Léna 15

Garrett és Lívia autója:

Lívia fája:

 

Léna megérkezése: (vajon merre járhatott?)

 

(Jasper szemszöge)



Az évek lassan telnek, főleg annak, aki évszázadokon keresztül szüntelenül él. A tapasztalataim sokszor kisegítettek már, egy- egy nehezebb helyzetben. De néha, még én is találok, egy olyan akadályt, melyet nem ismertem eddig létemben.


Reggel Alicel elmentünk vadászni, miközben Aroék megérkeztek. Gondosan ügyeltünk rá, hogy ne találkozzunk senkivel, így a konyha ablakon ugrottunk ki, mikor Esme kinyitotta az ajtót, és meghallottuk, ahogy köszönti őket.


Bár nem sokáig voltunk el, mégis messzire kellett mennünk, mert a környékben nem volt olyan népes a vadállomány. Alice két szarvast vadászott le, míg én egy jól megtermett hímet.


Kíméletlenül tapadtam az állat ütőerére, és engedtem át magam pár percre az ösztöneimnek. Az édes nedű tökéletesen csorgott a bensőmben, megmelengetve a pillanat varázsát.


Délutánra értünk vissza, amikor egy zöld Ford Fusion parkolt le, közvetlenül ellőttünk. Szép ívesen befarolt elénk, s amint a kocsi motorja leállt, a két oldalán kipattantak a kocsiajtók, s eltévedt báránykánkat pillantottam meg.


Iszonyatosan izgatottak, és boldogok voltak. S ezt nem csak az érzelmeikből tudtam megállapítani, hanem a hihetetlen gyors és erős ölelésükből, és a levakarhatatlan mosolyukból.




- Végre, hogy újra láthatlak titeket – ölelte meg Garrett Alicet. Miközben egy szatyrot nyomott a kezébe – Ajándék – pillantott félre zavarában, amikor Alice kutatva kezdte el tanulmányozni. Majd a következő percben a látása elhomályosult, és egy hangos sikkantással Garrett nyakába borult Alice.


- Köszönöm – ölelte át közben Líviát is – olyan jól fog állni – testvéreink ezen csak jót mosolyogtak, miközben megindultunk befelé.


- A Denali klán, nagyon kedves – áradozott Lívia – csodálatos náluk… - de már nem figyeltem, ahogy elkezdi ecsetelni, mennyi butikot fosztott ki Irana és Kate társaságában.




Garrettel a sarkamban léptem be a Cullen házba, ahol meghallottam, Aro öblös nevetését. Éreztem a belőlle áradó vágyakozást, s mikor odamentem közéjük. Már tudtam is, ki iránt érez ilyen erős szenvedélyt. 




- Örülök, hogy végre láthatlak titeket is Jasper, Alice – biccentett felénk Aro, amint befejezte a beszélgetést Carlisleval – Bemutatnám nektek Amarit és Brandont – mutatott a két idegen vámpír felé. A Brandon nevezetű kicsit félénken állt fel, de a mellette ülő nő, akit Aro Amarinak nevezett gyorsan felemelte és szinte a karjaimba repült. S egy percre megölelt.


- Bocsáss meg a testvérem hevességéért – szólalt meg Brandon, miközben kezet fogtunk – ő mindig is szeretett volna titeket megismerni, és most repes az örömtől – villantott egy kedves mosolyt Amari felé, aki morcosan ült le. Szép lassan utána mentem, s közvetlenül előtte álltam meg.


- Remélem, nem okoztunk csalódást – közben meghajoltam előtte, mire mindenki nevetésben tört ki. Igaz kicsit rásegíttettem…

- Nem – kuncogott továbbra is Amari – csodálatos ez a család. S a szavaiban tényleg ott volt az őszinteség, hogy komolyan gondolja, amit mond.


- Ti is Volturisok vagytok? – pillantottam feléjük, miközben leültem Alice mellé.


- Nem – mondta határozottan Brandon, mire Aro egy percre megmerevedett ültében, de azonnal rendezte vonásait. – Csupán segítenek nekünk áttérni – folytatta a beszédet Brandon


- Nos a szemetekből ítélve – néztem meg mindkettőjük szemszínét, mely már színe aranyban tündökölt – úgy nézem sikerült nektek is – biccentettem elismerően.


- Mióta vagytok Volterrában? – kérdezte Alice


- Közel egy éve – szólalt meg Amari, miközben Aro felé lesett, de mikor találkozott a pillantásuk, gyorsan elfordította a tekintetét zavarában. Kuncognom kellett a viselkedésükön… mint két kamasz. Persze kedvesem, finoman oldalba bökött, mire alábbhagyott nevetésem.


- Lívia, Garrett – jött be Esme a nappaliba és szinte letámadta őket.

- Örvendek – biccentett felénk Félix, miközben leült velünk szemben.

- Mikor jöttetek? – kérdezte Esme azonnal testvéreimhez intézve.


- Csak pár perce – mosolygott Lívia, miközben egy zacskót vett elő és a kezébe nyomta – ez a tiéd.




Közben helyet foglaltak mindannyian. Esme Carlisle mellé ült le. Míg a mellettük lévő kanapén én, Alice, Lívia és Garrett ültünk. Velünk Szemben pedig Aro és Félix ült egy- egy fotelban.




- Ha megengeditek – fordult Lívia és Garrett felé Carlisle, mire mindketten biccentettek - bemutatnám családunk legújabb tagjait…


- Garrett – állt fel fivérem, miközben az izomzata megfeszült, ahogy Aroval, majd Félixel kezet fogott. – Nálatok nem így köszönnek egymásnak mi? – vakarta a fejét, miközben leült ismét.


- Hát nem egészen – próbált meg kedvesen válaszolni Félix, bár inkább csak morgás lett.


- De örülünk, hogy megismerhettünk – biccentett felé Aro, mire Garrett izmai elernyedtek és jólesően süppedt bele a kanapéba.


- Lívia – állt fel, most a másik testvérünk. Aranybarna haja csak úgy lobogott utána, ahogy odasuhant a két Volturis elé.


- Kedves – suhant Garrett Lívia mögé – ne bűvöld el őket – kuncogott, mire az előttük lévő két vámpír felpattant és vele is kezet fogtak. Nevetve jöttek vissza hozzánk, s ültek le ismét.


-  Elnézést – kacagta Lívia – csak nagyon szeretném, ha megkedvelnétek – mire bűnbánóan lehajtotta a fejét, és a lábait kezdte el tanulmányozni – remélem, nem haragszotok – pillantott félve feléjük, mire ők értetlenül összenéztek.


- Nem értik – szólaltam meg helyettük.


- Hát nem éreztétek az előbb? – mosolygott Garrett – amikor megmozdulni is elfelejtettek – mutatott rá, az előbbi jelenetben lezajlott pár percre, mielőtt odasuhant volna testvérünkhöz.


- Az, te voltál? – nézett hitetlenkedve Félix Líviára, aki gyorsan elfordította a fejét és egy másik pontot kezdett tanulmányozni…


- Igen ő volt – válaszolt helyette Garrett, mire Lívia egy gyilkos pillantással ajándékozta meg.


- Mi a képességed? – kérdezte meg tőle Félix, mire Lívia végül rá emelte a tekintetét. Nagyot sóhajtott, majd belekezdett a magyarázkodásba. Mi már tudtuk, hogy hosszú beszélgetésnek nézünk elébe…


- Az én képességem hasonló Jasperéhez – tanulmányozta közben a berendezést – mégis teljesen más. Van kedvetek kijönni? – nézett ki az üveg ablakokon – Megmutatom – csillantak meg aranybarna szemei.





Mindannyian beleegyezően bólintottak, mire felállt, és kisuhant előttünk. Mi csak mosolyogtunk, mert már tudtuk, mi fog következni.


Amikor ki értünk, épp egy kidőlt fa mellett álldogált. Mögötte ott volt Aro és Brandon. Amari és Félix kicsit hátrébb álltak meg. Míg Carlisle, Esme, Alice és én, a bejáratnál a korlátnak támaszkodva néztük.


Félt, éreztem, ezért egy adag nyugalomhullámot küldtem felé, mire mosoly ült ki ajkaira és végre Aroék felé pillantott.




- Ez a fa két napja tört ki – mormolta – már egy csepp élet sincs benne, menthetetlen…




Aztán a kezeivel megérintette a fa két oldalát és pár perc múlva mellette egy fiatal hajtás jelent meg. Lívia nem tétlenkedett, a kidőlt öreg fatörzset kitépte, helyet adva az újnak, majd felaprította másodpercek alatt, s letérdelt a kicsiny hajtáshoz.


Nem sok idő múlva, levelek jelentek meg rajta, s rügyek… és a törzse is közben erősödött.





- Ez bámulatos – hitetlenkedett még mindig Aro, miközben közelebb ment és megérintette a növényt.


- Csodálatos – biccentett egyszerre Brandon és Félix. Persze ezt ők nem vették észre, hisz nem egymás mellett voltak.


- Elmondanád, hogy vagy erre képes? – kérdezte Amari kíváncsian.


- Persze – ment oda mellé – gyere bent kényelmesebb – s megragadta a karját.


- Akkor? – türelmetlenkedett Aro, miközben helyet foglalt.


- Kivetítés – mondta büszkén Lívia – az élőlényekre kivetítem, az érzelmeimet, s ez által ők azt érzik, amit én… A fa esetében, az életre koncentráltam, de mivel őt már nem lehetett megmenteni, ezért a gyökereiből, egy újabbat növesztettem… - mosolygott. Eközben, Alice tekintete elhomályosult… látomása lett.


- Jön valaki – mormolta – de nem látom tisztán…





S valóban, a következő percben kopogtatást halottunk. Esme felkelt Carlisle mellől és kinyitotta. De ez furcsa nem érzem őt… kedvesem is idegesen feszengett mellette…




- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Gondolom te lehetsz Esme, én Léna, vagyok – halottam meg egy bájos hangot.


- Üdvözöllek itt Amerikában – mondta kedvesen Esme. Hallani lehetett a hangjában a döbbenetet. A szobában lévők mind megfagyva figyelték a jelenetet, miközben közénk sétáltak.





Amint a látótávolságomba értek, azonnal lemerevedtem. Ez a nő teljes feketében volt. A lábai sárosak, a ruhája néhol szakadt, míg a szemei… te jó ég, mi történhetett vele? Ilyet már rég láttam…


Mikor észrevette, hogy őt vizslatóm, rám kapta a tekintetét, majd elmosolyodott egy percre. De ez nagyon rövid idő volt, mert utána rögtön elkomorult. S csak két szót mondott, de azt is olyan vészjóslóan sötéten, hogy a szobában lévők egytől – egyik megrettentek.





- Baj van – suttogta iszonyat dühösen.