Léna 10

(Aro szemszöge)


A késő esti szellő hihetetlenül mámorító illatot hoz magával. Mélyen beszívom, s élvezem a gondolataim szabadságát. Most értem meg csak igazán, milyen idegesítő, ha folyamatosan ellenőriznek, és soha nincs magánéleted a gondolataid nyomán.


Már épp mentem volna be az erkélyemről, mikor az udvaron megpillantottam őt. Gyönyörű hajzuhatagát felkapta a szél, megmutatva ez által csodaszép alakját. Mélyvörös ruhájának kontrasztja tökéletes összhangban van szemének színével. Olyan csodálatos… elmélkedek magamban.
        
   
- Gyönyörű, igaz? – szólalt meg mögöttem egy mély harsány hang. Rögtön megpördültem a tengelyem körül, s Brandonnal találtam magam szemben. Hihetetlen ez a gyerek. Folyamatosan ott téblából, ahol nem kellene.


- Mit keresel itt? – csuklott el a hangom. Kérdésemre nem felelvén, egy újabb elmés ötletét osztotta meg velem.


- Tudom – suttogta – mindenki tudja, hogy odavagy a nővéremért – pillantott most rám- de vigyázz rá – keményedett meg a hangja. Nem értettem semmit, ki tudja? Honnan vették észre?


- De honnan… - akartam kérdezni, de közbeszólt.


- Elég nyilvánvaló – tekintetét a távolba emelte, majd szemeit becsukva, figyeltem, ahogy mélyet lélegzik, s ismét megszólal – Akár csak Amari nekem sem kerüli el a figyelmemet, ha valami megváltozik… - húzódott mosolyra a szája.


- Nem értelek…


- Ragyogsz – kinyitotta a szemeit, s engem vizslatott vele – hiszen mindig a közelében vagy – itt elfojtott egy nevetést – s ha a közeledben van… - vett ismét egy mély levegőt – arról inkább ne beszéljünk – kuncogott.


- Nem értem miről beszélsz – adtam tudtára, értetlenségemet. – ugyanolyan vagyok, mint voltam… - mondtam


- Már régen nem – nézett a nővérére – de idővel te is rájössz majd… - majd megfordult, s bement olyan halkan, mint amilyen csendesen jött.



Hihetetlen ez a család. A járásuk, az eleganciájuk. Hiába vagyok idősebb, az ő egymás iránti szeretetük, s kötödésüket, nem múlja felül semmi. Még az a Tront is… mérgelődtem magamban… mikor egy csilingelő kacajt hallottam meg. rögtön a hang irányába fordítottam a fejem, s megláttam Amarit egy férfi társaságában… amint láthatólag nagyon jól érzik magukat. Azonnal elöntött a féltékenység… mit merészel, az a senkiházi?


Még mielőtt végiggondolhattam volna, hogy mit teszek, már le is ugrottam az udvarra. Azonnal ott termettem köztük, s akkorát ütöttem a férfin, amekkorát, csak bírtam. Nem érdekelt, senki és semmi. Csak azt, hogy ez a gyönyörű nő, egyes egyedül az enyém, legyen, senki másé…


De végül a tetteimet utolérte a józan eszem. S elborzadva láttam meg, mit is tettem, néhány röpke pillanat alatt. Az a férfi Marcus volt, az én kedves barátom… én pedig elrepítettem, felszántva így az egész udvart vele… láttam, milyen meglepettek mindketten… Aztán a legrosszabb dolog történt, a kastélyban lévők mind kiözönlöttek és minket figyeltek…


Elborzadva vettem tudomásul. Brandonnak igaza volt. Minden meglátszik rajtam, csak én nem veszem észre, azt, ami már egyértelmű. Beleszerettem ebbe a vámpírnőbe… teljes mértékben, visszavonhatatlanul…


Csak álltam ott, de nem tudtam mit tenni. Szégyelltem magam, hogy nem irányítottam jobban az érzéseimet. Hol az a kőkemény és fegyelmezett álarc, amellyel régen kormányoztam még Léna előtt? És hol van ő, Léna, hogy legalább ő visszafogjon… mit tegyek most… gondolkodtam, de semmi nem jutott eszembe…



- Jól vagy? – hangzott fel a világ leggyönyörűbb hangja. Felettem ált, csak most vettem észre, hogy térdre borultam előtte… de várjunk csak… mit keresek én a földön… gyorsan felálltam. Nem tévedtem minden szem rám szegeződött.


- Pe.. – megköszörültem a torkom, mert olyan volt, mintha kiszáradt volna – persze – hadartam gyorsan. El akartam menni, de elkapta a csuklómat, és maga felé húzott. Kérdőn pillantottam rá, de nem szólt semmit, csupán elindult egy másik irányba.



Én sem akartam megszólalni. Így csak sétáltam mellette. Hihetetlen boldogsággal töltött el ez is. Mintha csak egy csepp boldogságot hintettek volna belém. Már nem érdekelt semmi, amit az előbb tettem, csak az, hogy végre az ő kezét foghatom, s vele lehetek. Hihetetlen nagy boldogsággal volt rám, ez a kis gesztus.


Már vagy fél órája sétálhattunk a csendben, mikor hirtelen megállt egy nagy fa árnyékában, s a szemeit az enyémbe fúrta. Mintha belém akarna látni. De én tartottam a kontaktust. S a boldogság újult erővel hatott le rám.




- Figyelsz te rám? – hangzott fel csípősen a hangja. Szinte sértette a fülemet, a hangjában lévő él, az előbbi fellegek után. Úgy éreztem magam, mint akit kidobtak egy gyönyörű utazás közepén…


- De hisz nem is mondtál semmit – érveltem. Szemei kidülledek, s olyan magas hangon szólalt meg, amit még soha nem produkált, mialatt velünk volt.


- Gondolatolvasó vagy – csattant fel, s megrántotta a kezemet. Ebben a percben esett le, hogy nem azért ért hozzám, mert azt akarta, hanem mert így akart velem kommunikálni. Azonnal kirántottam a kezem a keze szorításából, s magam előtt keresztbetettem.


- Hallottam – vettem neki oda foghegyről. Hazudtam, de mégsem ismerhettem be, gyengeségem, miszerint teljesen odavagyok érte, és ha a közelemben van, semmire nem tudok figyelni – a szobámban leszek. Elnézést az előbbi kitörésemért – vettem fel a póker álarcomat – viszlát Amari – ejtettem ki, minden egyes szót szépen lassan, még egy utolsó élvezetként a nevével játszani. Aztán sarkon fordultam, s otthagytam.


- De… - halottam még elfúló hangját, de már nem figyeltem rá. Legszívesebben elmennék erről az átkozott helyről. Miért kellett nekik pont ide jönniük, hogy keserítsék az én életemet?




De nem merenghettem tovább, mert a telefonom hangos pityegéssel jelezte, hogy valaki keres. Elsétáltam mellette, s leültem a szobámban lévő fotelembe. Ha Léna az, akkor majd megnézi a jövőben, hogy miért nem veszem fel. Remélem, megérti.


Végül elhallgatott a telefonom, de ahogy ez megtörtént, újult erővel kezdett rá. Ezt már ötödjére kezdte el, mikor meguntam, s odaballagtam érte. Nem is néztem a kijelzőre, úgy vettem fel, s szinte morogva mondtam a nevem.




- Aro – visszhangzott a szoba


- Szervusz, öreg barátom – hangzott fel rég nem halott ismerősöm hangja – valami baj van? – kérdezett rá azonnal. Egy kis nyugalmat erőltettem magamra, hogy ne vehessen észre semmi mást.


- Nem, minden a legnagyobb rendben – válaszoltam erélyesen.


- Oh, ennek örülök – mondta kedvesen – viszont lenne egy kérdésem számodra – csöndesült el a hangja.


- Miben lehetek a segítségedre? – mosolyodtam el a mondat végére. Remélve, hogy egy utazásra hív, azáltal pedig itt hagyhatom a kastélyt, egy rövid időre.


- Szeretnélek meghívni az esküvőnkre Eszmével – lágyult meg a hangja. Mindig is irigyeltem az ő kapcsolatukat. Olyan meghitt… oh miket gondolok, dorgáltam meg magam gondolatban. Jó nekem az életem, úgy ahogy van.


- Örömömre szolgál, ha résztvehetek, ezen a neves napon – mondtam.


- Akkor egy hét múlva, szeretettel várunk Amerikában… - hadarta. Tudtam, hogy izgatott, hiszen már nem ez az első alkalom, hogy újból elveszi a szeretet nőt, de mégis minden egyes alkalommal ugyan olyan lázas izgalom él benne, mint az első alkalommal.


- Jól választottál – biztosítottam, s mosolyogtam eme mondatomra.


- Tudom – kuncogott a vonal túloldalán – köszönöm Aro, s természetes a kastély lakóit is szívesen látjuk.


- Átadom barátom – válaszoltam. 




Milyen jó, ha valaki van melletted, s nem kell egyedül lenned. Hirtelen öntött el egy csomóérzés, s ragadott egy teljesen más világba, ahol a maszkom teljes mértékben megsemmisült.


A magány, mint a méreg mardosta halott szívemet. Felemésztette megmaradt darabkáimat, s döntésre sarkalt. Szeretem Amarit, s harcolni fogok érte. Ezért a következőt tehettem csak. Az egyetlen kapaszkodómba markoltam, mely még nem hullott porba. Gyorsan a telefonomért nyúltam, s már tárcsáztam is a jól ismert számot. Alig csengett ki, már fel is vették.




- Valami baj van? – hangzott fel a féltő hang.


- Nincs – kuncogtam az aggodalmán – viszont – köszörültem meg a torkom – szükségem van a segítségedre – sóhajtottam – egy hét múlva velem kell jönnöd Angliába – esdekeltem. Tudtam, hogy így is látja a képeket a fejemben, ha rá gondolok, ezért ekképp cselekedtem, s csak remélni tudtam, hogy nem hagy cserben. Máshoz nem mernék fordulni rajta kívül.


- Rendben Aro segítek neked – hadarta – de ne csinálj többet ilyen marhaságokat – suttogta, hogy csak én haljam.


- Köszönöm.


- Holnap már ott leszek – sóhajtotta lemondóan.


- Várni foglak… Léna – suttogtam én is meghatódottan. Ha ő nincs, a világunk talán tényleg összeomlott volna. Hiszen nem egyszer segített ki minket, nem csak a harcban, de az életünk összegabalyodásában is.