Léna 12

 Boston...

(Carlisle szemszöge)



Az évek lassan teltek. Mint ahogy a telet felváltja a tavasz és a természet, ami addig csupasz volt és siváran ragyogott, a tavasszal együtt gyönyörű új életet hoz. A fák rügyezni kezdenek, a madarak visszatérnek. A növények színesbe öltöznek, s a boldogság harmatjait csepegtetik szívükbe.


Annyira vágytam rá, hogy csak egy cseppnyi örömöt is lássak a családom szemében, de hiába vártam… Csupán elfogadták fiam akkori döntését, de nem érettetek vele egyet. Soha.


A családunk az elején, szétszéledt. Egy ideig megszűnt létezni. Teljesen kétségbe voltam esve, hogy az oly nehezen felépített egységünk, ilyen könnyen darabokra hullott.


A kapcsolatot tartottuk szerencsére, de már nem volt ugyanaz. Esme beletemetkezett a másokon való segítésbe. A rászorulókhoz és az árvákhoz járt… soha nem engedte, hogy lássam a fájdalmát. Erősnek mutatkozott előttem, holott én tudtam, neki is mennyire fáj.


Mikor új uralkodó került a Volturi helyére mindannyian megrendültünk. Hisz ki az, aki őket le tudná győzni? De ahogy hallottuk, az intézkedéseit megenyhültünk felé, de soha nem tettük be a lábunkat Olaszországba.


Ezekben az időkben álltunk össze ismét. Főként a félelem miatt. Tudtam, hogy ők is rettegnek, hiszen Aroék már sok-sok évszázada voltak a mi vezetőink. S Alice nem látott róla semmit, ez kétségbeejtő volt.


A legnagyobb meglepetés mégis akkor ért, mikor egyik költözésünk alkalmával egy csomó vegetáriánus vámpírba botlottunk. Mihelyst megtudtuk, hogy ez a vámpírok, új életformája, azt hiszem egyöntetűen, mondhatom, hogy leesett az állunk.


Ilyet soha, senki nem próbált még. S most ez az új uralkodó, akiről kiderült, hogy nő, egyes- egyedül képes volt ezt véghezvinni.


Mindennél jobban szerettem volna látni, vagy legalább beszélni vele. De ez sehogy sem jött össze. Amerikában segítettem a vámpíroknak áttérni a vegetáriánus életformára.


Hiszen ahogy ők mondták, nem akarnak meghalni, és a segítség jól jön. Mi pedig bátran segítünk nekik.


Aro továbbra is biztosított barátságáról és azt mondta az új uralkodó, Léna büszke ránk. Főleg rám, hogy soha nem ízleltem ember vérét. Köszönetét küldi az Amerikában tett vámpírokért való segítségemben és kéri, ha tehetem, pártfogoljam a többieket is. Mert nem szívesen öli meg fajtársait, de ha erre kényszerül, megteszi.


Nem sokára, ténylegesen bebizonyosodott, hogy Léna nem a fellegekbe beszél.  Szigorú akaratát véghezvitte, amikor pedig ellenálltak neki könyörtelenül lecsapott. Hihetetlen volt… még a mai napig sem tudom eldönteni, mit is gondoljak erről. De egy biztos. A fajtánk miatta teljesen megváltozott. Hisz ki látott már olyat, aki kedvesen beszélget, az ételével? Ő megteremtette és megtanította számukra ezt. Persze a mi családunknak már nem kellett, így lettünk, mi az ő segítői. Látatlanban.


A Denali klánt is próbáltuk elérni, s mint megtudtuk, ők is segítői lettek, az új vezetőségnek.


Hihetetlenül boldog voltam, most hogy ismét megkértem Esme kezét, és összeházasodunk, lehet, hogy végre találkozhatunk vele.


Bár az egész család kíváncsi volt rá, mégsem mentünk el és néztük meg magunk. A kötelességünk, itt tartott bennünket.


Újév első napjára terveztük az esküvőnket. Egy új élet reményében. Senki nem volt már a régi, mégis Alice azt kérte, legyen így, mert ennek így kell lenni. S mi hittünk neki.


Bostonban éltünk már egy pár éve. Amerika egyik leggazdagabb városa, oktatási, kulturális és kutató intézményei messze földről vonzzák az idelátogatókat. Szokták "Amerika Athénjának" is becézni, erőteljes kulturális, tudományos és politikai hatása miatt. Boston tehát nem gyárairól, üzemeiről, hanem pénzügyi, kereskedelmi, kulturális, oktatási és egészségügyi szolgáltatásairól híres.


Ezért is volt számunkra nagyon kedvező, igaz éghajlata nem a legkellemesebb. A tél hideg és szeles, viszonylag hamar beköszönt, sokszor már októberben, cserébe a tavasz is hamarabb érkezik, gyakran már februárban. A nyár viszont meleg és kellemes, a bostoniak ezt az évszakot élvezik igazán.


Bár mi szinte csak éjszaka mozogtunk, tehát ez nem igazán volt ránk hatással. Pár száz éve volt, hogy megtettük, azt a lépést, ami a szakadék szélére repítette a családomat, de még mindig nem lábaltak ki belőlle. Nem lehetünk ugyanazok, de megpróbálunk az akkori döntésünk mellett boldogan élni.
S, hogy mi volt az akkori döntésünk? Hagytuk, hogy a fiam, elhagyja a szerelmét. Nagyobb hatással volt ránk, mint ahogy azt hittem. Ma már tudom, hogy nem bólinthattam volna rá, hogy ilyen könnyen elengedje, azt, akit szeret, mert most olyan, mint egy élőhalott. Mégis megtettem.


Edward, már megpróbál élni. 50 éve már ismét emberek között is van, de a régi önmagát teljesen elvesztette. Nem tudom, lesz e esély még látnom őt boldogan mosolyogni. Minden lányt elutasít, aki közeledne felé. Elzárkózik, nem él társadalmi életet. Már zongorázni sem zongorázik…


Az első száz év volt a legnehezebb, miután elhagytuk. Nem tudom, hogyan szerzett róla tudomást, de egyik nap szinte őrjöngve jött hozzánk Alice, hogy Edwardot meg kell állítanunk, nem engedhetjük, hogy megölje magát!


Mindent megtettük, támogattuk, biztattuk, segítettük, őt, amiben tudtuk. De vajón miben lehet segíteni, azt, aki elvesztette az élete értelmét? Mindannyiunknak hiányzott, de megpróbáltunk továbblépni rajta… bár tudtuk, elfelejteni sose fogjuk…


Amióta újra összeállt a család, azóta nem beszélünk róla. Mindenkinek a szemében ott a fájdalom. Az a keserves emlék. De mellette ott egy mosoly, melyet magunkra öltünk, hogy a szeretteinknek könnyebb legyen. Nehéz ezt megérteni… mégis örülök, hogy teljes létszámú a Cullen család. S ha nem is régi önmaga, megpróbálunk a létünkben helyt állni.


Emmett, a mi mókamesterünk. Néha már elvet egy- két viccet. De az ő szemében is ott az a keserű fájdalom. Emlékszem még, mennyire hitetlenkedő volt, az elején, a szerelmüket illetően. Mégis… látni lehetetett, hogy elfogadta. S nem érti még mindig, hogy tudta, Edward elengedni, azt, aki ennyire sokat jelent számára…


Talán pont ez vezérelte. Jót akart a lánynak. De nem gondolta át jól. Elfelejtette, ha ő nincs mellette, akkor már egyikük sem létezik. Hisz a szerelmük, oly hatalmas volt. Sokszor bizonyították, egymás iránti kitartásukat és hűségüket… mégis külön utakra tértek. S mi vakon tettük, azt, amire azt gondoltuk, ez a helyes út… De be kellett látnunk, sajnos… mikor meghalt a lány… s az alakváltók, mindent elmeséltek… hogy ez, cseppet sem volt jó megoldás… azóta még nagyobb önsanyargatásba kezdett Edward…


Pár éve elvégezte az orvosi egyetemet ismét, s most velem együtt a kórházban tevékenykedik. Nem igazán beszél. De a munkáját, kiválóan elvégzi…



- Szívem – nyitott be Esme a dolgozószobámba – jól vagy – suhant oda hozzám. S megérintette az arcom. Olyan sok gyengédség és kedvesség van ebben a nőben, hogy érdemeltem én őt ki? Gondolkodtam el, miközben egy mosollyal ajándékoztam meg, s ő viszonozta ezt nekem.


- Csak a múlton merengtem – válaszoltam neki, az igazsághoz hűen. Soha nem hazudtam neki. Megérdemli az igazságot, még ha az néha fáj is. Ő az én életem ragyogó csillaga, aki a sötétbe fényt hoz, s megmutatja, merre van a kiút, ha én nem lelem.


- Milyen volt a napod? – ült le az ölembe, s kérdőn fürkészte a tekintetemet. – Edward, nem igazán akart mondani semmit – hajtotta le a fejét szomorúan.


- Nem volt egy sűrű napunk – szólaltam meg – a balesetire is, mindösszesen öt ember jött egész éjszaka – sóhajtottam. Minden este mi megyünk be a kórházba. Eleinte furcsállták, ezt a jelenséget, de mára már nem kérdezősködnek annyit. Hiszen, kit ne érdekelne, az, amikor valakit csak a sötét éjszakában lát, nap, mint nap? – Most vadászni van? – tereltem a témát Edwardra.


- Igen – biccentett, aztán felállt az ölemből és odasétált az ablakhoz, melyen a nap sugarai sütöttek be – Alice és Rosalie is vele mentek. – gyönyörűen ragyogott, ahogy ott állt és a napfény rávetült a bőrére. Készetetést éreztem rá, hogy odamenjek, és hátulról átöleljem a derekát.




Mire ezt kigondoltam, már meg is tettem. Majd finoman ráhajtottam a fejem a vállára, s ott álltunk percekig csöndben. Esme közben a kezeimre tette a kezét. Hallgattam, ahogy egyenletesen lélegzik. Beszívtam a mámorító illatát, s élveztem, hogy ilyen közel lehetek hozzá, s egy kis ideig semmilyen gondolat nem zavarhat meg minket.


Egy köhintésre lettünk figyelmesek. Majd Jasper hangját halottuk meg, mire mindketten megfordultunk.




- Elnézést, hogy csak így rátok török – szabadkozott – de a kopogásra nem válaszoltatok – magyarázta meg, miért jött be.


- Semmi baj fiam – ültem le, egy székre az íróasztalom előtt – miben lehetek a segítségedre? – kérdeztem rögtön.


- Aliccel arról beszélgettünk, hogy mi lenne, ha újra elkezdenénk suliba járni, de természetesen estire – foglalt helyet velem szemben.


- Ez nagyszerű – lelkendezett Esme.


- Én is úgy vélem – értett egyet Jasper – bár úgy gondolom, valamit eltitkol – ráncolta össze a homlokát – de megéri, ha végre visszakaphatom, a régi Alicem – mosolyodott el.


- Idővel könnyebb lesz – fogtam meg biztatásképp a kezét.


- Igen én is így érzem – bólintott – viszont ez a mi esetünkben elég hosszú idő…


- S milyen szakra gondoltatok? –kérdezett rá, rögtön Esme. Ő is tudta, hogy ez egy fájdalmas téma, mely mindannyiunkat érint. Jasper hálásan pillantott felé, majd újra beszélni kezdett.


- A jogi karra gondoltunk a Harvardon, ha már úgy is Amerika e részén vagyunk – vidult fel az arca – azt úgyis folyamatosan felújítják – vonta meg a vállát, de az arca még mindig vidám volt.



Egy fáradt sóhaj hagyta el a számat, ahogy őt néztem. Láttam a szemében azokat a kicsiny szikrákat, melyeket oly régóta keresek a szemükben.



- Természetesen támogatni fogunk benneteket – pillantottam Esme felé, aki beleegyezően billentette előre a fejét és egy mosoly játszott az ajkain. Hihetetlen mekkora erővel bír egy szó… elmélkedtem el, miközben Jasper felkelt és az ajtó felé, kezdett el menni.


- Ha hazajönnek a vadászatból, akkor közlöm a többiekkel a jó híreket – csukta be maga után az ajtót.



Amint a kilincs felengedett, s az ajtókattanással jelezte, hogy becsukódott, kedvesem gyors mozdulattal előttem termett és egy szenvedélyes csókkal lepett meg.


Hirtelen meglepődtem, és azt sem tudtam, hogy mi kéne most tennem, majd viszonoztam a gesztusát. Annyira jól esett… éreztem, mekkora boldogságot jelentett neki, fiúnk szavai.


Mindketten tudtuk, ha ő boldog, és Alice valamit titkol, az nagy horderejű dolog lehet. Edward már csak ritkán figyelt a képességével, mégsem tűnt fel neki ez…


Esme ajka érzékien érintette az enyémet, először csak lehet finoman, majd egyre mélyrehatóbban. Szenvedélytől fűtve simult egyre közelebb hozzám és érintette meg lágyan az arcomat.


Egész testemben bizseregtem, ahol hozzám ért, s szorosan magamhoz öleltem. Majd a kezem a gerince mentét, épp hogy csak érintve végighúztam, amikor egy jóleső sóhaj hagyta el mindkettőnk ajkát…




- Mit mondtál? – zengett az egész ház… nem ismertem fel, ki lehet a hang tulajdonosa, de azonnal felmértem, hogy veszekedés van. A karjaimban Esme is megmerevedett és ő is fülelni kezdett.


- De hisz öcskös ez remek lenne – hangzott fel Emmett mély hangja. Mely keservesen csengett, a mindig beszédéhez hangjához képest – Legalább emberek között lehetnénk…


- Nekem már megvan… - kiáltotta Edward ismét, amikor közbeszóltak


- Oh tehát a nagyszerű Edward nem képes a testvéreivel is lenni egy kevés időt – szinte sikítva intézte szavait Alice Edwárdhoz, olyan elképesztően magas hangot ütött meg – minden nap látjuk milyen fájdalmas arccal, térsz haza. Senkihez nem szólsz, csak ha már nagyon, muszáj. Nem veszed figyelembe, a másikat. Elmész mindenki mellett… - szünetet tartott – és a legfontosabb, hogy nem veszed észre, hogy nem csak neked fáj, hanem nekünk is… - szinte már halottam, ahogy zokog…

- Miért teszed ezt velem? – vált fojtottá Edward hangja


- Térj észhez – szólt erélyesen Rosalie – türelmesek voltunk veled, de csak azt kérjük, hogy gyere velünk a suliba – enyhítetett egy kicsit a hangján – miért olyan nehéz, ezt véghezvinni? Suli mellett, még besegíthetnél Carlislenak.


- Ti ezt nem értitek – mordult fel. Mire mi is lementünk. Ott voltak mind a nappali közepén. Emmett és Jasper előttük Aliccel, aki szemben állt Edwarddal, s mellette Rosalie.


- Ugyan mit nem értünk Edward? – állt elé Alice – a legjobb barátnőm volt… - hajtotta le a fejét – nekem is hiányzik, de így döntöttél – suttogta – én elfogadtam, és megtettem, amit te annak idején kértél. Most te tedd meg ezt értünk…


- De… - akarta volna mondani, mire Alice Jasper karjai között térdre rogyott, és ha nem lenne vámpír, már potyogtak volna a könnyei…


- Semmi de Edward – nézett vele farkasszemet Jasper – meg tudod tenni, ezt az egyet, ha másért nem Alicért – tartotta szorosan a törékeny testet, ami most könnyek nélkül zokogott – Te nem láttad, miken ment keresztül a család… - fordította el a tekintetét – Elhiszem, hogy nehéz lesz számodra, újra kapcsolatot teremteni, beszélni másokkal… De nem teheted ezt továbbra. Engedd el őt, ahogy annak idején otthagytad őt – kegyetlenül odatette elé, a múlt sérelmeit, amiket ő maga okozott. De mindannyian tudtuk, hogy igaza van. Ez így tovább nem mehet…


- Rendben – egyezett bele lehajtott fejjel. Hangjában olyan mélységes fájdalom bujkált, amitől Jasper, eddig eltorzult arca, még jobban eltért a megszokottól.



Ott álltak még mindig egymással szemben, és egyikük sem mozdul. Miközben Jasper Alice hátát simogatta és nyugtató szavakat suttogott a fülébe. Akár elmehettünk volna, de valami arra ösztökélt, hogy ott kell még maradnunk… pár perc, vagy talán egy óra múlva… nem tudnám megmondani, mert az idő jelentéktelennek tűnt, amikor végre Alice zokogása alábbhagyott és a fejét ismét felemelte.


A szemei alatt vörös karirkák voltak, szemszíne pedig ében feketében tündökölt. Egy gyors mozdulattal felkelt és a mélabús Edward karjai, közé vetette magát. Szorosan ölelték egymást, mintha az életüket jelentené ez a kapcsolat, miközben Alice halk hangja eljutott hozzánk.



- Köszönöm… - lehelte



Ez a zaj, szinte semmi volt az előzőkhöz képest, de a hordereje annál nagyobb. A két testvér szorosan egymás karjaiban, mutatta meg, hogy talán mégis van esélyünk boldognak lenni ismét.


Alice beszéde, mégis megtört volt. Miközben a kín ott égett egészen mélyen ebben az apró szavában, melyet bátyjának intézett. Ennek ellenére a remény töltötte el a tudatomat, hogy talán végre elkezdődik valami. Hosszú idő óta ez volt Edward első látható érzelmi kitörése…


Mégsem bántam az előző jelenettel járó hangos, zajos kitörésüket, mert bizakodással töltött el a tudat, hogy két szónál többet képes volt magából kipréselni… az eddig szinte egy- két szónál többet nem beszélő fiam


Végül Emmett megfogta Rosalie kezét és leültek a kanapéra. Legnagyobb megdöbbenésemre mindegyik gyermekem ezt tette, s hívogatóan nekünk is kitárták a karjainkat, a ujjaikat be- be hajligatva, jelezték, hogy mi is foglaljunk helyet körükben.


Én Jasper mellett foglaltam helyet, míg közte és Emmett közt foglalt helyet Edward, a lányok pedig a fiúk lábának dőlve a szőnyegen helyezkedtek el. Nem volt a legboldogabb pillanatunk. De a legelső, boldog és bizalommal teli… azóta a hosszú szörnyű őszi nap óta…