Léna 02

(Jane szemszöge)


Épp egy folyóson sétáltam, mikor meghallottam, hogy megint új jövevényei lesznek a kastélyunknak – oh gyönyörű, megint gyarapszik a nép idebent – fintorogtam a gondolatban eljátszott mondatomra.

Mióta Léna volt az Úr, sokan álltak sorba, hogy segítsenek neki… Utáltam, hogy rám kényszerítette ezt az életformát. Én szerettem az embereket gyilkolászni. Hallani a sikolyaikat, látni a félelmet a szemükben… Érezni, hogy hatalmam van felettük… És jött ez a nő, és mindent tönkretett… De sajnos tisztában voltam vele, hogy ellene tenni nem lehet. Hiába volt annyi erős és félelmetes vámpír, senki sem tudja legyőzni…

Gyorsan kirohantam az erdőbe, nem akartam, hogy meghallja drága barátném ezeket a gondolataimat, vagy esetleg megérezze, a hatalmas haragomat… A többire, már nem is mertem gondolni…

Egy ördögi kacaj hagyta el a számat, s éreztem valamit a szemeimnél, talán ezek valamikor még a könnyek lehettek. Fájt, hogy nem én vagyok a középpontban, hogy mindent, ami kedves volt nekem, elvett tőlem. Gyűlöltem, hogy ilyen hatalmas és erős…

Emlékeztem, mennyi merénylet volt ellene, de senki nem tudta elpusztítani… Sajnos nekünk sem volt választásunk. Behódolt számára Volterra… Mit tehettünk volna? Meghalni nem akartunk.

A legutolsó négyszáz éve volt, már közénk tartozott, mikor a románok megpróbálták megölni, egy percig még én is fontolgattam, hogy átállok, de amikor megláttam, hogy közel sem kell hozzájuk mennie, úgy csavarja le egyikük fejét, porrá égeti a másikat, s közben alkut ajánl nekik, ha betartják a szabályait, akkor élhetnek, meggondoltam magam. Talán a sokk is közrejátszott, hiszen ilyet még én se láttam azelőtt.

Ez volt az utolsó, és legerősebb összecsapás ellene. Több ezren haltak meg abban az ütközetben, hiszen senkinek nem tetszettek az elvei… Főleg, hogy senki nem ismerte…

S miközben a múlton merengtem, az erdőben bolyongtam valami zsákmány után. Az életforma nem volt az ízlésemnek megfelelő, de győzött az élni akarásom, s így most egy tigrist kerestem magamnak. Szerettem játszani az állatokkal, élveztem, ahogy az adrenalinjuk felfelé megy. De soha más állat vérét nem ittam, csak ragadozóét. Egyszer kivételt tettem, de nagyon meg is bántam.

Már majdnem visszafordultam, mikor megláttam, egy nagy bozót mögött egy kifejlett hímet, amint épp nyugodtan alszik. Ezért fordultam egyet a tengelyem körül, s az előbb kergetett szarvasokat épp abba az irányba zavartam, hogy az én ételem még fenségesebb legyen mindennél.

Úgy látszik, a tervem bevált, mert mikor elszaladtak előtte az állatok, ő felkelt, s célba vett egy vézna kis teremtményt. Bevetettem erőmet, s párszor megállítottam vele, majd újra engedtem vadászni, de mikor épp lakmározhatott volna, én is belendültem, hátulról ráugrottam, menekülési esélyt nem adva neki, minden egyes csepp vérét kiszívva belőle, ernyedt testét eldobva mentem tovább.

Ez volt az életem, mióta új vezetőnk lett. Az életformám megváltozott, s vele együtt minden más is. A kastély felé vettem az irányt, s elterveztem, ismét elmegyek kiruccanni. Hiszen vannak még olyanok, mint én, s velük élvezet lenni.