Léna 22

Az erdő

A követő

Induljunk vissza :)

(Léna szemszöge)

Sejtettem én, hogy ez nem lesz egy könnyű menet, de most még az ellenségeimmel is boldogabban lennék, mint Cullenékkel. Egyszerűen nem megy ez nekem. Akartam, az arcomhoz érni, és a könnyeimet letörölni, amik már jó ideje nem csordultak végig az orcámon, most mégis elfogott az emlékek hatása, ahogy ott álltam az ablaknál és a lenyugvó napot néztem.

Idegesítő volt, ahogy folyton elemeztek, Aro pedig a megszokáshoz híven már tudta, hogy most egy olyan pillanat jött el, amikor egyedül szoktam lenni. A gondolatai is a körül jártak, hogy ő bizony szívesen itt hagyna egy kis időre, addig is tudna egy kis időt szentelni Amarinak. De nem éreztem úgy, hogy ez lenne a megoldás, egyrészt, mert a titkaimat meg akartam tartani magamnak, amik közé ez a meghitt pillanatom is tartozott.

Tisztában voltam vele, hogy a számat szavak hagyják el, és utána Aroval váltok pár szót, de én már messze jártam, egy más században, egy más helyen… egy esős, hideg és szívmelengetően emberi környezetben.

Apám képe, mint egy fénykép kúszott be a látóterembe, és magával hozva, azt a lehetetlen szenvedést, melyet akkor éreztem, mikor el kellett őt hagynom. Mikor magam mögött hagytam a barátaimat, az egész addigi életem. Hátat fordítottam, mert nem hittem az életem létezésében, abban, hogy életben maradhatok.

Ködösen érzékeltem, ahogy búcsúzom, és már rohantam is a fák közé. Hasznosnak éreztem mindig, hogy szinte ketté tudok szakadni. Jelen tudok köztük lenni, miközben az elmém egy teljesen más helyen van. Eleinte zavart, de ha felidéztem, mindig pontosan mindenre emlékeztem, ezért egy idő után már nem is küzdöttem ellene, csak engedtem, hogy ellepjen az emlékek hada, s közben tegyem a rám ruházott hatalom által kiosztott feladatokat.

Futottam, miközben az eső kellemes friss fuvallata csapott az arcomba. Túl gyorsan futottam, ahhoz, hogy bármi is jobban megérintsen, mint az elém táruló aranybarna szempár és a szívemben tátongó üresség. Tudtam, hogy egyszer ennek is eljön, az ideje, de nem hittem volna, hogy ilyen hamar lesz majd.

Végül mikor mégis rávettem magam, hogy ideje lassítanom és megállnom, egy erdő kellős közepén voltam, tele kétségekkel, fájdalommal és őrjöngő dühhel, ami nem hagyott nyugodtan gondolkozni. Nem akartam nyers lenni, nem akartam hazudni, nem akartam senkit átverni. Igaz akartam lenni, azt akartam tudják azt, amit én is. Tudják mi történt velem, milyen volt egyedül, milyen volt a halálfojtogató karmai között vergődni, de nem vitt rá a lélek, hogy az én szenvedésemet, másnak is látnia kellene, egyszerűen nem tudtam fájdalmat okozni senkinek, azt akartam, hogy boldogok legyenek. Még ha ennek az- az ára, hogy nekem jobban fájjon.

De hiába akartam tovább gondolkozni, az ösztöneim, mint eddig sok máskor is, erőteljesen üzenték, hogy egy íncsiklandozó állat tart felém, és hogy ő az enyém lesz. Éreztem, ahogy a lélegzetem lelassul, ezzel együtt a földre lapulok le és elfog a gyilkos ösztön, ami ellen oly sokáig harcoltam, de most boldogan adtam át magam neki, miközben egy bokor mögé rejtőztem onnan pedig egy fa ágára ugrottam.

Még érzékeltem, hogy valaki a közelemben van, de nem akartam ezzel foglalkozni, csak csillapítani akartam a szomjam, és kiengedni a bennem dúló vadat. Nem akartam érezni semmit és senkit, csak a vér íncsiklandozó áramlását, ahogy áramlik egyre mélyebbre bennem… s közben minden más megszűnik… egy időre.

Már nem én irányítottam magam, csak az ösztöneimnek éltem, amikor egy pillanat alatt ott termettem az állat mögött és gyors mozdulattal eltörtem a nyakát, miközben az ütőerébe vájtam a fogaimat, és élvezettel szívtam az éltető nedűt.

A boldogság mámorító hatása alá kerültem, ahogy az állat élettel teste fölé görnyedve, még az utolsó cseppeket kényszerítettem ki a testéből, miközben egy ismerős illat szállt az orromba, arra sarkalva, hogy menjek oda, és élvezzem ki minden percét, amit ezzel az isteni teremtménnyel tölthetek.

A testet végül eldobtam, s arra pillantottam, ahonnan az illat szállt felém, és nem tévedtem. Egy csillogó aranybarna szempár nézett le rám, áhítattal a szemében, miközben mozdulatlanná dermedt. Küldtem felé egy mosolyt, mire meghökkent, de addigra már felugrottam mellé és közvetlenül előtte álltam meg.

Éreztem, hogy még mindig a vágyaim hatása alatt állok, amik alattomosan ostromoltak, miközben az arcát érintettem meg az én kedvesemnek és simítottam meg egészen az álláig, miközben olyan érzésem volt, mintha a bőröm felforrósodna a pillanat hevében, ahol hozzá értem, és menten felrobbanok.

Többet akartam, sokkal többet, itt helyben az ajkaira tapadni, és azt a pár centit, ami elválasztott tőle leküzdve a testét az enyémhez érinteni, miközben az ujjaim beletúrnak selymes hajába, melyen most a nap sugarai játszottak és a kezem felfedező útra indul a gerince mentén.

Próbáltam felülkerekedni, és kirázni, a fejemből ezeket a képeket, mire egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat. És az előttem álló vámpír közelebb hajolt, és lehunyt szemekkel, közeledni nem kezdett felém. Az érzéseim, ezzel ismét új lángra lobbantak, és úgy éreztem, senki nem állíthat meg…

-          Bella – suttogta a bronzvörös hajú ismerősöm, mire amilyen gyorsan csak tudtam leugrottam, és futásnak eredtem. Még halottam egy enyhe koppanást, és szitkozódást, melyet gondolom, a terve meghiúsulása váltott ki belőle, de én nem akartam hallani, most már biztosra vettem, hogy el kell innen mennem. Minél hamarabb annál jobb, mert nekem semmi keresni valóm itt.

-          Kérlek, várj – halottam meg egy zihált hangot, ami mögöttem loholt, és kétségbeesett volt. Már rég nem dobogó szívem újra összeszorult, miközben megfosztottam magam a légzéstől. Semmi szükségem rá, másrészt nem kellene újra elvesztenem a fejem.

De lassan észrevettem, mögöttem, a lábak dobogásának megtorpanását, így felugorva egy fára visszapillantottam. Ott ahol sejthettem Edwardot. Nem tévedtem, ott állt egy kidőlt fa mellett, amit az előbb hagytam el, és a szemei, mintha ködösen, hunyorogtak volna egy helyre.

Nem ellenségesen, és nem is kíváncsian, egyszerűen, úgy, mint egy vadászé, amikor megérez egy íncsiklandozó illatot és lesben állva várja a megfelelő pillanatot, hogy rávethesse magát áldozatára. Meglapultam a helyemen, és felmértem a terepet, mi lehetett, az, ami így az eszét vette.

Hirtelen lélegeztem újfent, a kialakult sokktól, amikor észrevettem, mi keltette fel Edward figyelmét, de ez igen nagy butaság volt, tekintve, hogy még mindig éhes voltam,  így erősen kellett küzdenem, a rám törő ellenállhatatlan kísértés ellen, de mint mindig most is sikerült legyőznöm, bár kétség sem fér hozzá, ez igen nagy erőfeszítésbe került számomra, tekintve a körülményeket.

Ebben a pillanatban láttam meg, ahogy Edward apró, de mégis gyors mozdulatokkal megindul, a felé a hely felé, ami a vesztét okozhatja. Biztos voltam benne, hogy messze vagyunk a többiektől, így nem csodálkoztam, hogy újabb megszegőkkel találkoztam, ezért gyorsan kellett cselekednem.

Sebes iramban ugrottam le a fáról, és kerültem a bronzos hajú vámpír mögé, és így hátulról átkarolva a derekát magamhoz préseltem a testét, miközben a másikkal a száját tapasztottam be, s minden önuralmamat bevetve küzdöttem, a vágyaim tombolása ellen.

Egyrészről ott tombolt bennem a már emberi életemben is megtapasztalt vágy, egy másik lény után, és azt kívántam bár ez a pillanat soha nem érne véget, és mindig így lehetnék, miközben meglelhetem, a már oly régóta elvesztettem lelkem.

De nem ez volt az egyetlen, gond, bár kétségkívül az egyik legerősebb ösztön. Még az sem múlta felül, ami a fák takarásában tett két vámpír.

Igen két vámpír egy élettel holttest körül térdelt, miközben a kezeikben még ott vonaglottak áldozataik. Könyörtelenül csorgott a vér az arcukon, még a ruhájukon is volt némi folt, ami cafatokban lógott a testükön, miközben az elméjükben megláttam, hogy ők is azokhoz, az ellenálokhoz tartoznak, akik el akarnak pusztítatni, de egy kicsit kettesben akartak lenni, amikor meglátták ezeket a turistákat.

A gyűlölet erre az egyetlen, mégis számomra érdemtelen szóra lepte el egész lényem, miközben az esőt éreztem, meg kopogni a vállamon, és két villám lesújtott a vámpírokra. Kapóra jött az előttünk elterülő fák sokasága, könnyű szerrel meggyújtottam őket egy újabb villámmal, mire érhetően Edward elkezdett mozogni a karjaimban, de erősen tartottam, így semmi esélye sem volt, de talán nem is akart, hisz a kezeit leejtve maga mellett tartotta végig.

Nem figyeltem rá, csak vettem egy mély lélegzetet és egy könnyű szellő segítségével, az egyik vámpírt széttéptem, és a darabkáit a tűzre hajítottam, a két élettel testtel együtt, mire a másik ismeretlen vámpír felegyenesedett és támadóállásban elkezdett felén rohanni.

A pillantása dühödt volt, s miközben egy re közelebb ért felénk egy cinkos mosolyt vett fel, mert azt hitte nyerhet. De mikor elrugaszkodott, hogy ránk veti magát, egy fa zuhant ránk, a testét a tűzbe zuhantatva. Láttam, ahogy ki akar menekülni, miközben már égett javában elevenen, de nem engedtem. Sokkal könnyebb volt, a széllel és a tűzzel dolgozni, és ott tartani, miközben keservesen visított egy utolsót, majd a földre rogyott, s pár perc múlva már csak hamu maradt az öt test jelképe ként.

Nem is emlékeztem, mikor hajítottam a harmadik élettel testet a tűzre, már csak azt láttam, ahogy egy lágy szellő száll keresztül a pusztításom területén, majd elfújja őket az eső szüntelen egyvelegével együtt.

Nem mozdultam, még percekig, azt a helyet néztem, ahol az előbb ismét gyilkossá válta, és ismeretlennek az életét szüntettem meg örökre.

-          Léna – szólt egy lágy hang a karjaim közül és a keze az arcomhoz ért, mire leeresztettem, a kezem a szájáról, és kifújtam a bent tartott levegőt. Mintha megérezte volna, most min megyek keresztül, megfordult lazán ráforduló karom alatt és szorosan étölelt – Nincs semmi baj, jól tetted – simított végig csuromvizes hajamon, az eső fátyla alatt- Köszönöm – lehelte a fülem mellett, miközben egy apró puszit éreztem meg a fejem tetején.

Nem mertem felnézni, már féltem az előzőleg rám törő vágyamtól. Olyan volt, mintha tudatában lett volna ennek, mert megéreztem az egyik kezét a hátamon, míg a másik az állam alá csusszant és újra farkasszemet nézhettem, azzal a ragyogóan szikrázó aranybarna szempárral. Nem akartam elfordítani a tekintetem, örökké nézni akartam. De amikor ismét lehunyta a szemét, én gyorsan ki akartam hátrálni az öleléséből, mire szorosabban fogott meg, s felnyitva szemeit, az enyémet kutatta.

-          Vissza kell mennünk – mondtam miközben a kezeivel küszködtem – elengedtél? – sóhajtottam végül, mire egy félmosoly jelent meg az ajkain… oh, ne – nyögtem gondolatban, miközben olvadozni kezdtem.

-          Az előbb a szemem láttára… - hitetlenkedett, miközben a hátunk mögé pillantott – Én, nem akarlak visszatartani, biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog – suttogta, miközben ismét közelebb hajolt – ha akarod – tette még hozzá, amikor a lehelete az arcomat súrolta.

-          Igazad van – suttogtam vissza, miközben a testem elernyedésével elértem, hogy ijedtek kapjon utánam, és kicsusszanva a kezei közül, semmilyen fájdalmat ne okozzak – Ha akarom, bármi sikerülhet – eresztettem meg felé egy mosolyt – most pedig nyomás vissza – unszoltam játékosan – már biztos várnak – emlékeztettem, mire fáradtan elmosolyodott, de mellém érve megtartotta a távolságot, bár próbaképp a kezem felé nyúlt, amit azonnal karba fonva adtam tudtára, hogy ez nem fog menni.

Egy fáradt sóhaj hagyta el az ajkait, miközben ténylegesen elindultunk volna visszafelé. Mérges lehettem volna rá, amiért nem tartotta be, a kérésemet, de nem tudtam ezt az érzést hosszan táplálni iránta, azt akartam, hogy boldog legyen, csupán egy kikötésem volt, nem mellettem.

 Sziasztok!
Bocsi, hogy most hozom, de úgy belemerültem egy könyvem hogy két nap alatt kiolvastam 500 oldalt és tegnap éjszaka is csak azért raktam le, mert úgy beszédültem, hogy rájöttem hajnal van, és aludni kéne :D

De remélem, ezzel a fejezettel tudlak kárpótolni benneteket :)
Nagyon kíváncsi vagyok, a véleményetekre is, mert van számomra benne egy szöges ellentét, de sztem így lett jó :)

Puszi Kitti