Léna 08

(Elizabeth szemszöge)


Épp karácsonyra készülődtem. Mézeskalácsot gyártottam, piskótákat sütöttem, krémeket főztem. Mert, ahol az én férjem megjelenik, ott bizony, sok tál étel marad csupaszon. Már a második pácolt húst tettem be sülni, és a hatodik adag halat rántottam ki, mikor a telefonom hangosan elkezdett jelezni. Nagyon megijedtem, a hirtelen jött zongora szólamtól, de amint tudatosult bennem, hogy ez a telefonom csengőhangja megnyugodtam. Viszont mozdulni sem tudtam a sok mosatlan edény és az ételek fogságából. Valóságos börtönt kerítettem magamnak. Ez még viccesnek is hatott volna, ha nem akartam volna megmozdulni.


Mérges voltam, de nem tehettem egyebet, csupán arrébb raktam a csetres egy részét, a kész ételeket pedig a spejzba behordani. Már az utolsó ételt vittem be, a tűzhely melletti ajtón a spejzba, és tettem, a konyha másik oldalán helyet foglaló mosogatóba a csetrest, mikor megint felhangzott a zongora szólam.


Boldog voltam, mert ezt a számot én játszottam, és még Anthony komponálta fel nekem egy cd-re a 400. születésnapomra. Végül odaszaladtam, és meg sem nézve a kijelzőn árulkodó nevet, vidáman a telefonba szóltam.


- Jó napot, Elizabeth Dentri vagyok, segíthetek valamiben? – kérdeztem kedvesen.


- Szia Kicsim – szólt egy kissé hahotázó hang. Elsőre nem ismertem fel a hangját. – Szeretném megtudni, holnap ráérne-e? Segítségre lennem szükségem, az egyik lányom elterelésében – és itt már kifejezetten halottam a nevetést.


- Tessék? – hökkentem meg, mit akart tőlem egy idegen ember? De várjunk csak, honnan veszem, hogy idegen. Aztán bevillant- Anya – kiabáltam a kagylóba – te szórakozol velem? – nevetgéltem már én is.


- Nos, ami azt illeti, az idei tréfámat, sütöttem el. – hahotázott még mindig. Majd hirtelen megváltozott a hangja- De a másikhoz szükségem lenne a segítségedre. – mondta komolyan.


- Nem értelek, hisz nemsokára Karácsony van. Tudod, hogy ilyenkor sok a dolgom. Miben tudnék én neked segíteni? – hökkentem meg – meg egyébként is, időm se nagyon van ilyenkor – csuklott el a hangom, hogy a saját anyámnak nem tudok a segítségére lenni.


- A következő a helyzet. Holnap délelőtt elugrok a süteményekért, és az elkészített ételért. Neked csak az a dolgod, hogy minden barátotokat meghívd. La Pusban már voltam, – kezdte el sorolni – Forksban és Los Angelesben is szóltam. Amy barátainak meghívót küldtem, ahogy neki is, tegnap kapták meg – kuncogott – de téged Elizabeth nem tudlak igazán nyomon követni, úgyhogy ott neked kellene a többieket értesítened. – éreztem, hogy mosolyog. Boldog és felszabadult volt a hangja – persze, mindez nem szükséges – vált komorrá – ha nem akarod velünk tölteni a Karácsonyt – elakadt a lélegzetem. Már legalább száz éve nem láttam anyát, és most felhív, hogy végre láthatom…


- Most nem találkozhatunk? – remegett meg a hangom az örömtől. Éreztem, ahogy folynak a könnyeim. Tegnap este, mikor Nahult lefektettem aludni, motyogott valami érős érzelemhullámról a kontinensen. Ami álmában érte el, és nagy fordulatot hoz, de erre gondolni sem mertem volna. Gondolataim között egy kihalni készülő fa, egy állatok által benépesített „dzsungele” szerepelt, nem ez. Egy olyan különleges fa, melynek a lombjai között több madár is békére lel, ahol fészkek sokasága foglal helyet, s a kis fiókák csiripelve várják az ételt hozó szüleiket. A fa aljában megbújó őzekkel, szarvasokkal. De még a közelben lehetett volna egy puma kedvenc vadászállományának a lelőhelye is. Tavaszra gondoltam, arra, hogy akkor jön ez a csodálatos fa, melyet a tél eléggé megpusztított, és megviseltsége nehézkessé teszi, ennek a sok kis állatnak a lakhelyét. De nem. Mindez csupán az én képzeletem kitalációja volt. A fiam álma valós, a nagy fordulat pedig most készül kitörni, és beköltözni az életembe. Érzem anya hihetetlen erős boldogság, elégedettség hullámait, amik rám is könnyű szerrel átragadnak. De én most akarom látni, az izgatottságom, nem tűr halasztást. Most azonnal a karjaim közé akarom kapni!


- Elizabeth – kezdte csendesen. Teljesen meglepett az érzelemhullám, melyet érzékeltem most felőle. Hihetetlen erős szeretet, megbecsülés – ez annyira szép volt – pár perc kellett, hogy rájöjjek, a gondolataimat, velem együtt nézte végig. Elsőre meg is botránkoztam, hogy a gondolataimat nem hagyta meg csak nekem, de aztán a boldogság söpört végig rajtam, hogy ezt a csodálatos képet, ő is szemügyre vehette. Ahogy egy büszke puma egy bokor mögül les prédájára, piszkos mosolyt fölvéve, bizony ma bőséges vacsorában részesíti önmagát és társait. Az őzek és szarvasok, fekvését a fűben, néhány szaladgálóval, akik épp falatoznak pár lomblevelet. S pár kicsinyt, akik még tapasztalatlanul a világra leselkedő veszély ismerete nélkül gyönyörködnek a világban. A fa lombjai közül, dallamosabbnál dallamosabb hangokat hallani, éhes kis csőröket, meredező kis fejeket szemlélni, ahogy egyre nyújtják a fejüket, hogy az étel az ő szájukba kerüljön. Ahogy a büszke szülő, épp szárnyalni tanítja fiókáját, az első fészek elkészítését… - Elizabeth – szólt újra, hisz gondolataim újra szárnyra kaptak. A szó szórós értelmében. Éreztem, ahogy bizseregni kezd az arcom, a pirulás hiányaként. Mindig is én voltam, a család álmodozó tagja. S aki a legkésőbb kapcsol az összefüggő eseményeknél. Apró kuncogást véltem felfedezni, s mihelyst agyamon ez átfutott, már csak visszafojtott nevetést halottam – én is szeretnélek téged látni, de előtte kérlek, tégy meg nekem egy szívességet – egy nagy levegőt vett, halottam szapora légzését, s belekezdett a tervének egy részébe avatásába – holnapra egy bulit rendeztem. Camillat kellene hét óráig távol tartanod a háztól valamilyen ürüggyel, addig mindenki megérkezhetne, másnap pedig, együtt köszönthetnénk a Karácsonyt. Így a szenteste pont együtt lehetnénk – vidám volt a hangja, vajon miben mesterkedik? Elmélkedtem – semmiben – vágta rá egyből, a gondolatomra. Meglepődtem, de nem csak én, hanem ő is. Ilyen is ritkán esik meg, hogy egy gondolatra válaszolna, ha épp egy beszélgetésben van benne. Egy hosszú szünetet tartottunk mindketten, végül, kimondatlan kérdésére választ adtam neki.


- Szívesen segítek neked, hisz tudod. Akkor holnap, mikorra várhatlak? – s  őszinte izgalom csengett a hangomban.


- Délelőtt 10-re ott vagyok.


- Mikor végez Camilla? – kérdeztem, meg a feladatomhoz szükséges információt.


- Este 6 órakor szokott zárni. De 7: 15-ig el szokott szöszmötölni. Köszönöm Elizabeth.


- Akkor holnap reggel várlak – örvendeztem.


- Ott leszek.


Megszakadt a vonal, a szívem pedig eszeveszett iramban kezdett el dobogni. Létezésem alatt nem produkált még ilyet, mindig olyan lassan vert, hogy azt hittük, valami baj van velem, most mégis… már - már rendszeresnek is mondhatnám. Megmosolyogtam ezt a feltételezést.


 Meleg és hideg vizet engedtem a mosogatáshoz, majd miután kész voltam vele, elkészítettem, a maradék főzni való húst. Közben szorgalmasan sütöttem, a sütiket, s mire mindennel végeztem, már meg is jött családom két büszkesége. Fiam, hamar odaszaladt oltalmat adó karjaimba, és szeretetet árasztott felém. Majd egy puszit adva az arcomra, az asztalhoz ült. Közben férjem is odaért, egy csókot adott a számra, s ő is helyet foglalt az asztalnál.


A vacsoránál elmesélték, a mai népünk fiataljainak fejlődését. Kiderült, hogy egy új ifjonc van várandóban a férjem, Benjamin bandájában. Erre csak a szemem forgattam. Amíg én itt vagyok, addig ez a szám rohamosan nőni fog, de mikor ezt megemlítettem, mindannyian hevesen tiltakoztak az ellen, hogy ezt egyedül én válthattam ki, mert azt senki nem merte megmásítani, hogy én is kiváltó ok lennék ebben, meg persze a fiam is. De a távozási szándékom ellen, heves fellépésekbe ütköztem. Hiszen nem csak nekem nőtt ez a hely a szívemhez. Ez már idejövetelemkor, is fordítva igaz volt, már akkor családtagként tekintett rám az egész nép.  Végül beletörődtem, hogy ez a legjobb mindenkinek, és már boldog vagyok, hogy akkor nem futamodtam meg az érzéseimtől, és bátran ideköltöztem erre az új helyre. Hiszen akkor soha nem láthattam volna szerelmünk gyümölcsét, nem érezhettem volna, ezt az éltető harmóniát, s soha nem lett volna részem ilyen kalandos kis életben.


A vacsora végeztével szemem fénye az emelet felé vette az irányt. Rá pár percre pedig, egyenletes szuszogását hallgatva jöttem rá, hogy ma bizony fürdés nélkül esett be az ágyba. Már majdnem megindultam fel az emeletre fiam után, mikor rájöttem, mit is akartam Benjaminnak mondani.


- Anya hívott – mondtam félénken. Nem tudtam, hogyan fogadja majd, hogy ismét egy vámpírok, lakta házba, kell bemennie. Hisz, ha őt említettem, rendszerint látogatás lett belőle. Igaz eddig nem volt ebből semmi gond. Mégis izgultam, miként fogadja a hírt, hisz rég volt már, hogy kiruccanni mentünk, főleg ilyen közegbe.


- Ez nagyszerű – virított egy görbe vonal az arcán, mely a mosolyáról árulkodott. Hátrahőköltem, a felőle  áradó izgalomtól.- Mikor indulunk? Szóltál már a többieknek? – szólat meg.


- Még nem szóltam senkinek – sütöttem le a szemeimet, hiszen ez teljesen ki is ment a fejemből. Ő pedig egyből tudta, hogy ez nem egy egyszerű találkozás lesz, hanem annál sokkal több. Meglepődve vettem tudomásul, hogy valamiből itt kimaradtam. Kikerekedett szemeim láttán, magyarázatba is fogott.


- Voltak itt, La Pushból páran és meghívtak minket… – hangzott halkan a válasz feltételezésemre – neked pedig gondoltam, ő fog szólni… nem akartam elrontani a pillanatot, amit ő adhatott neked, akárcsak a hangjával – hajtotta le a fejét. Éreztem a bűntudatát, a félelmével vegyülve. De ezt nem hagyhattam, gyorsan odamentem hozzá, a karjaimba zártam, és egy szenvedélyes csókot adtam neki. Mikor elváltak ajkaink, mélyen a szemébe néztem, s végül kiböktem, ami szívemben már megfogalmazódott.


- Szeretlek, köszönöm, hogy nem árultad el ezt nekem. Hihetetlen boldogság fogott el, hogy halhattam a hangját, és hogy legalább pár szót válthattunk. - ismét mosolygott Benjamin, vele együtt örültem én is. Végül lehunytam szemeimet, és koncentráltam, hogy milyen érzések árasztottak el, mikor telefonon anyával beszélhettem…


- Hűha – hangzott fel a megilletődött hang – nem is tudtam, hogy ennyi érzelmet lehet egy perc alatt produkálni – mosolygott – már alig várom a holnapot, hogy ismét beszélhessek vele. Meg kell neki köszönnöm, amit tesz. Büszke vagyok rá édesem.


Nagyon jól estek a szavai. Megkönnyebbültem, hogy ilyen jól fogadta a hírt, még ha nem is tőlem hallotta először. Végül pedig felmentünk fürdeni, majd az ágyban a karjai között aludtam el, miközben ő már az igazak álmát aludta, a hortyogó orrhangjával tanúsítva. Mosolyogva aludtam el én is, boldogságot hintve családomra, hisz holnap végre ismét láthatom anyát.