Léna 13

(Léna szemszöge)



Kint álltam a teraszon, mikor leraktam a telefont. Épp az első napsugarak jöttek fel, de persze a felhőrétegen nem tudtak áthatolni…


Sóhajtottam egyet… az én álarcom miért nem ennyire sérthetetlen… Mikor Aro fejében meghallottam Carlisle hangját… előtörtek a régi emlékeim… úgy szerettem volna, újra ott lenni köztük, abban a boldog családi körben… de nem! Dorgáltam meg magam gondolatban… az a lány, már régen meghalt…


Tudom, hogy kerestek, sokan akartak látni, de előlük sikeresen elmenekültem, de most… most nincs menekvés… találkozni fogok velük… bár ők nem tudják, ki vagyok, csak Lénaként ismernek…



- Anya minden rendben? – jött ki Elizabeth karján a kicsi Nahullal. 


- Hát persze – fordítottam a fejem a napkelte felé. Gyönyörű… a sötétségnek vége… nincs már hova elrejteni, a titkaink…


- Engem nem tudsz átverni – lépett mögém – Miért akarod mindig egymagad megoldani, ha valami nehézséged adódik? – fogta meg a vállam – Anya kérlek, nézz rám – kérlelt.


- Aro szerelmes és segítek neki, mert szerencsétlenkedik – fintorogtam – a Cullen családban újabb esküvő lesz, meghívták, és ezt az alkalmat, akarja kihasználni – hadartam gyorsan – és én is vele megyek…


- Nem találkoztál még velük az óta? – kérdezte halkan. Láttam a szemében a könnyeket megcsillanni, óvatosan megöleltem, miközben a kisfiában gyönyörködtem. Olyan tökéletes… mint ahogy ők is azok… jelent meg egy mosoly az arcomon…


- Még nem – engedtem el törékeny testét – hisz ismersz…


- Azt hittem, ha már ilyen nagyhatalom van a kezedben, akkor biztos láttak már… hiszen mindenki rólad áradozik…


- Ez így igaz, de akkor sem találkoztam velük – suttogtam, miközben a kicsi megfordult leányom karjaiban – valahogy mindig sikerült kibúvót találnom… - tártam szét a karjaimat


- Hihetetlen vagy – csóválta meg a fejét – gyere, menjünk be, ezt a többieknek is el kell mesélnünk




Én csak bólintottam, majd Elizabeth után indultam. Izgultam, ezt nem tudnám letagadni.



- Tényleg találkozni fogsz apával? – szinte röpülve érkezett meg Amy, mögötte Benjamin, aki elvette Elizabethtől a kicsit és felvitte az emeletre.


- Ha ott lesz az esküvőn… – sütöttem le a szemeimet. 


- Biztos, hogy ott lesz – ujjongott Amy. Mindig is szerette az apját. Olyan optimista és boldog mindig… vajón honnan örökölte?  Kutattam az elmémben, de semmi érdemlegeset nem találtam


- Amy – szólítottam meg végül – ha ennyire látni akarod, miért nem kerested már fel? – kérdeztem – Hiszen nem tiltottam meg nektek soha, hogy találkozzatok vele – halkult le a hangom a végére…


- Anya valamit el kell mondanom – mutatott a konyha felé a lányom. Némán követtem, oda… tehát négyszemközt akar velem beszélgetni… bár ahogy látom a másik két gyermekem is velünk tart… milyen titok lehet az, amit nem mondtak el nekem? Tűnődtem.


- Ne töprengj annyit – érintette meg a vállam Elizabeth – engedd meg, hogy egy kis nyugalmat árasszak beléd, mert ez egy kicsit erős nekem… - köhintett egyet, hogy végre ránézzek. Tudtam, mire gondol… mindig is túl intenzívek voltak az érzelmeim… legalábbis szerintük… aztán a következő percben leengedtem a pajzsom, és már éreztem is a nyugalom hullámait… Közben gyermekeim mindannyian egy-egy székre ültek le, így én is ugyanígy tettem.


- Azt tudod, hogy David Bostonban dolgozik – pásztázta az asztalt Amy


- Igen – mondtam neki hangosan, mert nem figyelt fel, a bólintásomra…


- Ott élnek ők is… - suttogta


- Hogy mi? – visítottam, aztán gyorsan rendeztem arcvonásaimat, amikor rájöttem, hogy mit csináltam… - bocsánat…


- Nem – rázta a fejét Amy – én kérek tőled elnézést… már az elején el kellett volna neked mondanom – emelte végül rám a tekintetét, ami boldogan csillogott – annyira kedvesek… olyan jól megértem velük magam – mesélte – Esmevel egy bevásárlás alkalmával találkoztunk… épp egy éjjel – nappaliban tébláboltam, miközben vártam Davidre. Akkoriban ismertünk össze, és ő a város másik végén dolgozott. Szerencsére csak este tudtunk találkozni, így nem kellett kibúvót keresnem a nappali találkozás elkerülése végett. Amikor látta, hogy a parkolóban ott ácsorgok egyes egyedül… odajött hozzám és bemutatkozott. Meglepődtem, mert addig nem is ismertem fel őt



Aztán Anthony megfogta a karom, s miközben lányom bőszen mesélt, ő levetítette nekem az első közös találkozásunkat, miközben Amy szemszögén keresztül éltem át az eseményeket…


Épp kijöttem a boltból, ahol eddig voltam, amikor megszólított egy fiatal nő…




 Szia én Esme Cullen vagyok – mosolygott rám egy barna hajú, arany szemű vámpírnő. Rögtön felismertem, anya emlékeiből és tudtam, ki is ő. De mégsem akartam itt hagyni, ahogy annak idején elterveztem, amikor anya először mesélt róluk… valahogy vonzott, az, hogy megismerjem ki is ő valójában.


 Jó napot – köszöntem illedelmesen – én Amy Swan vagyok – mutatkoztam be. Láttam, ahogy a vezetéknevem hallatán meglepődik, de aztán tovább folytatta beszédét.


 Itt laksz a környéken? – mosolygott rám. Megráztam a fejem, de azért szavakkal is kifejeztem, a kérdésére a válaszom.


 Nem, tulajdonképpen a barátomat várom. – nem akartam neki megmondani, hogy a külvárosban lakom. Majd ha megbízok benne annyira… tűnődtem, miközben egy fekete Audi parkolt le a parkoló túloldalán. Mosolyognom kellett, ahogy David kiszállt és keresgélni kezdett – nos, ha megbocsát én, mennék is. Viszlát – akartam elmenni, de ő megfogta a karom és visszahúzott, oda, ahol az előbb is álltam. Már épp kezdett felmenni bennem a pumpa, amikor kedvesen még egy pár szót mondott


 Szívesen találkoznék veled máskor is, ha kedved van egy kis beszélgetéshez, akkor ezen a számon elérsz – mutatott fel egy kis papírt, melyen a telefonszáma volt, majd szép óvatosan a pulcsim zsebébe csúsztatta. Elengedte a kezem, sarkon fordult, s eltűnt…




Majd az emlék végeztével fiam elengedte a kezem és gyönyörű mosolyával találtam magam szemben…




- Az óta a nap óta találkozgatok vele. Eleinte távolságtartó voltam vele, hiszen mégsem ismertem, de ahogy egyre közelebbi viszonyba kerültünk, úgy engedtem magamhoz is közelebb. Nagyon megkedveltem őket – pillantott félve felém a lányom


- Örülök, neki, hogy ilyen jó kapcsolatot alakítottál ki velük – mosolyogtam megenyhülve rá – Tudom, ha te egyszer közel engedsz magadhoz valakit, az meg is érdemli… - suttogtam


- Köszönöm – ugrott a nyakamba, miközben én egy pillantást vetettem az ablak felé. Már ennyi lenne az idő? Hökkentem meg, mikor rájöttem, hogy besötétedett… 


- Nem sokára mennem kell – mormoltam… Amy egy kicsit eltolt magától, hogy a szemeimbe tudjon nézni, de mikor rájött nem vicceltem, akkor csalódottan lehajtotta a fejét, majd ismét elkezdett ragyogni az arca, amint felemelte azt. 


- Találkozunk az esküvőn – borult ismét a nyakamba. Kérdőn néztem rá, s ő folytatta – engem is meghívtak – nyomott egy puszit az arcomra.


- Mi is veled megyünk – szólt Anthony és Elizabeth egyszerre.


- Semmi szükség rá – tiltakoztam – Különben is nektek itt a családotok – vetettem fel – és nem tűnne fel senkinek, ha egy vámpíresküvőn farkasok is vannak? – néztem rájuk kérdőn.


- Jacobék is ott lesznek – fogta meg a kezem Amy – bár ők csak másnap jönnek… - kacsintott rám.




Erre már nem mondtam semmit, csak a szemeimet forgattam. Tegnap még olyan jó volt együtt. Két farkas falka, tánc, nevetés és semmiféle gond…


De ami az életed, az elől nem tudsz elmenekülni… Az én életem pedig harcokból áll… és most úgy néz ki, a szívem fogja megvívni a sajátját… 


Még pár órát ott maradtam, majd fájó szívvel köszöntem el tőlük és indultam el futva Volterrába. Úgyis ki kell szellőztetni a fejem… akkor miért ne?


Anthony aggódót értem a legjobban. Tudom, hogy félt a találkozástól. Fél, hogy az emlékeimet eluralkodnak felettem… és újra visszaesek a depressziómba… de nem engedhettem, hogy most velem jöjjenek.


Magányra volt szükségem, hogy rendezi, tudjam magamban az elmúlt nap eseményeit, hogy fel tudjak készülni a találkozásra és legfőképp… ne ringassam magam hiú ábrándokba…


Egy szikla tetején álltam meg végül és néma zokogásba kezdtem. Pár percig engedtem, hogy az érzelmeim átvegyék a hatalmat a testem felett… majd felálltam… éreztem, ahogy a szél belekap a hajamba és eldöntöttem…




- Erős leszek – kiáltottam bele az éjszakába, miközben a nap épp megbontotta a felhőréteget és felfedte a gyengén látó emberek előtt is a terepet  – és nem hagyom magam még egyszer átverni…