Léna 11

Sziasztok!
Itt a következő rész!  Remélem nektek is tetszeni fog :)
Vitti volt egy kérdésed Aro kibe szerelmes, nos ebben a részben pontosan leírtam ezt is :)
De ha bármi kérdés felmerül írjátok le és szívesen válaszolok :)
Írjátok le, milyen volt számotokra, ez a fejez is.
Ja igen és minél több megjegyzés kerül egy részhez, annál hamarabb jön a friss. Ösztönzöleg hat, így is igyekszem, de higyétek el, akár egy szóval is, elérhetitek azt, hogy egy fejezet már másnapra megírjak. Úgyhogy hajrá, ha tetszik, ha nem és ha van kedved írd le a véleményed számomra.
Köszönöm.

Jó olvasást.
Puszi
Kitti



(Marcus szemszöge)

Épp az egyik folyosón sétáltam, mikor megláttam, hogy Brandon a kastélyt akarja elhagyni. Gyorsan odafutottam hozzá és visszahúztam a vállánál fogva. Majd megkerültem őt, és a szemébe néztem, de ott nem láttam semmit.

- Merre indultál? – kérdeztem

- Gondoltam járok egyet – sütötte le a szemeit zavartan


- Azt itt is tudnál – csattantam fel

- De itt már szinte úgy érzem magam, mint, aki be van zárva… - válaszolt sértődötten 


- Az lehet, de még akkor sem mehetsz ki egyedül – mondtam határozottan. Felcsillant a szeme, mint a kisgyereknek, akivel közlik, most megkaphatja a választott játékot.

- Akkor gyere velem – ajánlotta. Elhúztam a számat, hiszen nem vágytam emberek közé. Nekem mind egy szép fogásnak nézett ki, de még élénken él benne, a Lénával erről folytatott beszélgetésünk. Azóta senkit nem támadtam meg, nem mertem volna megtenni… de nem akartam Brandont cserbenhagyni, a saját félelmeim miatt.


- Csak egy rövid ideig – tájékoztattam

- Hát persze – vágta rá egyből és már tudtam, hosszú utunk lesz…

- Akkor indulás – közben mentem előre – s merre akartál menni? – tettem fel neki a kérdést, amit még nem tudtam. Reméltem nem egy szűk sikátorba, mert az még nekem is nehezen jött össze. Olyan helyre én se mentem egyedül… töprengtem.

- Nincs konkrét cél – lelkesedett – csak megyünk, amerre akarunk és élvezzük a szabadságot – s kitárta karjait előttem. Olyan volt, mint egy nagy gyerek. Nevettem rajta.

- Akkor talán elindulhatnánk ebbe az irányba – ajánlottam egy forgalmasabb útvonalat. Neki talán még kísértést jelenthet, de az ilyen helyzeteket már rég megtanultam kezelni. „Tömegben nem leplezzük le a családunkat.” Emlékeztem még vissza, mikor még Aro volt a vezetőnk. De egy szűk kis utca, pár eltévedt emberrel… rögtön termelődni kezdett a méreg a számban, ahogy láttam magam előtt, hogy egy kecses nyakba fúródnak borotva éles fogaim… megráztam a fejem, hogy kiűzzem ezt a képet belőlle, mire Brandon rám kapta a tekintetét. Megértően elmosolyodott, s elindult abba az irányba, amelyet mutattam neki.

- Ötven éve még nem mertem volna, ezt megtenni – kuncogott Brandon. Eközben egy csinos fiatal lány ránk kapta a tekintetét és kecsesen megindult felénk. A rémület elemi erővel hatott rám.

- Gyorsabban – mormoltam neki dühösen. Szerencsére hallgatott rám és nem kérdezett semmit, de a lány még mindig jött utánunk. Fáradtan sóhajtottam, miért pont most nem futhatok el előle? A választ tudtam jól, nem leplezhetjük le kilétünket…

- Baj van? – nézett rám Brandon, s megállt. Megráztam a fejem, s közben a lány felé pillantottam, aki mintha minden egyes lépésével egyre közelebb került volna hozzánk. – Szép darab – mondta elfúló hangon. Rögtön rákaptam a fejem, eddigi borostyán szeme, feketében tüzelt. Szemét le nem vette a fiatal teremtés alakjáról. Úgy nézett abba az irányba, mintha a megváltás, most érkezett volna meg a földre.

- Brandon térj észhez – szóltam rá. Nem nézett rám, csak a lányt figyelte, aki vészesen közeledett felénk. Végül megragadtam az arcát és a szemeibe néztem – ezt nem teheted – sziszegtem neki összeszorított fogakkal. Ez már hatásos volt. Megrázta a fejét és bocsánatkérően pillantott rám, majd lehajtotta a fejét.

- Sajnálom – suttogta megtörten.

- Menjünk, még mielőtt ideér – szóltam rá, de már késő volt. Ott állt közvetlenül mellettünk és a legrosszabb dolgot tette… meglebegtette haját, ezzel is felénk áramoltatva mámorító illatát. A vörös köd azonnal ellepte az agyamat, s barátságosan a lányra mosolyogtam.

- Sziasztok, Stefi vagyok – csicseregte - Nincs kedvetek meginni valamit? – kérdezte a lány, s közben zavartan játszott az egyik tincsével.

- Sietnünk kell – halottam meg Brandon halk hangját.

- Rosszul vagy? – mért végig nagy zöld szemeivel a lány. Megráztam a fejem és próbáltam a tekintetem a nyakánál pulzáló érről fentebb emelni… nem sok sikerrel.

- Akkor mi mennénk is – hadartam, s elindultam az utcán egy másik irányba.

Egy ideig nem szóltunk egymáshoz, csak csendben ballagtunk. Szégyelltem magam, majdnem kudarcot vallottam, pedig nem most járok először emberek között. Tudom, mekkora hatással vagyok rájuk és ezt ki is használtam mindig… mint majdnem most is… hiába tudom, hogy nem lehet, minden alkalommal csupán az ölésre tudok velük kapcsolatban gondolni.

- Ne emészd magad…

- Micsoda? – néztem a mellettem haladó vámpírra

- Amikor én hibáztam, nekem Amari mondta mindig ezt – sóhajtott – csak én meg is öltem az áldozataimat…- merengett el

- Akkor most, hogyan…? – csodálkoztam

- Nem tudom – csóválta a fejét – pedig gondolkoztam rajta, hogy elhívom, és amikor kettesben maradok vele… biztos velem tartott volna… - hunyta le a szemét. Pont én is erre gondoltam, amire ő…

- Nagyon jól bírtad – tettem a vállára a kezem biztatólag.

- Kösz – mosolygott ismét – szerintem menjünk vissza – nézett a vár felé.

- Egyet értek – nevettem – S hogy érzitek magatokat a kastélyban? – váltottam témát.

- Hát – állt meg egy pillanatra – egész jó, bár… - s ismét elindult – azt hiszem a nővérem szerelmes – suttogta meghatottan.

- De én azt hittem, hogy neki… - kezdtem, de félbeszakított…

- Igen ez így igaz… - mormolta – volt valakije régen, aki meghalt. De az már több mint kilencven éve volt – dühöngött – most pedig, hogy ismét vonzódik valakihez, rögtön megijed és menekül előle – temette kezeibe arcát.

- És a másik fél? – kérdeztem rá

- Ugyanolyan semmit tevő, mint a nővérem – aztán rám emelte tekintetét – te nem vetted észre? – csodálkozott

- De mit? – kérdeztem vissza

- Hát, hogy… - habozott

- Ismerem, a férfit, aki Amariért rajong? – képedtem el. Ő csak bólintott, én pedig gondolkodóba estem. – A kastély lakója? – ismét bólintott

- Nem is akármilyenje – kacagott – nem hiszem el, hogy nem tudod kiről, beszélünk – nevetett egyre hangosabban – hiszen minden ott történik köztünk – adta a tudtomra. Nekem pedig beugrott ki lehet a másik fél, akinek a nevét nem árulta el.

- Aro – mondtam ki a megfejtést. Hiszen… hiszen, mikor először látták egymást, már akkor is látni lehetet mindkettőjük szemében a csillogást, a vágyat… egymás közelében vannak a legtöbbet… szinte elválaszthatatlanok…

- Úgy látom, rájöttél – kacsintott rám, mire én megeresztettem egy mosolyt.

- Igazad van, ez teljesen egyértelmű… - mosolyogtam én is.

- Csak nem nekik… - sóhajtott lemondóan… - hiába beszéltem velük, mintha meg sem hallanák… pedig a boldogságuk egy karnyújtásnyira van a másiktól… és mégis boldogtalanok…

Eltöprengtem ezen, és igazat adtam neki. A boldogság sokszor az orrunk előtt hever, de észrevétlenül otthagyjuk. Mert nem nézzük meg jól, mi is, az, amit kaphatunk. Mint amikor Léna idejött, ő is hasonlóképp cselekedet. Megfosztott minket az emberek gyilkolásától, de cserébe megtanított minket nevetni, e lények között sétálni. Megmutatta a világukat… és, ami a legfontosabb nem voltunk többé gyilkosok…

Nem sokkal később ismét már a kastélyban sétáltam. Brandonnal a kapu előtt váltunk el. Ő felment a szobájába én pedig épp az udvarra tartottam. S megláttam amint Amari a virágokat, tanulmányozza. Szép lassan odasétáltam hozzá és megszólítottam…

- Szépek igaz? – kérdeztem kedvesen

- Csodálatosak – csilingelte. Láttam, hogy elmereng valamin, ezért türelmesen vártam, hogy mikor szólal meg végre. – de minek köszönhetem a társaságodat? – mosolygott rám.

- Csupán csak ki akartam szellőztetni a fejem – mondtam az igazsághoz híven

- Történt valami? – ijedt meg

- Semmi – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra

- Mesélj! – parancsolta. Meglepődtem, milyen jó megfigyelő, csupán pár szóból rájött, hogy itt valami nem stimmel.

- Az előbb kint voltam sétálni és egy lány… - idéztem fel ismét az arcát – vészesen közel jött… - nem akartam a testvérét is megemlíteni, majd ha akarja, elmondja neki…

- De ugye nem tettél semmi meggondolatlanságot? – nézet mélyen a szemembe

- De igen – suttogtam – elhívtam egy szűk kis utcába, és ott kiszívtam a vérét az utolsó cseppig…- hunytam le a szemem – olyan jól esett – villantottam ki fogaimat – tetszik a kontaktlencsém? – kacagtam – szerintem észrevehetetlen…

- Te…- sápadt el… - de hiszen ti már… - de képtelen volt folytatni

- Nyugi – fogtam meg lágyan a kezét – még él – kacsintottam rá. – először dühösen pillantott rám, majd arcvonásai megenyhültek és hangosan felkacagott.

Örültem, hogy mosolyt tudtam varázsolni gyönyörű arcára. Mert be kellett látnom, ez a nő igazán szemrevaló teremtés. Hogy nem vettem észre, ezt eddig? Töprengtem… és ha tényleg Aroba szerelmes… meg kell tudnom… döntöttem el…

- Jól érzed magad nálunk? – tettem fel neki első kérdésemet

- Szép hely… - tért ki a kérdés elől

- És a társaság? – mondtam

- Az is jó – mosolygott

- Van, aki különösebben felkeltette az érdeklődésedet? – puhatolóztam

- Mire gondolsz? – lett gyanakvó, s kérdéssel válaszolt a kérdésemre

- Semmire… csak…- hezitáltam vajon mit szólna, ha elmondanám, mit is akarok tudni pontosan…

- Csak mi? – tette csípőre a kezét. Elnevettem magam, de úgy döntöttem rákérdezek, lesz, ami lesz.

-  Aroval milyen a kapcsolatod? – böktem ki végül

- Jó – hadarta. S zavartan elfordította a fejét

- Kedveled? – firtattam tovább. Nem válaszolt. Végül felálltam és megfogtam a vállát. Szembefordítottam magammal és mélyen a szemébe néztem – Szereted őt – mondtam ki helyette én a teljesen egyértelmű dolgot.

- Nem úgy van, ahogy gondolod – hadarta és a tekintetét elfordította

- Akkor magyarázd el – kértem

- Ez nehéz – sóhajtott és ismét a virágokat tanulmányozta

- Van időnk – tártam szét a kezeim és elé álltam, hogy lássa, én tudni akarom. Kíváncsi vagyok rá.

- Nem adod fel, igaz? – nevetett fel ismét

- Nem bizony – mosolyogtam rá

- Hát rendben – egyezett bele. Épp elkezdte volna, mikor egy hangos morgásra lettünk figyelmesek. Rögtön a hang irányába kaptam a fejem, de már csak egy gyors csíkot láttam, ami nekem rontott és elrepített az udvar másik oldalára. Éreztem a földet, melyet felszabdaltam az ütés következtében.

Mikor végre a testem megállt és fel tudtam kelni a földről, akkor láttam, meg ki volt a támadóm. Rögtön elillant a bosszúvágyam és helyét az elégedettség vette át. Aro volt, aki egy ütésével ekkorát repített rajtam. Majdnem hangosan is felnevettem, mikor láttam, hogy letérdel Amari előtt, és csak nézi őt, ahogy az a csodálatos nő is elveszik a másik szemeiben.

Csend lett, az egész kastély kivonult és figyelte a jelenet, mi lesz most. Mindenkinek ott lobogott a tűz a szemében, talán végre rájönnek, a másik, mit is érez iránta.

Végül Amari szólalt meg, gyönyörű csilingelő hangján

- Jól vagy? – kérdezte tőle aggódva. Aprót kuncogtam… tényleg egymásba szerettek. Közben Aro gyorsan felállt.
- Pe… - akadt el Aro, mely mély megdöbbenést varázsolt mindannyiunk arcára – Persze – köszörülte meg előtte a torkát. Épp el akart menni, mikor Amari megragadta a csuklóját, s az erdő felé kezdte húzni.

Már messze jártak, mikor felocsúdtam kábulatomból és bementem én is a kastélyba. A féltékenység, mikre nem képes, elmélkedtem magamban…

Felmentem végül a szobámba, s leültem az ágyamra töprengeni. Úgy néz ki, egy újabb pár van alakulóban… majd meghallottam az eső kopogását. Milyen szép is… ő majd elmossa a múlt árnyait, s helyébe jöhet egy boldogabb jövő képe…

Nem tudom, meddig elmélkedhettem, mikor egyszer csak egy kopogásra lettem figyelmes. A hold már magasan járt az égen, az eső sem esett annyira. Az ajtóhoz mentem, s szélesre tártam azt. Meglepődtem. Rá most épp nem számítottam.

- Sajnálom, amit kint tettem veled – mondta őszintén

- Néha az érzelmeink erősebbek, mint mi magunk – próbáltam elviccelni a dolgot.

- Micsoda? – hökkent meg. Én pedig megbántam az előbbi kijelentésemet.

- Hiszen látni rajtatok – fordultam el az ajtótól és az ablakom felé mentem – miért nem akarsz boldog lenni? – néztem ismét felé

- De én az vagyok – hangzót fel erélyes hangja

- Persze – flegmásodtam  – ha vele lehetsz – kacagtam – de ezt akár vele is közölhetnéd és akkor legközelebb nem, kellene a földbe döngölnöd, mert velem tölt egy kis időt – gúnyolódtam. Láttam rajta, hogy megharagszik, de azt akartam, hogy vegye végre észre magát és harcoljon a szerelméért.

- Persze, mert te annyit tudsz ezekről – köpte felém a szavakat

- Az lehet, hogy nincs sok tapasztalatom ezen a téren – ismertem el – de az biztos, hogy ha nekem lenne egy ilyen szépség a lábaim előtt én soha nem engedném el magam mellett ilyen könnyen… - morogtam.

- Igazad lehet – ismerte el, s kiment.

Nem értettem őt. Itt ez a gyönyörű nő, aki viszont szereti. De mégis… egyik sem veszi észre a másik rajongását… vakok… mint a legtöbb szerelmes… csak azt látják, amit a színes ködük engedélyez…