tudom, soha nem lehet az enyém, mert pusztán a lénye varázsa, az én kietlen sivatagomba egy olyan oázist varázsolt, melyet már rég nem éreztem, és ezért bármit megtettem volna.

Közben megállt, de addigra szerencsére, már az erdőben voltunk, és máris tettre készen lapult le egy bokor mögé, miközben kecsesen és hangtalanul felugrott egy fára, lesben állva az áldozatása. Hihetetlen erővel csapott le rám egy erős vágy, hogy itt azonnal a magamévá tegyem. S ezt csak erősítette, amint megláttam, apró kezeit, ahogy áldozata nyaka köré kulcsolva, eltöri, majd ajkait finoman az állat ütőerére téve, rátapad és éles fogait beleválja a lüktető érbe.

Hallottam, ahogy a vért egyre mohóbban kortyolja, miközben a vágy erősebb hullámokban tört rám, és az önuralmam pengeélen táncolt. Akartam őt, mindennél jobban.

Mikor végzett az állattal, lassan felállt és megfordult, s szemeit rögtön rám emelte, melyek aranyban tündököltek. Olyan tökéletes volt ott, ahogy az ajkáról lenyalta az utolsó csepp vért, s szemeiben ott lobogott a szenvedély vad vihara. Tisztán láttam, ahogy a szemeiben feltűnik, s lángra lobban pont ugyanaz az erős vágy, mint régen Belláéban, amikor egy kis időre, el kellett válnunk, s csak pár nap után tudtuk egymást újra látni.

De mostanra az én Bellám, a múlté. És ez a vámpír itt előttem nem ő, de mégis… annyira hasonlít rá, hogy az érzéseim, arra sarkalnak, ne meneküljek előle. Tudtam, hogy Bella már nem jöhet vissza, nem kereshetem meg újra, és könyöröghetek a bocsánatáért, úgy ahogy már számtalanszor elképzeltem… ha a szívembe más is beférkőzik, akkor sem veszti el az én egyetlen szerelmem a helyét, mert én mindig is szeretni fogom őt. Mégis úgy éreztem, egy pillanatra megcsalom azzal, ha továbbra is ebben a tűzben égve egy új nőnek adok helyet a szívem egy rejtett helyén, melyet eddig csak egyetlen személy tudott megérinteni.

De ez a pillanat tovaszállt, és az aggodalmam, hogy a szeretet nőt megcsalom, eltűnt, egy olyan új érzéssel felváltva, melyet azonnal nem is ismertem fel. Mert ez az érzés maga lett volna a tökéletes boldogság, a megtestesült mennyország. Hogy a vámpírnő, aki újra felolvasztotta fagyos szívemet, nem egy másik nő, hanem ugyanaz, akire mindig is vágytam…

Féltem, ebbe belegondolni, a remény, ami ezzel a felismeréssel érkezett, megrémisztett és kővé dermesztette egész lényemet. Nem akartam ismét hitegetésbe kergetni magam, így ezt a gondolatot, ahogy érkezett el is kergettem azonnal. Majd ha eljön az ideje, gondolkozom rajta, de addig ki akartam élvezni ezt a kis időt. Önző módon, most magamra gondoltam, és erre a varázslatos pillanatra.

Már egy cseppet sem aggasztott, hogy mi lesz ezután, az idő mintha megállt volna körülöttünk, majd felgyorsítva mindazt, ami eddig nem történt meg, már ott is volt előttem ez a gyönyörű nő, aki az előbb egy káprázatos mosollyal ajándékozott meg.

Azt hittem ezt már nem lehet fokozni, mert a testem a robbanás felé közeledett, a levegő úgy izzott körülöttünk, hogy biztos voltam, ha emberként élném át ezt a pillanatot a szívem már rég felmondta volna a szolgálatot. De hihetetlenül jól esett, nem akartam megállj, csupán élvezni azt, ami megadatott.

És mégis, ahogy a keze elindult felém, már biztos voltam benne, hogy innen nincs visszaút, szinte pattanásig feszültek az érzékeim, és mire a keze a bőrömhöz ért, úgy éreztem, hogy ez a mennyország és a pokol személyesen.

Élvezettel szívtam magamba az érintését, miközben belül a lángok mardostak, és a halott szívem szinte meglódult, az érzelmeim fokozódása alatt.  Olyan közel volt hozzám a kéz tulajdonosa, hogy fájt az a kis távolság, mely elválasztotta tőlem. Valami mégis meggátolt abban, hogy közelebb lépjek hozzá, és a testem az övével érintkezve, végre megismerkedhessen.

Figyeltem, ahogy az aranyló íriszében kavarog, az a gyönyörű mámor. Szinte a fellegek között repültem, amikor egy halk sóhaj hagyta el az ajkait, s szája elnyílva, szinte már könyörgött a tettekért. Lehunyt szemekkel, küzdöttem a rám törő remegés ellen, mely az érzelmi túlfűtöttségem miatt alakult ki, de mikor megéreztem édes leheletét, az elmém saját irányításba kezdett.

Ösztönösen kezdtem közelebb hajolni felé, és egy lopott pillantást vetve rá, újra a boldogság karmai közé kerültem, amikor az ajkaimat egy megszokott szó hagyta el…

-          Bella – suttogtam már szinte megbabonázva, mikor egy enyhe szellőt éreztem meg, s mire az ajkaim elérték volna céljukat, már semmi nem volt ott. Amint, tudatosult bennem, hogy egyedül vagyok fenn a fán, máris kinyitottam eddig csukva tartott szemeimet. A felismerés, hogy egyedül hagyott, nem ért fel semmihez.

Már bántam, hogy ez az egy szó elhagyta a számat, bár a bensőmben egy újfajta érzés lobbant fel, a mérhetetlen fájdalomé, hogy megcsalom, azt, akit a legjobban szeretek. A szívem összefacsarodott erre a gondolatra, de tudtam, hogy tisztáznom kell vele, ami az előbb történt.

Leugrottam a fáról, már messze járt, de az illata belengett egy útvonalat, így azt követve a nyomába eredtem, s pár perc múlva megláttam egy nagyon gyors foltot, amint előttem haladt, de hiába mentem még gyorsabban, egyszerűen nem értem utol.

-          Kérlek, várj – kiáltottam utána, miközben a hangom ziháltan csengett és kétségbeesett volt, de nem akartam ezzel foglalkozni, s a lelkemben dúló kettősséggel, csak annyit akartam, hogy megálljon, és beszélhessek vele végre, még akkor is, ha leszedi a fejem közben, de ő csak nem állt meg…

Miközben ismét a gondolataim tengerében merültem el, egy fenségesen zamatos szagot hozott magával az újonnan beszívott levegőm.  Már nem emlékeztem, miért is rohanok ilyen gyorsan, az elmémet elborította a vörös köd, és már csak egy cél lobogott a szemem előtt, megszüntetve az összes többit, a tiltakozással együtt.

Egy pillanatra elgondolkoztam, mi ellen is kellene tiltakoznom, amikor egy ilyen fenséges lehetőség van a közelemben, de nem jutottam semmire. Valami rémlett, Carlisle képe kúszott be az elmémbe, de nem értettem a szavakat, miközben a szája mozgott.

Újra levegővel töltöttem meg a tüdőmet, és már biztos voltam, hogy nincs semmi, amiért nekem ezt a lehetőséget el kellene halasztanom. Gyors, de mégis apró és hangtalan mozdulatokkal indultam el, arra amerről, feltételeztem a forrást, de alig tettem meg pár lépést, egy testhez csapódtam, mely erőszakosan fogott közre a derekamnál fogva egy kézzel, s mire tiltakozni akartam volna, a másik keze, már a számra is tapadt, ezzel egyidejűleg kitisztítva az elmémet. Mert közben le nem vettem a szemem arról a pontról, mely felé tartottam, és csak most láttam, meg hogy emberek vére után vágytam, és ezért volt az a furcsa érzésem. S fogadott apám képe is ezért jelent meg, mely bekúszott az elmémbe. Elborzadtam magamtól, s köszönetet akartam mondani „megmentőmnek”, de ő csak nem engedett el, sőt egyre erősebben tartott, miközben dühösen fújtatott.

Az illata igazán kellemes volt, ismerős, de mégis idegen, mikor az eső zuhogásával rájöttem, hogy Léna tart a karjaiban, és végre közel kerültem hozzá. Bár nem úgy, ahogy képzeltem. Gondolataim tisztulásával rájöttem, hogy ha nem állít meg, lehetséges, hogy az életemmel fizetek a megszegésemért, mely ma már másodszorra történik meg.

Megborzongtam erre a gondolatra, s a következő pillanatban két villám sújtott le az ég dörgésével egyetemben. Sose féltem a vihartól, sőt élvezettel váltam a társává, most mégis megérintett a halálfojtogató szaga, mely körüllengte a helyet, ahol immár három hulla és két vörös szemű vámpír volt tettre készen.

Öntudatlanul mozdultam meg Léna karjai közül, miközben azért esedeztem, hogy ne essen bántódása neki. Persze ő félreérthette a reakciómat, mert karjait biztos pontként tartotta körülöttem, miközben még közelebb vont magához, mintha nem én akarnám őt megvédeni, hanem ő engem.

De nem volt időm ezen gondolkozni, mert a tűz előttünk, már biztossá tette számomra, hogy itt a vég, csak az volt a kérdés, hogy mikor kerülök, én sorra. A testek egymást követve repültek a tűzre, miközben az egyik vámpírnak még esélyt is kecsegtettet, de én már tudtam, neki is vége lesz.

Mind az öten, az emberek teste és a vámpírok is a tűzre kerültek, könnyű szerrel lepte őket körbe a tűz, s sikolyaiktól volt hangos az erdő csöndessége. Már vártam, mikor hajít utánuk, de a hangok csöndesedésével, az eső egyre jobban erősödött, eloltva, ami kioltotta az életet a testekből, és a por mely utánuk a földre hullt, a szellő kapta fel, s szórta szét, amerre járt.

Nem értettem a reakcióját, hiszen én is ellene szegültem a törvénynek, bár ő megállított mielőtt tettekre került volna sor, mégis úgy gondoltam, ez nem jelent kivételt a halál karmai alól. Percekig vártam, hogy tegyen valamit, de ő csak állt és mikor az arcára pillantottam, már amennyire el tudtam fordítani a fejem, úgy néztem, azt a helyet nézi megbűvölve, melyen az előbb végzett áldozataival.

-          Léna – szólítottam meg halkan, miközben a kezemet felemelve az arcához értem, és boldogan vettem tudomásul, hogy nem húzódik el, csak a számról leengedte a kezét. A szemét közben még mindig a tűz kialudt helyén tartotta és ugyanaz az önmarcangolást láttam a szemében, mely mindig engem is elkapott, ha valakinek az életét elvettem. Laza mozdulattal fordultam szembe a kezei alatt, és szorosan megöleltem. Pont úgy, mint régen Esme, mikor hazatértem a saját utam követéséből, de ez most más volt. – Semmi baj, jól tetted – közöltem vele, a tényt, amivel tisztában voltam, közben a haján simítottam végig, miközben az eső szüntelenül esett, mintha csak a könnyei lennének. – Köszönöm – hajoltam a füléhez, de mielőtt még az apró gödröcskébe csókoltam volna bele, ahogy elterveztem, felemelkedtem és a feje búbjára adtam egy lágy puszit.

Ismét erőt vett rajtam az a vágy, melyet még a fán éreztem, miközben a karjaimban tartottam Lénát. Nem akartam megint elszalasztani a lehetőséget, és felkavarni szavakkal ezt a helyzetet. Ezért az egyik kezem a hátát simogatva igyekeztem rájönni, vajón neki is annyira kellemes ez a lehetőség, mint nekem, de mikor belesimult az ölelésembe, s kellemes bizsergés járta át a testét, szernyi kétségem sem maradt. Finoman az álla alá csúsztattam a kezem, és felemelve a fejét, a szemeiben megláttam ismét a vágy csillogását.

Most nem akartam habozni, vagy hibát elkövetni. Lehunytam a szemeimet, s ismét elkezdtem közeledni az ajkai felé, mire hátrálni akart az ölelésemben, de én szorosan tartottam a karjaim között, holott tudtam ez neki nem akadály, most mégis úgy tűnt, sikeresen megfogtam, és most ő nem tud szabadulni a karjaim fogságából. A szemeit néztem, mi okozhatta a hirtelen változást, de ott még mindig a vágy lobogott, vegyítve valamivel, amit eddig még nem láttam ott.

-          Vissza kell mennünk – mondta, miközben a kezeimet próbálta lefejteni, de olyan gyengéden, hogy szinte kuncogni kezdtem, de még időben visszafojtottam a feltörni készülő nevetésemet – elengednél? – kérdezte sóhajtva, mintha a segítségemre szorulna ebben a nehéz feladatban. Futott mosolyba a szám, mire ismét megremegett a kezem alatt.

-          Az előbb a szemem láttára… - hitetlenkedtem a szavain még mindig, miközben jóleső felismeréssel töltött el, a tudat, hogy milyen hatással vagyok rá. Közben egy pillanatra hátra néztem, de aztán újfent rá szenteltem a figyelmemet – Én nem akarlak visszatartani, biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog – suttogtam, miközben ismét közelebb hajoltam – ha akarod – mormoltam, mikor már majdnem elértem a száját. A leheletét éreztem az arcomon…

-          Igazad van – lehelte, de a hangja olyan halk volt, mintha ehhez is nagy erőfeszítésen kellett volna keresztül mennie. Majd a következő pillanatban a teste szinte összecsuklott előtte, s én rémültem kaptam utána, de ő addigra már előttem állt – Ha akarom, bármi sikerül – mosolygott kacéran rám – most pedig nyomás vissza – unszolt játékosan – már biztosan várnak – tette még hozzá, mire egy mosolyt próbáltam erőltetni az arcomra, s elindultunk vissza.

Hozzá akartam érni, és mivel most nem hagyott le, hanem felvéve az én iramomat, mellettem haladt, a keze után nyúltam, amit azonnal karba font, még mielőtt megérinthettem volna. Volt egy olyan érzésem, ha visszaérünk, ennek a varázsnak vége szakad, de nem akartam erre gondolni, csupán élvezni, ahogy együtt szelhetjük át az erdőt, egymás mellett, ezzel a varázslatos érzéssel együtt.

Bár nem értünk egymáshoz, tisztán éreztem a belőle áramló vágyat, ami engem is tettekre sarkalt volna, ha engedi. A tempónkból adódóan gyorsan visszaértünk a házhoz, s mire feleszméltem, már látni lehetett a verandánkat is. Egy lopott pillantást vettem rám még utoljára Léna, mely tele volt érzelemmel, és gyöngédséggel. De nem értettem, vajon miért? Hiszen, még jó pár hetet biztos itt lesz, de amint a házhoz közel értünk, a gondolat hogy itt lesz még egy ideig, gyorsan tovaszállt, ahogy az a pillanat is, amikor a kezei között tartott…

Vajon lehet Alice látomása ellen tenni? Nem hiszem, mindig teljesültek a látomásai…

Frissek sorrendje

Kicsit úgyérzem túlzásokba estem a mostani kimaradásaimmal, bár kétségtelen, hogy a vizsgáim ezzel együtt az eddigi legszuperebbek lettek, és irtó büszke vagyok magamra, viszont az elmaradt frissek miatt, hát szörnyen érzem magam. Ez néha olyan rossz, mindig van valami, ami nem engedi, hogy meglegyen, de összeszedem magam, és most dátumokat teszek magam elé, amit veletek is közlök, de ha egy napot csúszok, akkor azt kérlek nézzétek el, soha nem szerettem időre bármit is véghezvinni, de számtalanszor bizonyítottam, ha valamit kitűzők, azt el is érzem, most ezt szeretném véghezvinni a blogokkal, hogy végre bebizonyítsam magamnak, igenis letudom írni, azt ami a fejemben már világosan lejátszódott. 

Tehát a következő dátumokat gondoltam ki:

jún. 29. Léna

jún. 30. Szenvedni a boldogságért

júl. 1.    Éjszakai vadászat

júl. 2.    Oda, vissza játék

júl. 3.    Akkor üvölts, amikor fáj!!! ---> Vadság

júl. 4.     Ki vagyok én?

Ha bármi közbejön, nálam kívülálló okokból kifolyólag, ami felborítja ezt a sorrendet, azonnal írni fogok, ahogy tudok, de mindenképpen szeretném, ezt most megcsinálni és a későbbiekben visszatérni, a régi frissitési stílusomhoz, de semmit nem akarok elkiabálni, aki tudja tudja, aki nem, az majd meglátja ;)

Új blog címe

Sziasztok!
Ahogy az előző bejegyzésben olvashattátok, 3 blognak új helye lett. Köszönöm, azoknak akik megjegyzésekkel látnak el, és remélem nem kell még egyszer egy hasonló levelet írnom, hogy ki az aki olvas, bár ha szeretitek, a hosszabb szüneteket, és így kényelmesebb, akkor jó :)
Az új részek következő héten jönnek, és kíváncsi vagyok, fog e még írni valaki, de mindenkinek, mint írtam is, nagyon köszönöm :)

Az új blog címe: (fent is láthatod Vadság + Rejtély + Játék címmel kiírva)

http://erzelem.blogspot.com/

Új fejezet vagy bevégezett

Nagyon- nagyon idegesítő, hogy két ember vagy max 3 olvasta el a törim és ebből 2 írt, oké még egy hét a suliból is van, de tesoim pl már csak játszanak. Bár a blogger sem írja ki, ha frisselek és lehet ezért nem jöttök és olvassátok el a frisst.
Most úgy gondolom:
Oda vissza játék + Ki vagyok én? + Akkor üvölts, amikor fáj ---> Vadság ÚJ HELYEN LESZNEK, melynek az időpontja a szerkesztéstől és az időmtől függ. De ha minden jól megy, már holnap olvasható lesz. Nem- nem zárom be a blogot, csak nem fogja mindenki látni, ha folytatni fogom.
Bár, ahogy most elnéztem, apró érdeklődés van, az írásaim iránt, de nem olyan, amely, ha azt ,mondanám nem írom tovább a történeteket, akkor nagy gond lenne.
Persze ez nem áll fenn.
Van egy blogom, ahol minden írásomat tárolom. Ez viszont tényleg nem publikus, nem mindenki tudja megnézni.
Nos, kérlek benneteket, ha van még azon a két emberen kivül más is, aki szívesen olvassa a törieimet, akkor az tegye meg és írja meg a fejezet végéhez, de ehhez a bejegyzéshez ne!
Fontos lenne, mert pl az oldal bővült két rendszeres olvasóval az elmúlt napokban, de kérdezem én, ha nem látom, hogy pontokat osztanátok, vagy megjegyzést írnátok, akkor mit olvastok tulajdonképpen? Vagy egyszerűen amikor egy hosszabb rész összejön, akkor kezdtek neki?
Viszont én két megjegyzéshez nem teszem fel a friss részt. Sajnálom, ha így marad az állás, és adok neki még egy hetet, akkor drasztikus módszerekhez folyamodok.
Nem fogok könyörögni a kommikért, én annál sokkal drasztikusabb vagyok. Tehát, ha valaki úgy érzi, nem szeretné, ha bármi változna, és jó lenne a gyakoribb friss, akkor lehet komizni, akár a fejezet alá, akár chatbe, a lényeg:
Hagyj magad után nyomot, hogy te igenis elolvastad, jártál erre (ez a komment és egy kommentnek nem kell hatalmas mennyiségű szóáradatnak lenni, lehet egy egyszerű kis szösszenet is)
Most a vizsgámra is készülnöm kell, tényleg egy hetet fogok várni. De ha a következőre mégis összejönne a kommi és ott megint ez a helyzet áll fel, kérdés nélkül teljesítem a döntésem. Persze ti is tudni fogtok róla, de még most nem!
Kitti

Sziasztok!
Egyetlen egy apró kérésem lenne, az friss Léna fejezet mellé, hogy ha lenne egy olyan lelkes olvasó, vagy csak megtenné a kedvemért, de ha elolvasod kérlek ide és az Oda- vissza játék blogomra írj kommentet.
Előre is köszönöm!
Kitti

Léna 22

Az erdő

A követő

Induljunk vissza :)

(Léna szemszöge)

Sejtettem én, hogy ez nem lesz egy könnyű menet, de most még az ellenségeimmel is boldogabban lennék, mint Cullenékkel. Egyszerűen nem megy ez nekem. Akartam, az arcomhoz érni, és a könnyeimet letörölni, amik már jó ideje nem csordultak végig az orcámon, most mégis elfogott az emlékek hatása, ahogy ott álltam az ablaknál és a lenyugvó napot néztem.

Idegesítő volt, ahogy folyton elemeztek, Aro pedig a megszokáshoz híven már tudta, hogy most egy olyan pillanat jött el, amikor egyedül szoktam lenni. A gondolatai is a körül jártak, hogy ő bizony szívesen itt hagyna egy kis időre, addig is tudna egy kis időt szentelni Amarinak. De nem éreztem úgy, hogy ez lenne a megoldás, egyrészt, mert a titkaimat meg akartam tartani magamnak, amik közé ez a meghitt pillanatom is tartozott.

Tisztában voltam vele, hogy a számat szavak hagyják el, és utána Aroval váltok pár szót, de én már messze jártam, egy más században, egy más helyen… egy esős, hideg és szívmelengetően emberi környezetben.

Apám képe, mint egy fénykép kúszott be a látóterembe, és magával hozva, azt a lehetetlen szenvedést, melyet akkor éreztem, mikor el kellett őt hagynom. Mikor magam mögött hagytam a barátaimat, az egész addigi életem. Hátat fordítottam, mert nem hittem az életem létezésében, abban, hogy életben maradhatok.

Ködösen érzékeltem, ahogy búcsúzom, és már rohantam is a fák közé. Hasznosnak éreztem mindig, hogy szinte ketté tudok szakadni. Jelen tudok köztük lenni, miközben az elmém egy teljesen más helyen van. Eleinte zavart, de ha felidéztem, mindig pontosan mindenre emlékeztem, ezért egy idő után már nem is küzdöttem ellene, csak engedtem, hogy ellepjen az emlékek hada, s közben tegyem a rám ruházott hatalom által kiosztott feladatokat.

Futottam, miközben az eső kellemes friss fuvallata csapott az arcomba. Túl gyorsan futottam, ahhoz, hogy bármi is jobban megérintsen, mint az elém táruló aranybarna szempár és a szívemben tátongó üresség. Tudtam, hogy egyszer ennek is eljön, az ideje, de nem hittem volna, hogy ilyen hamar lesz majd.

Végül mikor mégis rávettem magam, hogy ideje lassítanom és megállnom, egy erdő kellős közepén voltam, tele kétségekkel, fájdalommal és őrjöngő dühhel, ami nem hagyott nyugodtan gondolkozni. Nem akartam nyers lenni, nem akartam hazudni, nem akartam senkit átverni. Igaz akartam lenni, azt akartam tudják azt, amit én is. Tudják mi történt velem, milyen volt egyedül, milyen volt a halálfojtogató karmai között vergődni, de nem vitt rá a lélek, hogy az én szenvedésemet, másnak is látnia kellene, egyszerűen nem tudtam fájdalmat okozni senkinek, azt akartam, hogy boldogok legyenek. Még ha ennek az- az ára, hogy nekem jobban fájjon.

De hiába akartam tovább gondolkozni, az ösztöneim, mint eddig sok máskor is, erőteljesen üzenték, hogy egy íncsiklandozó állat tart felém, és hogy ő az enyém lesz. Éreztem, ahogy a lélegzetem lelassul, ezzel együtt a földre lapulok le és elfog a gyilkos ösztön, ami ellen oly sokáig harcoltam, de most boldogan adtam át magam neki, miközben egy bokor mögé rejtőztem onnan pedig egy fa ágára ugrottam.

Még érzékeltem, hogy valaki a közelemben van, de nem akartam ezzel foglalkozni, csak csillapítani akartam a szomjam, és kiengedni a bennem dúló vadat. Nem akartam érezni semmit és senkit, csak a vér íncsiklandozó áramlását, ahogy áramlik egyre mélyebbre bennem… s közben minden más megszűnik… egy időre.

Már nem én irányítottam magam, csak az ösztöneimnek éltem, amikor egy pillanat alatt ott termettem az állat mögött és gyors mozdulattal eltörtem a nyakát, miközben az ütőerébe vájtam a fogaimat, és élvezettel szívtam az éltető nedűt.

A boldogság mámorító hatása alá kerültem, ahogy az állat élettel teste fölé görnyedve, még az utolsó cseppeket kényszerítettem ki a testéből, miközben egy ismerős illat szállt az orromba, arra sarkalva, hogy menjek oda, és élvezzem ki minden percét, amit ezzel az isteni teremtménnyel tölthetek.

A testet végül eldobtam, s arra pillantottam, ahonnan az illat szállt felém, és nem tévedtem. Egy csillogó aranybarna szempár nézett le rám, áhítattal a szemében, miközben mozdulatlanná dermedt. Küldtem felé egy mosolyt, mire meghökkent, de addigra már felugrottam mellé és közvetlenül előtte álltam meg.

Éreztem, hogy még mindig a vágyaim hatása alatt állok, amik alattomosan ostromoltak, miközben az arcát érintettem meg az én kedvesemnek és simítottam meg egészen az álláig, miközben olyan érzésem volt, mintha a bőröm felforrósodna a pillanat hevében, ahol hozzá értem, és menten felrobbanok.

Többet akartam, sokkal többet, itt helyben az ajkaira tapadni, és azt a pár centit, ami elválasztott tőle leküzdve a testét az enyémhez érinteni, miközben az ujjaim beletúrnak selymes hajába, melyen most a nap sugarai játszottak és a kezem felfedező útra indul a gerince mentén.

Próbáltam felülkerekedni, és kirázni, a fejemből ezeket a képeket, mire egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat. És az előttem álló vámpír közelebb hajolt, és lehunyt szemekkel, közeledni nem kezdett felém. Az érzéseim, ezzel ismét új lángra lobbantak, és úgy éreztem, senki nem állíthat meg…

-          Bella – suttogta a bronzvörös hajú ismerősöm, mire amilyen gyorsan csak tudtam leugrottam, és futásnak eredtem. Még halottam egy enyhe koppanást, és szitkozódást, melyet gondolom, a terve meghiúsulása váltott ki belőle, de én nem akartam hallani, most már biztosra vettem, hogy el kell innen mennem. Minél hamarabb annál jobb, mert nekem semmi keresni valóm itt.

-          Kérlek, várj – halottam meg egy zihált hangot, ami mögöttem loholt, és kétségbeesett volt. Már rég nem dobogó szívem újra összeszorult, miközben megfosztottam magam a légzéstől. Semmi szükségem rá, másrészt nem kellene újra elvesztenem a fejem.

De lassan észrevettem, mögöttem, a lábak dobogásának megtorpanását, így felugorva egy fára visszapillantottam. Ott ahol sejthettem Edwardot. Nem tévedtem, ott állt egy kidőlt fa mellett, amit az előbb hagytam el, és a szemei, mintha ködösen, hunyorogtak volna egy helyre.

Nem ellenségesen, és nem is kíváncsian, egyszerűen, úgy, mint egy vadászé, amikor megérez egy íncsiklandozó illatot és lesben állva várja a megfelelő pillanatot, hogy rávethesse magát áldozatára. Meglapultam a helyemen, és felmértem a terepet, mi lehetett, az, ami így az eszét vette.

Hirtelen lélegeztem újfent, a kialakult sokktól, amikor észrevettem, mi keltette fel Edward figyelmét, de ez igen nagy butaság volt, tekintve, hogy még mindig éhes voltam,  így erősen kellett küzdenem, a rám törő ellenállhatatlan kísértés ellen, de mint mindig most is sikerült legyőznöm, bár kétség sem fér hozzá, ez igen nagy erőfeszítésbe került számomra, tekintve a körülményeket.

Ebben a pillanatban láttam meg, ahogy Edward apró, de mégis gyors mozdulatokkal megindul, a felé a hely felé, ami a vesztét okozhatja. Biztos voltam benne, hogy messze vagyunk a többiektől, így nem csodálkoztam, hogy újabb megszegőkkel találkoztam, ezért gyorsan kellett cselekednem.

Sebes iramban ugrottam le a fáról, és kerültem a bronzos hajú vámpír mögé, és így hátulról átkarolva a derekát magamhoz préseltem a testét, miközben a másikkal a száját tapasztottam be, s minden önuralmamat bevetve küzdöttem, a vágyaim tombolása ellen.

Egyrészről ott tombolt bennem a már emberi életemben is megtapasztalt vágy, egy másik lény után, és azt kívántam bár ez a pillanat soha nem érne véget, és mindig így lehetnék, miközben meglelhetem, a már oly régóta elvesztettem lelkem.

De nem ez volt az egyetlen, gond, bár kétségkívül az egyik legerősebb ösztön. Még az sem múlta felül, ami a fák takarásában tett két vámpír.

Igen két vámpír egy élettel holttest körül térdelt, miközben a kezeikben még ott vonaglottak áldozataik. Könyörtelenül csorgott a vér az arcukon, még a ruhájukon is volt némi folt, ami cafatokban lógott a testükön, miközben az elméjükben megláttam, hogy ők is azokhoz, az ellenálokhoz tartoznak, akik el akarnak pusztítatni, de egy kicsit kettesben akartak lenni, amikor meglátták ezeket a turistákat.

A gyűlölet erre az egyetlen, mégis számomra érdemtelen szóra lepte el egész lényem, miközben az esőt éreztem, meg kopogni a vállamon, és két villám lesújtott a vámpírokra. Kapóra jött az előttünk elterülő fák sokasága, könnyű szerrel meggyújtottam őket egy újabb villámmal, mire érhetően Edward elkezdett mozogni a karjaimban, de erősen tartottam, így semmi esélye sem volt, de talán nem is akart, hisz a kezeit leejtve maga mellett tartotta végig.

Nem figyeltem rá, csak vettem egy mély lélegzetet és egy könnyű szellő segítségével, az egyik vámpírt széttéptem, és a darabkáit a tűzre hajítottam, a két élettel testtel együtt, mire a másik ismeretlen vámpír felegyenesedett és támadóállásban elkezdett felén rohanni.

A pillantása dühödt volt, s miközben egy re közelebb ért felénk egy cinkos mosolyt vett fel, mert azt hitte nyerhet. De mikor elrugaszkodott, hogy ránk veti magát, egy fa zuhant ránk, a testét a tűzbe zuhantatva. Láttam, ahogy ki akar menekülni, miközben már égett javában elevenen, de nem engedtem. Sokkal könnyebb volt, a széllel és a tűzzel dolgozni, és ott tartani, miközben keservesen visított egy utolsót, majd a földre rogyott, s pár perc múlva már csak hamu maradt az öt test jelképe ként.

Nem is emlékeztem, mikor hajítottam a harmadik élettel testet a tűzre, már csak azt láttam, ahogy egy lágy szellő száll keresztül a pusztításom területén, majd elfújja őket az eső szüntelen egyvelegével együtt.

Nem mozdultam, még percekig, azt a helyet néztem, ahol az előbb ismét gyilkossá válta, és ismeretlennek az életét szüntettem meg örökre.

-          Léna – szólt egy lágy hang a karjaim közül és a keze az arcomhoz ért, mire leeresztettem, a kezem a szájáról, és kifújtam a bent tartott levegőt. Mintha megérezte volna, most min megyek keresztül, megfordult lazán ráforduló karom alatt és szorosan étölelt – Nincs semmi baj, jól tetted – simított végig csuromvizes hajamon, az eső fátyla alatt- Köszönöm – lehelte a fülem mellett, miközben egy apró puszit éreztem meg a fejem tetején.

Nem mertem felnézni, már féltem az előzőleg rám törő vágyamtól. Olyan volt, mintha tudatában lett volna ennek, mert megéreztem az egyik kezét a hátamon, míg a másik az állam alá csusszant és újra farkasszemet nézhettem, azzal a ragyogóan szikrázó aranybarna szempárral. Nem akartam elfordítani a tekintetem, örökké nézni akartam. De amikor ismét lehunyta a szemét, én gyorsan ki akartam hátrálni az öleléséből, mire szorosabban fogott meg, s felnyitva szemeit, az enyémet kutatta.

-          Vissza kell mennünk – mondtam miközben a kezeivel küszködtem – elengedtél? – sóhajtottam végül, mire egy félmosoly jelent meg az ajkain… oh, ne – nyögtem gondolatban, miközben olvadozni kezdtem.

-          Az előbb a szemem láttára… - hitetlenkedett, miközben a hátunk mögé pillantott – Én, nem akarlak visszatartani, biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog – suttogta, miközben ismét közelebb hajolt – ha akarod – tette még hozzá, amikor a lehelete az arcomat súrolta.

-          Igazad van – suttogtam vissza, miközben a testem elernyedésével elértem, hogy ijedtek kapjon utánam, és kicsusszanva a kezei közül, semmilyen fájdalmat ne okozzak – Ha akarom, bármi sikerülhet – eresztettem meg felé egy mosolyt – most pedig nyomás vissza – unszoltam játékosan – már biztos várnak – emlékeztettem, mire fáradtan elmosolyodott, de mellém érve megtartotta a távolságot, bár próbaképp a kezem felé nyúlt, amit azonnal karba fonva adtam tudtára, hogy ez nem fog menni.

Egy fáradt sóhaj hagyta el az ajkait, miközben ténylegesen elindultunk volna visszafelé. Mérges lehettem volna rá, amiért nem tartotta be, a kérésemet, de nem tudtam ezt az érzést hosszan táplálni iránta, azt akartam, hogy boldog legyen, csupán egy kikötésem volt, nem mellettem.

 Sziasztok!
Bocsi, hogy most hozom, de úgy belemerültem egy könyvem hogy két nap alatt kiolvastam 500 oldalt és tegnap éjszaka is csak azért raktam le, mert úgy beszédültem, hogy rájöttem hajnal van, és aludni kéne :D

De remélem, ezzel a fejezettel tudlak kárpótolni benneteket :)
Nagyon kíváncsi vagyok, a véleményetekre is, mert van számomra benne egy szöges ellentét, de sztem így lett jó :)

Puszi Kitti

Elhatározás...

Sziasztok!
Nos, itt az év vége, és számomra is készülni kell a szóbelimre. Ebből kifolyólag és az érzelmi hátterem miatt, most a Lénát fogom frissíteni, és egy ideig, csak ezt a blogot fogom vezetni, viszont, ha holnap el nem rabolnak (mint azt az elmúlt két napban tették XD) akkor jön a friss :)
Ha bárkinek kifogása, vagy kérése van, az mihamarabb közölje, vagy éljetek a türelemmel, és nemsokára a többi blogra is kerül majd friss, csupán szüneteltetem a többit, mert úgy érzem, így leszek egységes egész.
Ha szeretnéd bátran felvehetsz msnre és megmondom, vagy ide kérdésként, és válaszolok a felmerülő kérdésre.
Remélem megértetek.
Kitti

Előzetes mondat :D

Úgy döntöttem, hogy mihamarabb megírom a fejit, csakhogy van egy délutáni programom, de semmi gond, az éjszaka még előttem áll :D 

Nem mondok pontos időpontot, de igyekszem, addig is, ezzel a mondattal ajándékozlak meg titeket, és sztem érezhető, kinek a szemszöge lesz :)

 -          Nyugi – suttogtam a fülébe, miközben közrefogtam Edwardot – Mindjárt vége – éreztem, ahogy közelíteni akar felém, amikor mosolyogva engedtem el, és intettem előre.

 Puszi
 Kitti