Léna 14

(Amari szemszöge)


Ma este Aro bejelentette, hogy a Cullenék meghívtak minket az esküvőjükre. Nagyon boldog voltam, mert régi vágyam megismerkedni velük. Már halottam róluk, nagyon sokat, de még soha nem volt alkalmam találkozni velük.


Azt hiszem az elsők között, mint az iskolában feltartott kézzel szinte ugráltam, hogy én menni akarok. Természetes, mint mindig Brandon jót mosolygott a heves reakciómon, de csakhogy neki is jó legyen, amikor Aro végre észrevette, hogy felé kalimpálok és megszólított, kedves testvéremet is az utastársunkká avanzsáltam.




- Aro, én és Brandon nagyon szívesen veled tartanánk – mondtam kedvesen, miközben a szemeiben gyönyörködtem. Olyan édesen mosolygott, hogy majdnem odamentem és letepertem itt mindenki előtt. De még mit nem! Kiáltottam magamra, amikor észhez tértem… amikor végre visszaültem a helyemre és elbírtam fordítani a tekintetemet, attól a gyönyörűségtől, a testvérem izzó szemeivel találtam magam szemben



Kedvesen lehajtottam a fejem, mint aki semmiről sem tud, s halkan kuncogni kezdtem. Neki sem kellett több, durván megragadta a karom és kivonszolt a teremből, ahol addig voltunk.


Egy kihalt folyosón álltunk meg, s szembefordított magával. Szinte éreztem, ahogy kutatni próbál a szemeimben, valami válaszért, de természetes ott semmire sem talált…




- Mire volt ez jó? – fordította el végül a tekintetét. S fel- alá kezdett járkálni, nagyon ideges, de nem fogom sajnálni. Sokkal több rovás van az ő számláján, mint amennyi az enyémen…


- Nem örülsz, hogy a testvéreddel lehetsz? – biggyesztettem le az ajkaimat, ahogy felém kezdett el haladni


- Jaj – fogta két kezébe az arcát – tudod, hogy nem erről beszélek. Miért kellett belerángatnod ebbe az egészbe? – mondta metsző gúnnyal.


- Azért, amiért te mindenkinek elmondod az érzéseimet – fontam karba a mellkasom előtt a kezeimet.


- Miért az kinek volt titok – kiáltott fel – mindenki látja, hogy nézel arra a félnótásra. Ha annyira kell neked, akkor hajts rá vagy tudom is én, hogy megy ez már – legyintett és a homlokát a falnak támasztotta – vonzódsz hozzá… mégsem közelítesz egy picit sem – rázta a fejét, mint aki nem éri, mit miért teszek… pedig talán neki kellene a legjobban tudnia.


- Tudod, hogy most más fontosabb – indultam meg a folyóson a szobám felé, amikor elkapott és megállásra késztetett. Szúrósan néztem rá és álltam a tekintetét, de ő csak nem engedett a szorításán, ezért megenyhülve kifújtam az eddig bent tartotta levegőt, s kérdőn fürkésztem, hátha kiböki, most mit akar


- Ígérd meg, hogy megpróbálod – suttogta


- Mit? – kérdeztem, mert valóban nem értettem, mire is céloz


- Ismerd meg, adj magatoknak egy esélyt! – mondta miközben szemével fogságban, tartotta az enyémet - S, ha tőle hallod, hogy nem akar veled lenni, csak akkor hagyod magad ennyire elveszni – lehunytam a szemeimet, mert pontosan azt mondta, melyet én már el is döntöttem. Tényleg nem akartam nagyon közel engedni magamhoz, mert akkor képtelen lennék elengedni… végül Brandon felemelte a fejem és még mindig kérdőn a szemeimbe nézett.


- Megpróbálom – mire ajkai mosolyra húzódtak – de semmit nem ígérek…


- Helyes – meg sem várta, hogy végig mondjam… dühöngtem magamban. De újfent húzni kezdett, csak most vissza a terembe. De mikor feltűnt neki, hogy mennyire visszakozom, hátrafordult, s a fülembe suttogva válaszolt fel nem tett kérdésemre. – Csak nem gondoltad komolyan, hogy úgy hagyod itt a termet, hogy semmit nem tudsz az utazásról… - az arcom bizseregni kezdett, ahogy beláttam, mennyire igaza van. Hiszen, mi van, ha holnap indulni akar… látva arckifejezésem újra befelé invitált és az orra alatt, még egy mondatot elmormolt – Ez a duzzogó csaj, csak az én húgocskám – kacagott fel aztán, kicsit hangosabban, mint ahogy eddig beszélgettünk…


- Nem is duzzogok – álltam meg


- Nem-e? – nézett végig rajtam


- Jól van, jól van – emeltem fel a kezeimet, aztán magam előtt el kezdtem tolni – csak legyünk túl rajta, mert az idegeimre mész…




Pár másodperc múlva ténylegesen bent is voltunk abban a teremben, ahonnan az előbb mentünk ki. Brandon persze Aro felé kezdett el vonszolni, és mondanom sem kell, hogy azt a lepcses száját se fogta be egy percre sem. Komolyan mondom, néha nehezemre esik elhinni, hogy bátyám van és nem nővérem… mert még egy nővérről elhiszem, hogy ilyen… de ő… ráadásul, már nem is fiatal… de a feje lágya úgy néz ki, még, mindig nem nőtt be.




- Aro – kiáltotta el magát, hogy a fél terem felén fordult – beszélhetnénk veled? – intett neki a kezével, mert szegény nem látta meg rögtön, hol is vagyunk. De ez egy ekkora teremben és ennyi élőlény között érthető is.




Végül valahogy Aro elé kerültünk, de miért nem emlékszem én erre? De azok a gyönyörű aranybarna szemek és az a káprázatos fekete frizurája… megráztam a fejem, de nem halottam magam körül semmi érdemlegeset. Így ismét öt vettem szemügyre.


Egy egyszerű farmer és fehér póló volt rajta, mely kiemelte a tökéletes testét… aztán valamit láttam, ami közeledett felé… de héj ez egy kéz… ha Aro most megérint, akkor minden gondolatomat tudni fogja, azt pedig nem engedhetem. Gyorsan hátráltam egy kicsit, majd a szemeimet Brandon felé fordítottam, aki mosolygott, mint aki humor bombát ebédelt. Én persze csak fintorogtam ezen…



- Aro az előbb épp azt mondta, hogy ma este indulna a gépünk.


- Tessék? – hökkentem meg. De akkor, hogy fogok elkészülni?


- Mire figyeltél az előbb? – halottam meg az előttem álló sármos pasas hangját. Végig néztem rajta ismét, s csalódottan állapítottam meg, mennyire távolságtartó… hát persze, hiszen az előbb meghátráltam egy egyszerű érintésétől… nem kellett volna… dorgáltam meg magam gondolatban. De még nem vagyok felkészülve, hogy tudjon ezekről a gondolataimról… és az a piszkod kis fantáziám… amikor elképzelem, hogy ő és én egy közös vadászat alkalmával… véletlenül kikötünk a földön és egy szenvedélyes csók… ahogy hozzáérek izmos mellkasához… és ő végigsimít az én kecses testemen… de persze, hogy az öcsém megint belekotnyeleskedik, és nem hagy az ábrándjaim világában… Haragos pillantást lövelltem felé, de ő csak ismét egy mosollyal ajándékozott meg.


- Hugi csorog a nyálad – suttogta a bátyám a fülembe, mire én felmordultam. Hogy merészel ilyet mondani, már épp rá akartam támadni, amikor sarkon fordult és hangosabban, hogy mindenki meghallja, újabb megjegyzést tett – Akkor mi most felmennénk, mert amennyi ruhával a nővérem jár … - sóhajtott – ahhoz bizony idő kell, hogy össze legyen pakolva… - közben intett nekem, hogy kövessem… még mit nem… álmodozzon csak – Oh – pördült meg – úgy néz ki nem kíván csomagolni, ez esetben indulhatunk is – mosolygott rám elégedetten


- Pontosan mikor indul a járatunk? – fordultam Aro felé és hagytam figyelmen kívül testvéremet.


- Négy óra múlva. – felelte, aztán odament Félixhez.



Szinte tajtékoztam a dühtől, és villámokat szórtam, annyira felhúzott, az én drágalátos testvérkém. Persze ahogy Aro faképnél hagyott én is hátra arcot csináltam, s megragadtam bátyámat, a szinte rohantam vele fel az emeletre a szobánkba.


Mikor odaértem, ledobtam az ágyra. A bőröndömet elővettem az ágy alól, és ami a kezem ügyébe akadt, azt mind bedobáltam a táskámba.



- Héj – szólalt meg Brandon – semmi baj, csak ő is tartózkodó, mint te…



Nem figyeltem tovább mit is mond, csak hajigáltam egyik rongyom a másik után, amikor valaki erősen a falnak nem passzírozott. Némán néztem fel, ki lehet az a tökkelütött, de nem csalódtam, ismét a testvérkém intézett elennem merényletet…



- Nyugi – simított végig az arcomon – lehetsz még a karjaiban…


- Miről beszélsz – kiáltottam – neki nem kellek – ültem le a földre…


Aztán a másodperc tört része alatt betoppant Léna. Fekete haja csak úgy szállt a szélben, szemei szikráztak és ajkán még látni lehetett, hogy az előbb vadászott… mert csorgott róla a vér… kicsit meghátráltam ettől a kinézettől, de csak addig, míg meg nem szólalt… s egy erős nyugalomhullámot meg nem éreztem.



- Bocsáss meg, hogy csak így rátok rontottam, de annyira erős fájdalmat érzékeltem, hogy megrémültem – jött beljebb, maga után becsukva az ajtót…


- Szerelmes – mondta ki fivérem, egy szóval, ami a szívemet ripityára törte, mert én nem engedem a kiszemeltjével lenni


- Ugyan az nem gond – ült le mellém és kezdte el simogatni a hátam. Nagyon jól esett és rögtön tovaszállt minden kételyem – Hidd el, ha te is akarod boldog, lehetsz… - lehelte


- De ez nem ilyen egyszerű – hajtottam le a fejem, mire csilingelő kacajától zengett az egész szobám


- Csak túl bonyolítjátok – állt fel egy vállrándítás kíséretében – Mi értelme boldognak lenni, ha lehet keseregni is? – kérdezte szarkasztikusan – Döntsd, el mit akarsz, és ha a boldogságot választod, küzdj érte – kacsintott – Hidd el, nem veszítesz el semmit – hagyta el a lakosztályom.




Be kellett látnom, hogy igaza van. Semmi veszteni valóm nincs… csak boldog lehetek, vagy megtudom, hogy nem kellek neki, de legalább az örökké valóságig nem fogok azon töprengeni, mi lett volna, ha…


Megpróbálom… döntöttem el végérvényesen. Mikor egy kiáltást halottam és egy szoros ölelésbe, csapódtam bele.




- Nem bánod meg, majd én segítek – hadarta… de ki is ő… nem látom az arcát, hogy lehet ilyen gyors? – de gyorsan készüljetek össze, mert öt perc múlva indulunk. Természetesen te mész Aroval, én Brendonnal és Félixel. Tudtad, hogy ő is jön? Nah de elég a beszédből, készüljetek, mert már lent kellene lennünk – s amilyen gyorsan, olyan sebesen hagyott ott Léna…


- Ne is álmodj Brandon, Félix is tudja, ha velem valaki utazik, akkor csak és kizárólag én vezethetek – kacarászta, miközben elment a nyitott ajtó előtt.


- Gyere hugi – fogta meg morcosan a kezem a bátyám – legalább akkor te legyél boldog… - kicsit rántania kellett rajtam, mert az előbb történtek miatt, még nem igazán tértem magamhoz – mosolyogj – parancsolta, miközben a lépcsőn mentünk le a többiekhez.




Valamiért olyan izgatott volt az egész csapat. De most nem tudtam ezzel foglalkozni, csak az érdekelt, hogy végre kettesben lehetek, az én szívem őrzőjével. Mert már belopta magát oda, és csak övé az… valahogy vonzott magához… mint a mágnes a fémet… mintha ő lenne az én, elvesztett másik felem…


Végül tényleg elindultunk, s a kocsikban való helyfoglalás pont úgy történt, ahogy azt Léna megmondta. Mikor épp készültem volna beszállni, az autó lezárult, és padlógázzal kifarolt a kastélyból.


Szinte láttam magam előtt, ahogy kacagnak a kocsiban, s Arot aki elképedve figyeli, hogy most mi legyen. Végülis mellette utaztam végig, s érdekes mód egész végig egymást néztük, mégsem történt semmi… a repülőút, kellemes volt, az Amerikában való landolás pedig, ennél simább nem is lehetett volna…


Lénának akadt Boston közelében egy lakása, ahova ismételten két kocsival mentünk. Az sorrend ugyanaz volt. De nem bántam, mert hatalmas öröm volt Aroval utazni, s látni a szemében a vágyat… amit azt hiszem én váltottam ki belőle…


Holnap megyünk Cullenékhez, amiért már most izgulok… remélem sikerül rátalálnom a boldogságra… és talán ez az esküvő is jókor jön… mosolyogtam magamban a kieszelt tervemen…


Igen, megszerzem ezt a pasit, mert ahogy nézem ő sem visszakozik… hiszen a kocsiban az a beható pillantása... és amikor váltania kellett... majdnem... majdnem megtörtént az első csókunk...