Léna 01

(Aro szemszöge)

- Léna - szólítottam meg úrnőmet, s ő egy percen belül ott is termett. Hihetetlen, mikre vett rá minket ez a nő, s még a hatalma sem terjed ki teljesen, pedig már 500 éve, hogy velünk él… elmélkedtem el

- Aro – lépett elém. Olyan gyönyörű volt, de neki nem kellett egyikünk sem. Dühös voltam rá, a visszautasításai miatt, de megtanultam tisztelni őt, a mérhetetlen szerelme iránt, akiről soha nem beszélt senkinek. Hosszú barna haja derékig ért, s egy fekete fűzős ruha volt rajta… egy percre elképzeltem, mi lenne, ha csak egy lépést is közelebb mennék hozzá, s az ajkaim, az ajkait érnék… fejezd ezt be azonnal, dorgáltam meg magam gondolatban.

- Úgysem jönne össze – villantott rám egy szélest mosolyt, ami még gyönyörűbbé tette. Gondolom már megint a gondolataimban olvasott. Gyorsan rendeztem a vonásaimat, s megpróbáltam csak arra koncentrálni, amiért ide jöttem…

- Látogatóink érkeztek – jelentettem be neki. – Franciaországban élt egy család, akiket nemrég találtunk meg, ők még mindig embereket öltek. - itt egy morgást halottam meg, kicsit hátra is hőköltem, hisz tudtam, ha akarna egy percébe se kerülne, itt mindenkit megölnie… s még az emlékbe is beleborzongok, mikor láttam őt, csatában harcolni… senki nem élte túl, aki nem engedelmeskedett akarának…felpillantottam, hogy folytathatom e, de a szemében a gyűlölet, s a mérhetetlen fájdalom arra sarkalt, hogy minél hamarabb mondjam végig. - Azért jöttek hozzánk, mert úgy érzik, nem bírnak egyedül átállni, és a segítségünket kérik… - hadartam el a gyorsan

- Vezess hozzájuk – mondta határozottan. Tudtam, hogy ellenőrizni akarja őket, hogy nem hazudnak e.

- Természetesen – s már indultam is a kis szoba felé, ahol hagytam őket. Igen én Aro Volturi, ki egykoron a vámpírok vezetője volt, már a hatalmamnak a szikrája se található meg a kezemben. De talán így a legjobb, most már belátom. Mikor Léna hozzánk került, akkor egy ideig gyűlölettel, gondoltam rá, s el akartam pusztítani. De mára már csak a szövetségesemet látom benne, s az egyik legjobb barátomat.
Egy hosszú folyóson sétáltunk végig, aztán egy nagytermen áthaladva, megérkeztünk, az én dolgozószobámhoz. Mint mindig, most is kinyitottam előtte az ajtót, s miután ő belépett, csak azután léptem én is be a helyiségbe.

- Üdvözöllek titeket itt Volterrába – köszöntötte őket Léna, de még így is kihangzódott a hangjából a harag a 3 vámpír iránt.

- Köszönöm, hogy segítetek nekünk, én Tront Mantez vagyok – ált fel egy magas, fekete hajú férfi. Láttam a múltjában mennyi embert gyilkolt meg, puszta élvezetből… - a társaim Amari Grent – itt egy gyönyörű barna nő felé fordult, rögtön megakadt rajtam a szemem. Aprót hajolt előre, amin igazán meglepődtem… de rögtön következett is a harmadik személy – és Brandon Grent – egy ugyancsak barna hajú férfi volt, aki akár a testvére is lehetett volna a mellette ülő nőnek, úgy hasonlítottak egymásra.

- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk – mosolygott Brandon Lédára. Elöntött a féltékenység, hogy merészeli, ez a senkiházi, hogy csak így villogtatja itt magát…

- Mint halottam, ti még embereket öltök – tért a tárgyra úrnőm. – mikor vadásztatok utoljára? – kérdőn pillantott körbe, de senki nem felelt neki. Jéghideg hangulata átterjedt mindenkire. Aztán éreztem a nyugalom hullámát áramlani a testemben, s aprót mosolyogtam magamban, hogy még ilyenkor is képes bevetni képességét.

- Két hete vadásztunk utoljára – halottam meg Amari csilingelő hangját – már állatokat öltünk, de sajnos nagyon nehéz a bátyámat és Tront visszatartani – vált szomorúvá a hangja. – Tudod Tront már több száz éves, s nagyon nehéz neki, ez az egész, de hidd el, próbálkozik, de nem megy neki. Brandon csak párszor esett kísértésbe, de néha nem tudott uralkodni magán… és én, nos velem is megesett, hogy megöltem még egy embert, mikor már azt hittem, tudom uralni a szörnyemet, de rá kellett jönnöm, ez sokkal nehezebb, mint hinném. Ezért jöttünk el, s ezét kértük, hogy dönts te a sorsunkról.

- Megértünk benneteket – szólaltam meg végül én is- nekünk is nagyon nehéz volt az elején – s egy mosolyt villantottam Amari felé. Boldogság öntötte el a lelkem, mikor viszonozta gesztusomat.

- Rendben segítünk nektek, de nem lesz könnyű, és már itt meg kell fogadnotok, nem öltök meg több embert – halottam meg Léna kemény hangját. A két férfi kikerekedett szemekkel meredt rá, de aztán rendezték vonásaikat, s aprót bólintottak, hogy megértették, Amari pedig széles mosollyal nyugtázta, hogy kaptak egy esélyt, s segítséget, az újrakezdésre.

- Köszönöm- suttogta meghatódottan – remélem, nem okozom csalódást – lépett hozzá közelebb Amari.

- Mindent megteszek ennek érdekében – mondta határozottan Brandon.

- Azt hiszem, hogy mellém, kellene valaki, aki figyeli a lépéseimet, mert nem hiszem, hogy olyan könnyen el tudom, nyomni az ösztöneimet – mondta Tront. Léna aprót bólintott erre a kijelentésre.

- Rendben van. Akkor téged Alec fog kísérni, s ha kell még lesz vele valaki. Aro megmutatnád nekik a szobáikat? – fordult felém, s egy aprót kacsintott. Nem értettem ezt a gesztust, s mikor rájöttem, hogy megint a gondolataimban turkált, rosszallóan csóváltam meg a fejem, de azért megtettem, amire kért.

- Kövessetek – mondtam nekik.