Sziasztok!
Bocsánat mindenkitől, de volt egy kisebb gondom, így csak most tudom feltenni nektek. Főleg neked
Rita, nagyon hálás vagyok, hogy folyamatosan írtál nekem.
S nagyon szépen köszönöm a türelmeteket.
Olyan kérésem lennem, hogy a megjegyzésnél írjátok le, mennyire tudtam vissza adni, amit már eddig megszoktatok tőlem, vagy ez jobb lett e, mint ahogy eddig írtam.
Másrészről mivel késve raktam fel a fejezetet, így várhattok a hétvégén még egy részt, melynek az érkezését este leírom. :)
Kitti
(Léna szemszöge)
Akkor induljunk…
Nélkülem sehova nem mész!
Mindennek ellent mondtam, amelyet szerettem volna. Megtagadtam magamtól a boldogságot, amikor Edward a kezemet akarta megfogni és én nem engedtem neki, de ezzel most nem tudtam törődni. Egy cél lobogott a szemem előtt, egy háború áll kibontakozóban, és ha nem állítom le időben a történéseket, a gyermekeim meghallhatnak… ezt pedig nem bírnám elviselni!
Küzdöttem a bennem tomboló érzések ellen, a múltam darabkái ellen, amelyek kíméletlenül ostromoltak…
Így egyre gyorsabban futottam, s mire ismét egy gondolat suhant át rajtam, hogy milyen jó lenne Edward karjaiban lenni, és egy csókot lehelni az ajkaira, már a Cullen házhoz értem.
Sebes léptekkel bementem és megfogtam Aro kezét, s megmutattam neki, mi az, amelyben a segítségét kérem.
- Te most itt maradsz a barátaiddal! – adtam ki gondolatban az utasításaimat! – Janet is ide fogom küldeni, de addig is használd ki a helyzetet és légy Amari közelében!
- De én az oldaladon akarok harcolni – gondolta, s megláttam, ahogy elképzeli, hogy nekem szükségem lehet arra, hogy valaki legyen mellettem.
- Ezt te se gondolhatod komolyan – mosolyodtam el az abszurditáson – Itt van rád szükségem! Ezt a családot kell megóvnod! Ez parancs! – adtam utasításba.
- Rendben, akkor itt maradok – egyezett bele.
Bár az elméjében oly sok kérdés volt még, hogy megkönnyebbülve engedtem el a kezét. Most erre nincs időnk.
- Kérek mindenkit, hogy a nappaliban foglaljon helyet – mondtam ki hangosan, mire Edward is belépett a házba és mindannyian megindultunk a helyiség felé.
- Mi a terved? – kérdezte Félix. Rá mosolyogtam és leültem mellé.
- Ti itt maradtok – kezdtem bele, mire páran tiltakozni akartak – mindannyian! – mondtam erélyesebben, ellenkezést nem tűrő hangon – Ez nem fog sokáig tartani, így rátok itt lesz szükség, az esküvő megszervezésében.
- Akkor egyedül akarsz nekivágni a harcnak? – kérdezte óvatosan Esme.
- Természetesen nem. Tudom, merre tartanak, így én ott fogom várni őket. – mire megrohamozott egy csomó gondolat, amelyet szavakba akartak önteni, s ezt gyorsan meg akartam előzni – de részleteket nem árulhatok el, biztonságosabb, ha keveset tudtok!
- Egyetértek – állt fel Rozalie és odajött hozzám – de én veled tartok! – mondta olyan hangsúllyal, hogy abban nem lehetett kételkedni, neki eltökélt szándéka bármi áron velem tartani, s utazás alatt kikérdezni.
- Rendben – egyeztem bele – de csak akkor, ha Emmett itt marad – próbáltam arra hatni, hátha a párja itt hagyásával őt is maradásra bírom.
- Akkor megyek csomagolni – bólintott, majd felrohant az emeletre. Már csak a pakolás nagy zaját hallottam meg, de amikor körbe pillantottam Emmett fájdalmas arckifejezésével találtam szembe magam.
Kérdőn néztem rá, de ő gondolatban felelt fel nem tett kérdésemre. De még így is éreztem, mennyire nem tetszik neki ez az egész, hiába próbálta palástolni fájdalmát, tudta ő is, hogy amire most készülünk, az veszélyekkel teli lesz.
- Mikor elmentél vadászni, már akkor eldöntötte, hogy veled megy, de kikötötte, hogy nekem itt kell maradnom. – láttam a gondolatai közt, ahogy a szobájukban lezajlott ez a párbeszéd, de nem tudta feleleveníteni mindezt, a fájdalma erősebb volt – vigyázz rá kérlek! – kérlelt, mire bólintottam, mely apró enyhülést hozott neki. Tudtam, hogy ez mindkettőjüknek nagyon nehéz… és Emmett gondolatai azt is elárulták, hogy Rosalieval nem lesz könnyű dolgom…
Szépen lassan álltam fel és mentem az ablakokhoz. Odakint sötét volt, s a gondolataim kezdek elkalandozni, érzékeltem a kérdő tekintetet és a kusza gondolatokat, melyekre válaszolni akartam, ám már régebben megfogadtam, hogy ha ez a találkozás eljön, akkor is tartanom kell magam ahhoz a fogadalmamhoz, hogy nem árulom el ki is vagyok, és miért van ez a hasonlóság… mert nem érdemlik meg! Sajnos hiába telt el oly sok év, megbocsátani a múltat nem tudtam nekik…
- Köszönök mindent – fordultam a csoport felé, mire Rozalie lejött kezében egy jókora bőrönddel, hiszen nem tudhatta mikor jövünk vissza. Emmett odament hozzá, megfogta a kezét és egy csókot lehelt kedvese ajkaira miközben szorosan átölelte. Éreztem, hogy ebbe az ölelésbe nagyon sok mindent akar kedvese tudtása adni, lassan engedték el egymást, s mikor a szemük találkozott Emmett egy utolsó kísérletet tett, hátha maradásra bírja Rosaliet, de ő egy gyors csókkal lezárta ezt a meghitt pillanatot és hozzám fordult.
- Indulhatunk – nézett rám eltökélt szándékkal. Bólintottam, mire megfordult és kivitte a csomagját Emmett kíséretében.
- Akkor az esküvőn találkozunk – lépett felém Alice. Éreztem, hogy meg akar ölelni, hogy egy másfajta búcsúra várnak, de ezzel most nem tudtam mit kezdeni.
- Értesítelek amint lezártuk a háborút – néztem Arora – Készüljetek el, mert egy hónapon belül mindennek meg kell lennie! – mosolyogtam Alicere, kibúvót adva magamnak, hogy ne kelljen ide visszajönnöm, ha a dolgok úgy alakulnak.
Rosalie a ház előtt parkolt a saját piros autójával. Emett szorosan fogta a kezét, de amikor beültem elengedte, odament a többiekhez és felvette ugyanazt a fájdalmas tekintetet melyet Edwárdon is mindig látni.
- Épségben visszaküldöm hozzád – kiáltottam neki, mire Alice tekintete elhomályosult és látta, hogy nem fogok újra eljönni hozzájuk. De mire elindult volna utánunk, addigra újabb látomása volt, hogy mégis itt leszek… Senkinek nem kell tudnia mit tervezek, de addig is ezeket bőven lesz mit agyalniuk, húzódott cinkos mosolyra az ajkam.
Rosalie útközben nem szólt semmit, a reptéren első osztályra váltottunk jegyet, s mire megérkeztünk Olaszországba már mindenkit értesítettem, a rájuk váró feladatokról. A csapat indulásra kész volt.
Autót béreltünk, s mikor beültünk a kocsiba Rosalie megszólalt. Bár nem a nevet nem tudta kimondani, s abban sem volt biztos, hogy jól kezd neki a dolgoknak, de nem bírta magát tovább türtőztetni...
- Tudom, hogy ki vagy valójában – szólalt meg Rosalie, miközben beszálltunk egy bérelt autóba…
- Nem – mosolyodtam el gúnyosan – nem tudsz te semmit – adtam gáz, hogy mihamarabb túl legyünk ezen az egészen.
- Akkor mesélj – kérlelt, mire újra felé néztem…
