Léna 21

Jasper és Alice

Érzelmek sokasága, intenzitása, eltűnése

Szökésben, vagy mégsem?:D 

(Jasper szemszöge)

Hihetetlen ez a nő, az érzései úgy illannak el és tűnnek fel, hogy mellette már szinte embernek érzem magam. Az előbb is, mikor a zongoránál ült, az a hihetetlenül nagy boldogság, szinte melegséggel árasztotta el fagyos lelkemet. De nem ez volt, amiért felfigyeltem erre a heves érzésére, hanem azért, mert olyan intenzitással ért, mintha egy újszülöttel állnék szemben. Mégis úgy kontrolálja magát, és olyan gyorsan szállnak tova a felbukkanó érzései, hogy már – már beleszédülők a lendületbe.



És már megint, ezt nem hiszem el, sóhajtottam, ahogy Edward megszólalására Léna kételkedése, megenyhülése, dühe, majd végül érzéketlensége árasztott el, és végül megszűnt minden. Mintha itt se lenne. Már épp azon voltam, hogy megkérdezem, hogy csinálja, mikor Alice elkezdett befelé húzni a nappaliba. Csak most vettem észre, hogy a többiek, már mind elfoglalták helyeiket, s a zongoránál már nem volt senki sem.



Az egyik fotelban foglaltam helyet, míg Alice az ölembe fészkelte magát, s egy apró csókot lehelt az arcomra. Na tessék, ilyenkor az ő érzéseit is hevesebben érzem, elmélkedtem, miközben Alice a fejét a vállamra hajtotta.




Annyira furcsa számomra, hogy pont Léna érzései ilyen kirobbanóan erősek, mindeközben a többieké olyannyira eltörpült mellette, hogy elsőre nem is figyeltem fel, hogy ismét „érzek”. Mint, amikor kapar a torkom a szomjúságtól, és nem tudok semmire összpontosítani, amíg ezt az igényem ki nem elégítem. Csak a kérdés, itt mi hiányzik?



- Tehát Jasper, ha felmérted az érzelmi intenzitásom, és a pasik utáni vágyam, hozzáteszem, közel sem jársz az igazsághoz, akkor akár csatlakozhatnál hozzánk is – kúszott be a gondolataimba, Léna hangja, amikor épp azt fontolgattam, mikor volt utoljára férfival, hiszen lehet, ez okoz nála ekkora hevességet, s a túlfűtöttségének ez az oka.


Hirtelen, azt se tudtam, hova kapjak, az arcom bizseregni kezdett, amikor felnéztem, s mindenki egy nagy mosoly kíséretében nézett rám, mintha lemaradtam volna valamiről.



- Ha tudni akarod, akkor mindketten – pillantott Léna Edward felé, aki zavartan a padlót tanulmányozta, mintha sejtene ott valami, igen izgalmasat. Ezt már nem bírtam tovább, az Edwardban dúló érzelemháló közel sem volt olyan erős, mint Lénában, de mégis annyira-aranyosra sikerült, ahogy oda akart menni hozzá és megölelni, de mivel ezt nem merte, ezért csak félszegen állt, várva, hogy a pillanat tovaszálljon. Léna velem együtt kacagott, és a hangja csodás volt, mintha ezernyi madár szállt volna a házunkba, és énekelnék el, legszebb dalukat. – Köszönöm, ezt igazán kedves tőled hallani – biccentett felém.



- Utálom, mikor mindenből kihagynak – durcáskodott Emmett.



- Hát tudod Emmett az úgy volt, hogy Edwa… - de mire kimondhatta volna, mit is akar, egy kéz tapasztotta be az ajkait, s egy dühös pillantás nézett vele farkasszemet. Állták, egymás tekintetét, sőt, mintha elbűvölte volna mindkettőt a másik, húzódott kicsiny mosolyra a szám, mire Léna tekintetével találtam magam szembe, s én most jöttem rá, milyen hasznos lenne, ha egy szót se hallana. Ezzel szemben Edward csak kuncogott egyet, de a keze még mindig ugyanott maradt. Mindez csupán pár másodperc volt… de igazán varázslatosra sikerült.





- Igen látom én, az öcsém ismét belehabarodott egy csajba – kacagta Emmett, miközben Léna lefeszegette a kezét Edwardnak, s a szoba legtávolabb eső részére állt, pont háttal nekünk, úgy hogy az éppen nyugvó nap utolsó sugarai rá világítottak. Éreztem, ahogy a szobában lévők meghatódnak, s elámulnak az eléjük tárult látványtól. Hiszen, a nap sugarai csupán kicsit tudtak a mi látóterünkbe csúszni, miközben a teste szikrázni kezdett, s a haja fényesen lobogott mögötte. Teljesen, mint egy ártatlan lény, hogy a fenébe lett ő Volturis? Nem azért, mert rossz lenne vagy, mert bánnám, amit a fajtánkkal telt, sőt! Csodáltam őt emiatt, mindemellett sajnálta, hogy nem talált egy olyan társra, mint én Alicre…



- Ez a napszakasz egyik legcsodásabb pillanata – suttogta miközben hangjában égett a vágy, és a félelem – egy újabb napnak a vége… a legbiztonságosabb pillanatok, a mi fajtánknak – s ahogy a szavak elhagyták ajkát, a csillogása eltűnt, a nap utolsó sugaraival.



- Léna, szeretnél egy kicsit egyedül lenni? – állt fel Aro és sétált oda mellé. Éreztem mennyire hezitál, a többiek pedig kérdőn fürkészték kettősüket, miközben fivéremet a féltékenység lepte el. Aztán Aro előrelépett egyet, s megérintette Lénát, ő pedig hangosan kifújta a levegőt, és újra éreztem egy intenzív hullámot… a szerelmet? lepődtem meg, azonnal, mikor ismét megszűnt körülöttem.



- Nem – fordult ismét felénk. Láttam az arcán, hogy komoly csatát vív magával, miként kellene most helytállnia, miközben valami, mintha megkísértené őt – Viszont, nemsokára nekem újra vissza kell térnem Volterrába – mosolyodott el, s ellépve Aro mellől kicsit közelebb jött hozzánk.



- Megtudhatom, hogyan csinálod ezt? – kérdeztem rá az érzelmeire, figyelmen kívül hagyva az előbbi kijelentését.



- Egyszer talán mindenre kellő magyarázatot kapunk – fordult felém, miközben a szemei mint a csillagok ragyogtak, amint a mellettem lévő bronzos hajú testvéremre vándorolt – de semmit nem kell elkapkodnunk, az örökkévalóság nem fut el – mosolyodott el – Akkor maradjunk annyiban, hogy a harc miatt csúszni kell az esküvőnek, tehát javasolnám, hogy tavasszal tartsuk meg, viszont biztosítalak titeket, nem kell senkinek harcolnia, és senki nem sérül meg – mondta olyan magabiztosan, mintha minden egyes percet előre látna, és tudná, a jövő minden apró mozzanatát, mire aprót, de mégis határozottan biccentett, aztán tekintete az ölembe vándorolt.




- De biztos vagy benne, hogy ez a legjobb megoldás? – kérdezte csendesen Alice.




- Persze – mondta Léna, s odajött kettősünkhöz letérdelt elém, s megfogta Alice egyik szabad kezét – Tudom, hogy varázslatos lesz az esküvő, mert hallottam róla, milyen fantasztikus partikat is szervezel – s ebben a pillanatban, kedvesem tekintete elhomályosult… majd hatalmas mosollyal az ajkain, kiugrott az ölemből, egyenesen Lénára, aki megelőzve őt felállt, s így ölelték át egymást.




- Ez fantasztikus – harsogta Alice – sokkal jobb lesz, mint hittem volna. És többen is lesznek, bár nem tudom, hogyan, de így kell lennie – csilingelte – mindenki boldog volt… még te is Edward – pillantott meghatódva az említettre, mire ő csak leszegte a tekintetét és elment. Még hallottam, ahogy felmegy a lépcsőkön, aztán bedőlt az ágyba. Tehát nem tetszik neki, amit Alice látott, de hiszen boldog lesz… akkor miért vált ilyenné a hangulata? Mert a megszokott búskomorságot éreztem felőle.




- Azért Jasper, mert miattam nem látta Alice látomását – kuncogott – és most nem tudja mit higgyen – tájékoztatott kedvesen Léna.



- Nem ér az vámpír gondolatait másoknak is elmondani – hallottuk föntről Edward keserves hangját.



- Csak nem azt akarod mondani, hogy te hallhatod, itt mindenki gondolatát, de ő a tiédet nem? – kérdezte Léna, ha jól láttam tettet sértődéssel. Még a derekára is tette a kezeit, mintha előtte lenne a másik, és valóban a következő percben teljen valójában ott állt előtte…



- Én nem…



- Edward kérlek – kezdte Léna, megszakítva fivérem – azt ne mond nekem, hogy nem élvezed ezt az egészet – mosolygott rá. De ez a mosoly most más volt. Ahogy Léna kiejtette a nevét Edwardnak, valami megváltozott, tisztán éreztem, de mire beazonosíthattam volna, már megszűnt asz érzés, morgolódtam volna, amikor egy öblös nevetésre kaptam fel a fejem.




- Na öcskös, azt hiszem ezt most jól megkaptad – veregette vállon Emmett Edwardot, ezzel kirángatva őt abból az állapotából, hogy folyamatosan Lénát bámulja. Bár, úgy sejtem, nem sokáig fogja tudni tartani, ezt az állapotot, mert most is majd megpusztult, annyira oda akart hozzá menni és megérinteni…





- Most jött el az ideje, hogy távozzak – hangzott fel ismét Léna szava, s ismét engem kezdett el méregetni, mire védekezőleg feltettem a kezeimet, ő pedig máris elfordult. Ennyire kiakasztanák a gondolataim? – tettem fel a kérdést az elmémben, mire egy morgást hallottam és úgy döntöttem elég mára ennyi neki. – Elmegyek vadászni – páran ahogy láttam, izgatottan elkezdtek fészkelődni, valószínűleg, hogy vele szeretnének tartani – Egyedül – hoppá, bocsi – üzentem mikor rájöttem, hogy a gondolataim megint elkezdtek járni – Semmi baj Jasper, kezdtem megszokni, és csak most jövök rá, te sokkal jobban illesz Alice mellé, mint azt valaha hittem volna – küldött felénk egy hálás pillantást, aztán a hátsó ajtóhoz ment, mely ki vitt a természetbe, de még visszaszólt – Senki ne jöjjön utánam! – mondta erélyesen, miközben kifutott az ajtón, távolodó alakjával egyre több kérdést hagyva maga után, de még egyet sem tudtam megfogalmazni, mert újabb távozást jelentettek be…





- Akkor nemsokára jövök – mondta és már el is tűnt, arra amerre a vezetőnk ment, s követte a bronz hajú, búskomor testvérem, teli életkedvvel és tettvággyal megtelve.





Szinte láttam magam előtt, ahogy ők ketten civakodva akarják egymást elhagyni és megtartani, miközben az egyik semmit, a másik mindent akar. Nem igazán értettem, még most sem, Léna hogy képes ennyi mindre, de egy valami egyre jobban kezdett bennem megfogalmazódni, valahol már találkoztam vele…



Nagyon köszönöm, azt a sok véleményt, melyet ide kaptam, és remélem a későbbiekben is számíthatok rátok :) Nah ez az új feji, remélem nektek is annyira tetszeni fog, mint amennyire nekem, miközben a szavak csak úgy száguldottak a kezeim alatt :) Puszi Kitti.
Jah egy kérdés, szerintetek kinek a szemszögéből lesz a kövi feji?:)