Léna 20

Léna 20

A játszótér határtalan vidéke

Az aranybarna szempár

A játék hatalma

A megtört szív újraéled

(Edward szemszöge)


Emmettéktől leválva kicsit megnyugodtam, de még mindig éltek bennem, anyám szavai, és gondolatban lejátszott képei, az elmúlt időszakomról. Szörnyű volt látni, az ő szemszögén keresztül az eseményeket, de igaza van, nem sanyargathatom magam az örökkévalóságig, meg kell tanulnom együtt élni a múltam hibáival.


Közben megéreztem, egy íncsiklandozó illatot, mely bekúszva az orromba, egy morgást csalt elő belsőmből. Rögtön az illat irányába kezdtem el futni, de még mielőtt megtámadhatattam volna őket, észrevettem, hogy egy nősténynek készülök kiontani a vérét, aki mint egy védelmező ott állt a kicsinyei előtt és morgott rám, hogy legalább ők életben lehessenek.


Könnyű szerrel megölhettem volna őket, mégis amikor tudatosul bennem, mivel állok szemben, átugrottam felettük, és futottam tovább, már célok nélkül is.


Eszembe jutott az én Bellám… már biztos van családja… gondolkodtam el, aztán már meg is bántam, hiszen ő már több száz éve halott… erre a gondolatra halott szívem megsajdult és egy fa mellett megállva leroskadtam és felüvöltöttem, de ez sem csillapította a bennem dúló háborút. Szörnyen hiányzott, de már nem tehettem ez ellen semmit.


Végül erőt vettem magamon, s levadásztam két szarvast, hogy egy kicsit a gondolataim csillapodjanak, de még mindig fájt belül, s megmaradt belsőmet szétmarta az emlékek sokasága. Gyűlöltem magam, mert míg élt, soha nem kerestem, nem néztem utána mi lett vele, s mikor elkezdtem keresni, már semmi nyom nem volt, mintha nem is élt volna, csak a képzeletem szülte álmokban.


Közben az égen szürke felhők jelentek meg, hirdetve itt bizony vihar lesz. Nagy nehezen koncentráltam a célomra, s elindultam a hegyi házunk felé. Fél óra alatt odaértem, s szerencsére, semmilyen kínzó gondolat nem ostromolt addig, s végre kicsit kikapcsolhattam, agyam, miközben átadtam magam a szabadságnak… már ha az esőben száguldozást lehet annak nevezni.


A ház előtt kicsivel lelassítottam, s szinte már a csiga is gyorsabban ért volna oda a házhoz, amikor Emmett nem mindennapi gondolatait hallottam meg. Egy nőről, akinek a vonalait alig tudtam kivenni, de nem ez volt, ami felkeltette az érdeklődésemet, hanem fivérem reakciója, s félelme…


Gyors léptekkel átszeltem, a megmaradt helyet még köztem és az ajtó között, s besiettem hozzájuk. Tudtam, hogy csak rám vártak, s nem is kellett csalódnom. Emmett és Rosalie egymás kezét fogták, s egymás mellett ültek, hitetlenséget tükröző arcukkal együtt.


Mikor pedig Emmett elmesélte az egész történetet, hogy mi minden történt vele, hát mit ne mondjak, a hitetlenséget messze keresztülszárnyalta a megbabonázott félelmem és reményem… bár nem tudom, mi után reménykedtem. De tény, ha nem vagyok gondolatolvasó, már lehet, a földön fetrengve nevetnék, ezen a képtelen helyzeten, hogy egy vámpír egyedül képes legyen többünket is megölni, s pár perc alatt, mindent eltüntetni, miközben a kinézete vetekszik, a szívem örzőjéével. Csodálatos teremtés volt, mint egy angyal úgy nézett ki, a nő Emmett gondolataiban, s mikor ez a gondolat megfogalmazódott bennem a bűntudat elemi erővel járt át…


Éreztem, hogy valaki odajön hozzám, s szorosan átölel, majd halkan valamit elkezd nekem mondani, de nem tudtam rá figyelni. Csak ez a nő járt a fejemben, s az amit Emmett elméjéből kiolvastam.


Hihetetlen, tehát ő lenne Léna, akire oly régóta várt a családunk. Hát, amit most láttam, azt hiszem, még én is megtennék neki bármit, hiszen ahogy elnéztem az ereje hatalmas, ha azzal a sok vámpírral egymaga oly rövid idő alatt végzett, s pár perc alatt nyomát se lehetett látni semminek…


Gondolataimból egy erős torokköszörülés rántott fel, s mikor felnéztem Rosalie mosolygott rám…


- Gondoltam szeretnél átöltözni - nyújtott a kezembe egy váltás ruhát és a fürdő felé kezdett el tuszkolni, miközben valami olyasmit mormolt, hogy minél hamarabb kész vagyok, annál hamarabb indulhatunk vissza.


Ez a gondolat örömmel töltött el, így gyorsan bementem és csak most vettem észre, hogy csurom vizes ruháim, kicsit megviselt állapotban száradtak rá a bőrömre. Nehéz volt leráncigálni magamról, itt – ott el is szakítottam, de végül gyorsan beálltam a tus alá, s igyekeztem a józanabbik eszem elővenni, de sehogy se ment, mint egy kisfiú, aki most megkapja rég áhítozott álmát, olyan izgalommal szálltam ki a tus alól, s bújtam bele a ruhába, melyet Rosalie előkészített nekem.


Büszke voltam a testvéreimre, hogy hagytak nekem egy kis időt, míg megemésztem a hallottakat, de mikor kiértem a fürdőben, már fel is hagytam, a magasztalásukkal, mert éppen Emmett döntötte le Rosaliet, a kanapén, nem épp illedelmes pózba.


Nem éreztem megfelelőnek a pillanatot, hogy én most itt vagyok, így kínomban kimentem az előtérbe és felöltöztem, majd garázsba indultam el. Már épp álltam ki az egyik kocsival, mikor megjelentek ők is. Hatalmas mosolyukat letagadni se tudták volna, s ahogy hallgattam őket, megállapítottam, hogy ők is ugyanolyan izgatottak, mint én.


Mikor kitolattam beszálltak mellém, majd eszeveszett módon hajtottam keresztül az erdőn, miközben csak egy gondolat dúlt bennem: Látni akarom, tudni akarom ki ez a nő!


- Mit gondolsz öcsi? – nézett rám Emmett egy pajkos mosoly kíséretében, miközben a gondolatai Léna körül keringtek, s a tegnap látottakon, s mindeközben elképzelte, ahogy harcolnak egymással. Kicsit meginogtam erre a gondolatra, s félteni kezdtem őt. – Na, mi van, ennyire rémes lenne a csaj? – vágott ijedt képet, miközben a műszerfalra bökött, s csak most vettem észre, hogy visszavettem a sebességgel. De már nem is akartam sietni, így csak elfordítottam a fejem, s kinéztem az ablakon, miközben újra lakott területre értünk.



- Hát én nem értelek – szólt közbe Rosalie is – tegnap este ránk se bagóztál – s gondolatban közben én is végignézhettem, ahogy tegnap beszélnek hozzám, majd fél óra múlva, mivel semmire nem reagáltam otthagytak, s reggel ugyanabban az állapotban találtak, amikor Emmett egy nagy tállal fejbe akart verni, de Rosalie lebeszélte róla… - Most meg, úgy indulsz el, mintha mi ott se lennénk, és eszeveszetten hajtasz, mint aki nagyon izgatott, erre tessék, most még megszólalni se bírsz, ráadásul nézd – mutatott kifelé, melyet a visszapillantó tükörből láttam – minden kocsi gyorsabb nálunk.- Csóválta meg közben a fejét.



- Sajnálom,- álltam félre, ahogy egy elágazáshoz értünk, s kiszálltam a kocsiból, de még visszaszóltam nekik - egy kicsit egyedül lennék, majd nemsokára találkozunk. – Láttam a hitetlen pillantásukat, de én csak csöndesen mentem tovább az utcán, ahol minden nő ámuldozva fordult felém…


Már épp elértem egy parkot, ahol egy páran voltak, amikor egy kéz maga felé fordított


- Minden rendben? – kérdezte Emmett.



- Persze – válaszoltam neki készségesen, s leroskadtam egy padra, miközben egy tucat gyerek és anyuka lepte el az előttünk tornyosuló játszóteret.



- Nem úgy tűnik – nézett rám, aztán az előttünk játszadozó gyerekekre, miközben két gyerek elkezdett előttünk labdázni, s egy átadást elhibázva a kerek tárgy előttünk kötött ki. Emmett nem habozott felvette és odasétált a két kisgyerekhez, majd a legközelebbinek odaadta a tárgyat, miközben egy mosollyal ajándékozta meg őt. Majd egy sóhaj kíséretében visszasétált hozzám, s megbabonázva figyelte a kicsiket.


- Sajnálom – sóhajtottam, miközben a gyerekekre irányítottam a figyelmem én is


- Mit? – kerekedtek ki Emmett szemei, mert nem értette, hirtelen a reakciómat.




- Hogy nem vettem észre, nem csak nekem vannak problémáim az életben. Hiszen nektek is kellene… - mutattam a gyerekek irányába, mire Emmett csalódottan fordította el a fejét – És ott vannak Alicék… - ráztam a fejem, hogy menyire elhanyagoltam őket…



- Mindenki hiányol téged – tette a vállamra a kezét – de senki nem hibáztat – szögezte le, mielőtt még az önsanyargatásba temetkeztem volna bele. Hiába, már nagyon jól ki tudnak ismerni.




- Rendben – bólintottam rá, mikor a gondolatai ott tartottak, hogy ideje megváltoznom, s nekem is élnem, nem csak léteznem. Ő megértően bólintott, majd felállt mellőlem




- Otthon találkozunk – fordult még vissza, majd otthagyott a gondolataimmal.



Önzőnek éreztem magam, hogy képes voltam ennyi időn keresztül csak magamra figyelni, de igazuk van a többieknek, nem tehetem ezt tovább. Mindenki próbál türelmes lenni, és kirángatni ebből a letargikus állapotból, de én mindannyiukat, könnyű szerrel leráztam, de ők nem ezt érdemlik.


S ebben a pillanatban egy ütő szállt felém, de szerencse kifinomult reflexeimnek elhajoltam előle, így az a földön kötött ki. Majd gyorsan felvettem és körbenéztem a merénylettevő után. Nem kellett sokáig kutatnom, mert egy megszeppent kisfiú állt nem messze tőlem, miközben egy kislány kacagott rajta harsányan.


Gyorsan felkeltem, s odaballagtam mellé. A gondolatai elárulták, hogy most fél, ki fog kapni, ezért mosolyt erőltettem az arcomra, s kedvesen megszólítottam.



- Azt hiszem ez a tiéd – nyújtottam felé az ütőt


- Igen – motyogta zavartak, s elvette azt – köszönöm – suttogta még utánam, mikor átadtam, s megfordulva továbbmentem.


Nem hiába a gyerekek azok, akikért odavannak annyian. Tört be elmémbe ez a gondolat. Ők még oly sok mindentől mentesek, bátrak, s nem hamisítják meg úgy önmagukat, mint a későbbiekben a fiatalok, akik mindent megtesznek, hogy valahová bekerülhessenek…


S ismét bevillant egy kép Belláról… ő is olyan ártatlan és igazi volt. Más volt, mint a többiek, de jó értelemben… Megráztam a fejem, hogy kitisztítsam elmém, s a gondolatok tovaszálljanak belőle…


Egyre gyorsabban kezdtem el haladni, s mikor az erdőbe értem, bevetettem vámpír sebességem, s a házunkig futva tettem meg az utat.


De ott, mint egy csoda lecövekeltem. Egy halk muzsikára lettem figyelmes, mely az én zongorámból szólt egy gyönyörű énekkel kisérve. A kíváncsiságom erősebb volt, mint a dühöm az iránt, aki a zongorámhoz ért, így szép lassan bementem, s a hangszer felé kezdetem el lépkedni, amikor is megláttam Őt…


Nem tudtam levenni róla a szemem, olyan csodálatos volt, ahogy ott ült, s ezzel a varázslatos muzsikával árasztotta el a házat. Végül a hangok elhalkultak, s átvette helyüket a csend, melyet én törtem meg elsőként, miközben arról áhítoztam, hogy végre, a szemét is láthassam.


S ahogy szavaim megtörték a beállt csendet, feje úgy lendült az irányomba, s azt az érzést szavakkal leírni lehetetlen. A mennyekben éreztem magam. Hihetetlenül boldog voltam, majd vége lett a varázsnak a fejét elfordította, s felállt a székről.


- Ez gyönyörű volt – suttogtam megbabonázva még mindig a zenétől…


- Köszönöm – szólalt meg csilingelő hangján, miközben elhaladt előttem, s a nappali felé vette az irányt – Nos ha már így összegyűltünk, beszéljük meg az elkövetkezendő időket is…



- Hát hogyne – mondta apám


- Hol tanultál meg így zongorázni? - kérdezte mellé érve Alice



- Oh ez még semmi – hallottam meg nevetni Arot, amint visszaemlékezett, milyen sokféle kompozíciót alkotott, s egy dal… azonnal megálltam, s úgy éreztem itt a vég… az emlékei között szerepelt a dal melyet én írtam még rég… Gyorsan próbáltam magam összeszedni, de ez nem ment… honnan ismeri ő ezt.


- Véletlen – szólt vissza miközben szemei nyugodóságáról árulkodtak.


Nem hittem a fülemnek, milyen érzéketlen felém, bár már halottam róla, hogy senkit nem enged magához közel, mégis mindezt a valóságban érezni, sokkal rosszabb volt…


Végül nagy nehezen utánuk mentem, úgy tűnt senkinek érdekelt a mi kis beszélgetésünk, s már nagyban beszélgettek az elkövetkezendő ünnepségről és valamiféle harcról, melyben biztosította őket Léna, hogy senkinek nem lesz semmiféle baja, s egyedül képes megoldani…


De innentől kezdve én már nem bírtam figyelni. Elvesztem gyönyörű szép arcában, aranybarna szemeiben, mogyoróbarna hajában, melyet tökéletesen kiemelt a kék felsője… csak ábrándoztam, s álmodoztam, miközben ők itt terveket szövögettem, először éreztem azt, hogy akarok valakit, s a szívem ismét ki tud nyílni...


Na ez lenne az új :) Remélem nektek is tetszik, s adtok felém visszajelzéseket :) Puszi Kitti