Léna 09

Sziasztok! Ha valakinek kérdése van, az írja le nekem megjegyzésként, vagy kérlek írd, meg számodra milyen. Én nagyon szeretek írni, de szeretném tudni, számodra, milyen, az amit én alkotok!

Ari, írtad, hogy neked nem egészen tiszta, a rokoni kapcsolatok, megpróbáltam ezt is beleilleszteni, de ha még mindig nem világos, akkor akár csinálok egy családfát :)

Írd le, ha kérdésed, vagy kérésed van, s én válaszolok rá. Köszönöm.

Jó olvasást ehhez a részhez, remélem számotokra is tetszeni fog :)

(Léna szemszöge)


Az izgatottságom felülmúlta az elmúlt évek eseményeit. Már több mint egy évszázada nem láttam a gyermekeimet és a családjukat, ma pedig mindannyian együtt lehetünk. A délelőtt folyamán voltam Elizabethnél, ami nagyon felvillanyozott mindkettőnket.



Délre, már bejártam az egész környéket, s beszereztem, ami a ház feldíszítéséhez szükséges volt, közben már az ételek is szépen sorakoztak. Kicsit féltem, hogy kevés lesz az ennivaló, mivel nem szoktam az embereket megfigyelni, mennyit esznek. De itt főleg az alakváltók, miatt aggódtam, hogy elegendő mennyiséget készíttettem e elő.



Megengedtem egy bepillantást a jövőbe, de olyan zavaros volt, minden, hogy kénytelen voltam megelégedni, azzal, ami van.



A díszítésnél főleg az aranyt helyeztem előtérbe. A bejárattal szemben lévő kis asztalra, négy mécsest raktam, középre pedig egy vázába tulipánokat. A megvilágítás itt igen gyenge volt. Sötét volt ez a rész, ez volt a fénypont. Nagyon hangulatossá tette.



A konyhában egy piros terítőre fehér tányérokat tettem, mellé az evőeszközöket, s poharakat. Igyekeztem mindent előkészíteni, hogy ne keljen annyit ugrálni evés közben. Felcsavartam egy kicsit a fűtést, ami pedig a hideget igényelte az ételek közül, beraktam a hűtőbe.



A nappaliban felállítottam egy fát, de nem díszítettem fel teljesen, csak annyira, hogy mégis legyen rajta valami. Sokkal jobban szeretem, ha az egész család együtt van ilyenkor. Itt nem sok mindent pakolásztam, csupán a bútorokat helyeztem el úgy, hogy középen egy kis rész kimaradjon táncparkettnek. Lehoztam még fentről egy ülőgarnitúrát, két fotellel, melyet a dolgozószobában találtam. Ekkor már délután volt, s megszólalt a csengő. Izgatottan ballagtam ajtót nyitni, s nagyon vártam már, hogy mindenki itt legyen velem együtt.



Az ajtóban a La Pushból érkező vendégek álltak. Amint kinyitottam az ajtót, az elől álló fekete hajú fiú nyakába ugrottam.



- Jacob – ujjongtam – végre itt vagytok – öleltem szorosan magamhoz. Gyorsan bekapcsoltam, azt a képességemet, mely által az emberi illatomat érzik, s egy nyugalomhullámot küldtem feléjük. Végül elengedtem Jacobot, s beinvitáltam őket a házba. Ott szép sorban megöleltem őket.



- Úgy örülök, hogy itt vagytok – szólaltam meg ismét. Kitártam a karjaimat, s Sethet is megöleltem. Kicsit megfeszült az ölelésemben, de éreztem, hogy jól esik neki.



- Örülök, hogy végre újra láthatlak. Rég voltál már erre – mormolta a fülembe – mikor tegnap Jacob, mondta, hogy itt vagy, azt hittük, csak ugrat – nevetett halkan – de nem, te tényleg itt vagy – éreztem, ahogy felenged az ölelésemben, s szorosan magához szorít, mint egy bizonyítok, hogy ténylegesen a karjaiban vagyok. Végül elengedtük egymást. S Leathoz fordultam.



Vele nem volt olyan harmonikus a kapcsolatom, mint Jacobbal, vagy Sathel. Inkább távolságtartó volt velem, de ezt soha nem is kérdőjeleztem meg. Hiszen vámpír voltam, ő pedig alakváltó. Ősi ellenségei egymásnak. Most mégis úgy éreztem ő is a karjaiba akar zárni. Egy kicsit közelebb mentem hozzá, esélyt adva, neki, eme cselekedetre.



- Remélem máskor hamarabb, jössz – mondta olyan fojtott hangon Leath, hogy úgy éreztem, mindjárt elsírja magát. De erőt vett az érzései felett, átszelte a köztünk lévő kis távot, s a karjaiba kapott. Egy percre mindketten meglepődtünk, a hirtelen jött érzelmi hulláma miatt. De aztán jó szorosan fogtam én is őt. – tudom, hogy nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, de örülök, hogy újra itt köszönthetlek Forksban. – elengedett, s a mondat végére biccentett egyet.



- Végre itt van az első vámpírunk – hangzott el Paul mondata. Odakaptam a fejem, s ő egy mosollyal ajándékozott meg. – nagy öröm, La Push első vámpírját, ismét ezen a félteken üdvözölni. – mosolygott, s meghajolt előttem. Erre mindannyiunkból kitört a nevetés. Végül a nappaliban foglaltunk helyet, Seth, Jacob és Leath egy nagyobb kanapéra ült le, míg én és Paul egy- egy fotelban.



- Remélem nem gond, hogy csak mi jöttünk – suttogta Jacob – de a többiek még nem igazán ismernek. – nem engedtem végig mondani neki, közbeszóltam.



- Örülök, hogy eljöttetek. A többiek majd máskor megismernek – kacsintottam rájuk. Olyan hitetlenkedő fejet vágtak, hogy meg kellett kérdeznem tőlük – Úgy gondoltam, valamikor majd megismerkednék velük – mondtam – vagy ne menjek? – kérdeztem meg végül tőlük.



- Dehogynem – csattant fel Paul és Leath egyszerre – ez nagyszerű ötlet. – s ebben a pillanatban ismét megszólalt a csengő. Ránéztem az órára, ami este fél nyolcat mutatott. Aprót borzongtam.



- Azt hiszem, megjöttek a többiek – csilingeltem.



- Az nagyszerű – örvendeztek ők is.



Végül odamentem az ajtóhoz, s kitártam azt. S tényleg ott voltak mindannyian. Három gyermekem legelöl, s amint nem ált semmi köztünk, a nyakamba vetették magukat, aminek következtében majdnem hátraestem. De most ez sem érdekelt. Csak öleltem gyermekeimet.



- Elizabeth, Anthony, Amy – suttogtam a nevüket egymás után – egy ilyen ölelés a legnagyobb ajándék, amit valaha is kaphattam – nevettem.



- Annyira jó végre ismét látni téged – ragyogott fel három gyermekem szemei.



- De ne álljunk az ajtóban, gyertek beljebb – inttettem nekik.



- Hűha – hüledezett Anthony – te aztán átrendezted a házat- és ezek az illatok – szimatolt a levegőbe. Épp az ajtó mögötti fogasra akasztották fel a kabátjaikat, mikor ismét visszafordultam. Két kis unokám, mint a villám, úgy pattant oda hozzám, egyikük-édesapjuk ölelő karjai közül, s öleltek meg most engem, ahol értek.



- Alice – nyomtam egy puszit a homlokára. Ő már a derekamig ért. Aztán lenéztem a másik picur felé, s a karjaimba kaptam, s felemeltem a levegőbe – Te biztosan Nahul lehetsz – mosolyogtam másik kis unokámra. Ő pedig bólintott. A vállamra fektette kis fejét, s úgy tartottam pár percig, mikor is egy köhintésre lettem figyelmes. Gyorsan körbepillantottam, mikor láttam, hogy Nahul épp a karjaimban alszik, míg vejeim és a menyem, kint ált az esőben – oh elnézést – sütöttem le a szememet



- Semmit nem változtál – kuncogott Benjamin Elizabeth férje – jó végre újra köztünk látni – óvatosan megölelt, vigyázva, hogy a kicsit, nehogy felébressze, majd beosont mellettem a házba, de még a fülembe suttogott – nagyon jól ál a kezedben a mi pici fiúnk – s éreztem, a hangján, hogy mosolyog, s vele együtt én is.



- Már nagyon vártalak – mondta David, majd adott a fejem tetejére egy puszit, s besurrant mellettünk a házba.



- Gyönyörű lett a ház – dicsért meg végül Camilla is, a külső világításban csodálkozva – köszönöm – suttogta elhalóan. Végül mindannyian bementünk a házba. S a nappaliban mindenki szépen sorban leült.



Épp, hogy jutott mindenkinek hely. Elizabeth a lányom és Benjamin a férje egymás kezét fogva ültek a kanapén, s szemüket le nem vették volna a kicsiny fiúkról, aki a kezembe szunyókált. Egy másik kanapén ült Anthony és Camilla köztük pedig, Alice. Úgy nézett ki, mint aki féltékeny. De a tekintetem tovasiklott. Amy, David ölében ült egy fotelben. Olyan aranyosan néztek ki, hogy muszáj volt mosolyognom. S végül a következő kanapén és a mellettem lévő fotelben a La Pusból érkező vendégek, úgy ültek ott, mint mikor itt hagytam őket.



Pár percet még itt ültünk, s beszélgettünk, majd kimentünk vacsorázni, ahol ismételten használtam egy képességem, de ezen már csak mind nevettünk. Élveztem minden egyes percet, amit velük tölthettem, de tudtam, hogy hamarosan vissza kell mennem. De a mosolyom nem hervadt le, már megtanultam, hogy az adott pillanatot ki kell élvezni, így miközben ettünk, s valami kiürült, vagy épp cserélni kellett egy edényt vagy tálat, s nem vettem észre, szóltak nekem, s én minden erőfeszítés nélkül a levegőbe emeltem a szóban forgó dolgot, s adtam helyette egy másikat.



Egész este szórakoztunk. Este táncoltunk, énekeltünk, s zongoráztunk. A kicsiket nyolc órakor lefektettünk, míg mi éjfélig beszélgettünk. Akkor mindenki elvonult a saját szobájába, de hajnali kettőkor a gyermekeim belopakodtak a szobámba, s az éjszaka további részét átbeszélgettük.



Hihetetlen nagy boldogság fogott el, hogy végre ismét ezzel a gyönyörű három teremtéssel lehetek. Ők mentettek meg annak idején, és fogták vissza bennem az őrjöngő vadállatot, s most boldog családunk van. Büszke voltam rájuk, ahogy ők is rám.



Egymás kezét szorongatva egy kis kört alkotva, mutattuk egymásnak az emlékeinket. Hihetetlen mi minden történt velük, ez a rövid idő alatt. Hiszen nekünk vámpíroknak, egy évszázad nem olyan hosszú idő. A reggeli sugarakkal megszakítottuk a kapcsolatot egymással, s lementünk, reggelit készíteni, hiszen ma este lesz az igazi buli… vámpírok, vérfarkasok, s emberek… igen, ha ezt pár évszázaddal ezelőtt valaki mondta volna, hogy ők egymás mellett boldogan élnek majd, mindenki röhögve küldte volna el az illetőt.
Bár nem mindenki tudja, ki veszi körül. Van, aki nincs beavatva, de ők főleg az emberek. Bár van, aki tudja közülük is. Néha könnyebb, ha titkokban tartjuk előttük. Nekik még nehéz felfogni a világunkat.



Végül ébredezni kezdtek a házban a gyerekek, s nagy hangzavarral futottak le, a nyomukban Benjaminnal. Végül ők hárman, s a gyermekeim helyet foglaltak az asztalnál, míg én Camilla és David kimentünk a friss levegőre.



- Nem volt soha furcsa számodra, hogy ők ételt esznek, te pedig nem? – kérdezte David.



- Így szoktam meg – mosolyogtam rá



- Hát azaz időszakod, nagyon nehéz lehetett – sóhajtott Camilla



- Inkább úgy fogalmaznék – néztem rájuk – hogy nem a legkönnyebb.