(Léna szemszöge)
Éreztem a kedélyek váltakozását a környezetemben, és nagyon nyugtalanított ez az állapot. Örültem, hogy Aronak végre van egy lány, aki tetszik, s ahogy ki tudtam venni Amari gondolataiból, ő sem közömbös iránta. S ez örömmel töltött el.
Viszont ott volt még Jane. Ő nem igazán tudott örülni, sőt kifejezetten dühítette, minden, ami velem kapcsolatos.
Tudatában vagyok annak, hogy rájuk kényszeríttettem, ezt az életformát, és tudtam, hogy nem mindenkinek lesz olyan könnyű, de már kezd elegem lenni, hiszen annyira próbáltam, hogy legalább egy kicsit jobb legyen, de nem… nagyon ideges vagyok, mert a legjobbat akartam, mindenkinek, s most nem lehetek azokkal, akikkel szeretnék.
Pedig ők az életben az utolsó kapaszkodóim, akiket mindennél jobban szeretek, de a legnagyobb biztonságot számukra az jelenti, ha távol vannak tőlem…
Gondolataimba merülve a kastélyban sétáltam fel, s alá, s azon töprengtem, hogyan tudnék elmenni egy kis időre. Hiába vannak vendégeink, s a kötelesség azt kívánná, hogy legyek itt, egyszerűen torkig vagyok, s ahhoz, hogy ismét „tiszta” fejjel lássak mindent, egy kis időre el kell mennem. Csak egy kicsit, hadd legyek én is boldog…
Közben egy terv kezdett kibontakozni a fejemben. Hiszen mindenki itt van. Jane úgy is el akar menni, de ő pótolható. A többiek, pedig elbírnak a rájuk váró feladatokkal. Hiszen senki nem mer elennem fordulni… mosolyra húztam ajkaim, s az éppen két szobával távolabbi Alecnek szóltam, hogy jöjjön, oda hozzám.
- Igen Úrnőm – lépett elém, s meghajolt. Kicsit zavarba ejtő volt ez a hajbókolás, de mára már megszoktam. Hiába mondtam, hogy erre semmi szükség, nem hallgattak rám.
- Ma este lenne egy bejelenteni valóm. El tudnál intézni egy kis partit estére, s szólnál a lakóinknak, hogy estére mindenkit várunk a nagyteremben? – kérdeztem tőle kedvesen. Ő volt az, akire a legtöbbször lehetett számítani. Mindig segítőkész volt, s soha nem kérdőjelezett meg semmit. Kicsit féltem is az elején, hogy valakinek a besúgója lehet, de aztán ez az elméletem összedőlni látszott, mikor elárultam neki, hogy mikor lettem vámpír, s ő senkinek nem adta tovább az információt.
- Rendben lesz – mosolygott rám – akkor este nyolc órakor lesz a parti. – bólintottam, majd gyors léptekkel el is ment. Tudtam, hogy számíthatok rá… igaz alig egy órája maradt, de ismerve a praktikáit, biztos voltam a sikerében.
Nem kellett csalódnom. Már halottam is, ahogy a hír mindenki felé száll. Mint a madár az égen, aki épp bemutatja legjobb manőverét én is így éreztem magam. Hiszen a tervem pontosan úgy alakult, ahogy azt én előre elterveztem.
Egy órával később csakugyan kész is volt minden. A nagyterem is fel lett díszítve, s mindannyian jelen voltak a kastélyból. Mindenki beszélgetett, mikor beléptem, de rögtön el is hallgattak, ahogy meglátták személyemet. Intettem a kezemmel, hogy folytassák csak nyugodtan, addig pedig odamentem Janehez, aki egyedül ált a fal mellett. Meglehetősen meglepődőt, hiszen nagyon ritka az, amikor elcsevegünk egymással, de még mielőtt belemerülhetett volna bármibe is, megszólaltam.
- Örülök, hogy eljöttél. Tudom, hogy mire vágsz, s hogy el szeretnél utazni.
- Hát ööö…. – akart terelni, mert fél a reakciómtól, de nem hagytam.
- Nincs semmi baj, természetesen engedélyezem. De a szabályainkat be kell tartanod, még ha nem is vagy itt. – láttam megcsillanni a szemében a mosoly halvány szikráját, mert nagyon régen hagyta már el ezt a helyet, s most végre mégis megteheti…
- Köszönöm – suttogta elhaló hangon, én csak biccentettem, majd elkezdtem a terem közepe felé menni. Mikor úgy éreztem, hogy most mindenki rám láthat, megköszörültem a torkom, s mikor mindeni rám figyelt belekezdtem mondandómba.
- Mint azt tudjátok a kastélyunknak új lakói vannak. Azt hiszem senkinek nem, kell már őket bemutatnom, mert ahogy elnézem a gondolatokat, mindenkivel váltottak már pár szót.
- Nos így is mondhatjuk – mondta Félix egy grimasz kíséretében. Láttam a fejében, hogy mennyire nem szívleli az új jövevényeket, s hogy a vérvörös szemeik, az illatuk, mennyire irritálja őt… s, hogy számára a találkozás, egy összeütközéssel ért fel, amit Trontal sikerült megvalósítania vadászat közben… gyorsan elzártam a gondolatok olvasását, s belekezdtem valódi szándékomba.
- Mindennek megvan a maga szabálya, ezzel tisztában vagytok, de most el fogok utazni egy kis időre Amerikába, mert egy barátom erre kért – hazudtam. Éreztem a kérdő tekinteteket, hogy nekem merre lehetnek barátaim, hiszen ők soha nem halottak róluk, de nem akartam beavatni őket. Elég nekik ennyit tudni. – ameddig távol vagyok, nem akarok semmi zűrzavart. Aro – fordultam felé – folyamatos tájékoztatást kérek, mindenről, s tudjátok, hogy milyen hatalmam van, ha bárki át akarna verni, az elköszönhet az életétől is. – drámai befejezésem után, megindultam a terem kijárata felé, de még az ajtóból visszafordulva pár szót mondtam még – holnap reggel indulok. Mindenkinek szép estét.
Nagyon jó volt látni, a meglepett arcukat. Tudom, hogy kemény és kegyetlen vagyok velük szemben, de nem vehetem kisebbre a gyeplőt, mert ha csak egy apró rés is lesz a hálón, valaki úgyis átszakítja az egészet, s azt nem engedhetem. Az éjszakám zavartalanul telt. Aro és Marcus felkerestek, de nekik sem mondtam többet, mint a partin, hiába próbáltak meg kideríteni bármit is. Végül hajnalt tájt útnak indultam, hogy végre boldogságban legyek kicsit én is.
2009. november 15., vasárnap
Léna 02
(Jane szemszöge)
Épp egy folyóson sétáltam, mikor meghallottam, hogy megint új jövevényei lesznek a kastélyunknak – oh gyönyörű, megint gyarapszik a nép idebent – fintorogtam a gondolatban eljátszott mondatomra.
Mióta Léna volt az Úr, sokan álltak sorba, hogy segítsenek neki… Utáltam, hogy rám kényszerítette ezt az életformát. Én szerettem az embereket gyilkolászni. Hallani a sikolyaikat, látni a félelmet a szemükben… Érezni, hogy hatalmam van felettük… És jött ez a nő, és mindent tönkretett… De sajnos tisztában voltam vele, hogy ellene tenni nem lehet. Hiába volt annyi erős és félelmetes vámpír, senki sem tudja legyőzni…
Gyorsan kirohantam az erdőbe, nem akartam, hogy meghallja drága barátném ezeket a gondolataimat, vagy esetleg megérezze, a hatalmas haragomat… A többire, már nem is mertem gondolni…
Egy ördögi kacaj hagyta el a számat, s éreztem valamit a szemeimnél, talán ezek valamikor még a könnyek lehettek. Fájt, hogy nem én vagyok a középpontban, hogy mindent, ami kedves volt nekem, elvett tőlem. Gyűlöltem, hogy ilyen hatalmas és erős…
Emlékeztem, mennyi merénylet volt ellene, de senki nem tudta elpusztítani… Sajnos nekünk sem volt választásunk. Behódolt számára Volterra… Mit tehettünk volna? Meghalni nem akartunk.
A legutolsó négyszáz éve volt, már közénk tartozott, mikor a románok megpróbálták megölni, egy percig még én is fontolgattam, hogy átállok, de amikor megláttam, hogy közel sem kell hozzájuk mennie, úgy csavarja le egyikük fejét, porrá égeti a másikat, s közben alkut ajánl nekik, ha betartják a szabályait, akkor élhetnek, meggondoltam magam. Talán a sokk is közrejátszott, hiszen ilyet még én se láttam azelőtt.
Ez volt az utolsó, és legerősebb összecsapás ellene. Több ezren haltak meg abban az ütközetben, hiszen senkinek nem tetszettek az elvei… Főleg, hogy senki nem ismerte…
S miközben a múlton merengtem, az erdőben bolyongtam valami zsákmány után. Az életforma nem volt az ízlésemnek megfelelő, de győzött az élni akarásom, s így most egy tigrist kerestem magamnak. Szerettem játszani az állatokkal, élveztem, ahogy az adrenalinjuk felfelé megy. De soha más állat vérét nem ittam, csak ragadozóét. Egyszer kivételt tettem, de nagyon meg is bántam.
Már majdnem visszafordultam, mikor megláttam, egy nagy bozót mögött egy kifejlett hímet, amint épp nyugodtan alszik. Ezért fordultam egyet a tengelyem körül, s az előbb kergetett szarvasokat épp abba az irányba zavartam, hogy az én ételem még fenségesebb legyen mindennél.
Úgy látszik, a tervem bevált, mert mikor elszaladtak előtte az állatok, ő felkelt, s célba vett egy vézna kis teremtményt. Bevetettem erőmet, s párszor megállítottam vele, majd újra engedtem vadászni, de mikor épp lakmározhatott volna, én is belendültem, hátulról ráugrottam, menekülési esélyt nem adva neki, minden egyes csepp vérét kiszívva belőle, ernyedt testét eldobva mentem tovább.
Ez volt az életem, mióta új vezetőnk lett. Az életformám megváltozott, s vele együtt minden más is. A kastély felé vettem az irányt, s elterveztem, ismét elmegyek kiruccanni. Hiszen vannak még olyanok, mint én, s velük élvezet lenni.
Épp egy folyóson sétáltam, mikor meghallottam, hogy megint új jövevényei lesznek a kastélyunknak – oh gyönyörű, megint gyarapszik a nép idebent – fintorogtam a gondolatban eljátszott mondatomra.
Mióta Léna volt az Úr, sokan álltak sorba, hogy segítsenek neki… Utáltam, hogy rám kényszerítette ezt az életformát. Én szerettem az embereket gyilkolászni. Hallani a sikolyaikat, látni a félelmet a szemükben… Érezni, hogy hatalmam van felettük… És jött ez a nő, és mindent tönkretett… De sajnos tisztában voltam vele, hogy ellene tenni nem lehet. Hiába volt annyi erős és félelmetes vámpír, senki sem tudja legyőzni…
Gyorsan kirohantam az erdőbe, nem akartam, hogy meghallja drága barátném ezeket a gondolataimat, vagy esetleg megérezze, a hatalmas haragomat… A többire, már nem is mertem gondolni…
Egy ördögi kacaj hagyta el a számat, s éreztem valamit a szemeimnél, talán ezek valamikor még a könnyek lehettek. Fájt, hogy nem én vagyok a középpontban, hogy mindent, ami kedves volt nekem, elvett tőlem. Gyűlöltem, hogy ilyen hatalmas és erős…
Emlékeztem, mennyi merénylet volt ellene, de senki nem tudta elpusztítani… Sajnos nekünk sem volt választásunk. Behódolt számára Volterra… Mit tehettünk volna? Meghalni nem akartunk.
A legutolsó négyszáz éve volt, már közénk tartozott, mikor a románok megpróbálták megölni, egy percig még én is fontolgattam, hogy átállok, de amikor megláttam, hogy közel sem kell hozzájuk mennie, úgy csavarja le egyikük fejét, porrá égeti a másikat, s közben alkut ajánl nekik, ha betartják a szabályait, akkor élhetnek, meggondoltam magam. Talán a sokk is közrejátszott, hiszen ilyet még én se láttam azelőtt.
Ez volt az utolsó, és legerősebb összecsapás ellene. Több ezren haltak meg abban az ütközetben, hiszen senkinek nem tetszettek az elvei… Főleg, hogy senki nem ismerte…
S miközben a múlton merengtem, az erdőben bolyongtam valami zsákmány után. Az életforma nem volt az ízlésemnek megfelelő, de győzött az élni akarásom, s így most egy tigrist kerestem magamnak. Szerettem játszani az állatokkal, élveztem, ahogy az adrenalinjuk felfelé megy. De soha más állat vérét nem ittam, csak ragadozóét. Egyszer kivételt tettem, de nagyon meg is bántam.
Már majdnem visszafordultam, mikor megláttam, egy nagy bozót mögött egy kifejlett hímet, amint épp nyugodtan alszik. Ezért fordultam egyet a tengelyem körül, s az előbb kergetett szarvasokat épp abba az irányba zavartam, hogy az én ételem még fenségesebb legyen mindennél.
Úgy látszik, a tervem bevált, mert mikor elszaladtak előtte az állatok, ő felkelt, s célba vett egy vézna kis teremtményt. Bevetettem erőmet, s párszor megállítottam vele, majd újra engedtem vadászni, de mikor épp lakmározhatott volna, én is belendültem, hátulról ráugrottam, menekülési esélyt nem adva neki, minden egyes csepp vérét kiszívva belőle, ernyedt testét eldobva mentem tovább.
Ez volt az életem, mióta új vezetőnk lett. Az életformám megváltozott, s vele együtt minden más is. A kastély felé vettem az irányt, s elterveztem, ismét elmegyek kiruccanni. Hiszen vannak még olyanok, mint én, s velük élvezet lenni.
2009. október 4., vasárnap
Léna 01
(Aro szemszöge)
- Léna - szólítottam meg úrnőmet, s ő egy percen belül ott is termett. Hihetetlen, mikre vett rá minket ez a nő, s még a hatalma sem terjed ki teljesen, pedig már 500 éve, hogy velünk él… elmélkedtem el
- Aro – lépett elém. Olyan gyönyörű volt, de neki nem kellett egyikünk sem. Dühös voltam rá, a visszautasításai miatt, de megtanultam tisztelni őt, a mérhetetlen szerelme iránt, akiről soha nem beszélt senkinek. Hosszú barna haja derékig ért, s egy fekete fűzős ruha volt rajta… egy percre elképzeltem, mi lenne, ha csak egy lépést is közelebb mennék hozzá, s az ajkaim, az ajkait érnék… fejezd ezt be azonnal, dorgáltam meg magam gondolatban.
- Úgysem jönne össze – villantott rám egy szélest mosolyt, ami még gyönyörűbbé tette. Gondolom már megint a gondolataimban olvasott. Gyorsan rendeztem a vonásaimat, s megpróbáltam csak arra koncentrálni, amiért ide jöttem…
- Látogatóink érkeztek – jelentettem be neki. – Franciaországban élt egy család, akiket nemrég találtunk meg, ők még mindig embereket öltek. - itt egy morgást halottam meg, kicsit hátra is hőköltem, hisz tudtam, ha akarna egy percébe se kerülne, itt mindenkit megölnie… s még az emlékbe is beleborzongok, mikor láttam őt, csatában harcolni… senki nem élte túl, aki nem engedelmeskedett akarának…felpillantottam, hogy folytathatom e, de a szemében a gyűlölet, s a mérhetetlen fájdalom arra sarkalt, hogy minél hamarabb mondjam végig. - Azért jöttek hozzánk, mert úgy érzik, nem bírnak egyedül átállni, és a segítségünket kérik… - hadartam el a gyorsan
- Vezess hozzájuk – mondta határozottan. Tudtam, hogy ellenőrizni akarja őket, hogy nem hazudnak e.
- Természetesen – s már indultam is a kis szoba felé, ahol hagytam őket. Igen én Aro Volturi, ki egykoron a vámpírok vezetője volt, már a hatalmamnak a szikrája se található meg a kezemben. De talán így a legjobb, most már belátom. Mikor Léna hozzánk került, akkor egy ideig gyűlölettel, gondoltam rá, s el akartam pusztítani. De mára már csak a szövetségesemet látom benne, s az egyik legjobb barátomat.
Egy hosszú folyóson sétáltunk végig, aztán egy nagytermen áthaladva, megérkeztünk, az én dolgozószobámhoz. Mint mindig, most is kinyitottam előtte az ajtót, s miután ő belépett, csak azután léptem én is be a helyiségbe.
- Üdvözöllek titeket itt Volterrába – köszöntötte őket Léna, de még így is kihangzódott a hangjából a harag a 3 vámpír iránt.
- Köszönöm, hogy segítetek nekünk, én Tront Mantez vagyok – ált fel egy magas, fekete hajú férfi. Láttam a múltjában mennyi embert gyilkolt meg, puszta élvezetből… - a társaim Amari Grent – itt egy gyönyörű barna nő felé fordult, rögtön megakadt rajtam a szemem. Aprót hajolt előre, amin igazán meglepődtem… de rögtön következett is a harmadik személy – és Brandon Grent – egy ugyancsak barna hajú férfi volt, aki akár a testvére is lehetett volna a mellette ülő nőnek, úgy hasonlítottak egymásra.
- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk – mosolygott Brandon Lédára. Elöntött a féltékenység, hogy merészeli, ez a senkiházi, hogy csak így villogtatja itt magát…
- Mint halottam, ti még embereket öltök – tért a tárgyra úrnőm. – mikor vadásztatok utoljára? – kérdőn pillantott körbe, de senki nem felelt neki. Jéghideg hangulata átterjedt mindenkire. Aztán éreztem a nyugalom hullámát áramlani a testemben, s aprót mosolyogtam magamban, hogy még ilyenkor is képes bevetni képességét.
- Két hete vadásztunk utoljára – halottam meg Amari csilingelő hangját – már állatokat öltünk, de sajnos nagyon nehéz a bátyámat és Tront visszatartani – vált szomorúvá a hangja. – Tudod Tront már több száz éves, s nagyon nehéz neki, ez az egész, de hidd el, próbálkozik, de nem megy neki. Brandon csak párszor esett kísértésbe, de néha nem tudott uralkodni magán… és én, nos velem is megesett, hogy megöltem még egy embert, mikor már azt hittem, tudom uralni a szörnyemet, de rá kellett jönnöm, ez sokkal nehezebb, mint hinném. Ezért jöttünk el, s ezét kértük, hogy dönts te a sorsunkról.
- Megértünk benneteket – szólaltam meg végül én is- nekünk is nagyon nehéz volt az elején – s egy mosolyt villantottam Amari felé. Boldogság öntötte el a lelkem, mikor viszonozta gesztusomat.
- Rendben segítünk nektek, de nem lesz könnyű, és már itt meg kell fogadnotok, nem öltök meg több embert – halottam meg Léna kemény hangját. A két férfi kikerekedett szemekkel meredt rá, de aztán rendezték vonásaikat, s aprót bólintottak, hogy megértették, Amari pedig széles mosollyal nyugtázta, hogy kaptak egy esélyt, s segítséget, az újrakezdésre.
- Köszönöm- suttogta meghatódottan – remélem, nem okozom csalódást – lépett hozzá közelebb Amari.
- Mindent megteszek ennek érdekében – mondta határozottan Brandon.
- Azt hiszem, hogy mellém, kellene valaki, aki figyeli a lépéseimet, mert nem hiszem, hogy olyan könnyen el tudom, nyomni az ösztöneimet – mondta Tront. Léna aprót bólintott erre a kijelentésre.
- Rendben van. Akkor téged Alec fog kísérni, s ha kell még lesz vele valaki. Aro megmutatnád nekik a szobáikat? – fordult felém, s egy aprót kacsintott. Nem értettem ezt a gesztust, s mikor rájöttem, hogy megint a gondolataimban turkált, rosszallóan csóváltam meg a fejem, de azért megtettem, amire kért.
- Kövessetek – mondtam nekik.
- Léna - szólítottam meg úrnőmet, s ő egy percen belül ott is termett. Hihetetlen, mikre vett rá minket ez a nő, s még a hatalma sem terjed ki teljesen, pedig már 500 éve, hogy velünk él… elmélkedtem el
- Aro – lépett elém. Olyan gyönyörű volt, de neki nem kellett egyikünk sem. Dühös voltam rá, a visszautasításai miatt, de megtanultam tisztelni őt, a mérhetetlen szerelme iránt, akiről soha nem beszélt senkinek. Hosszú barna haja derékig ért, s egy fekete fűzős ruha volt rajta… egy percre elképzeltem, mi lenne, ha csak egy lépést is közelebb mennék hozzá, s az ajkaim, az ajkait érnék… fejezd ezt be azonnal, dorgáltam meg magam gondolatban.
- Úgysem jönne össze – villantott rám egy szélest mosolyt, ami még gyönyörűbbé tette. Gondolom már megint a gondolataimban olvasott. Gyorsan rendeztem a vonásaimat, s megpróbáltam csak arra koncentrálni, amiért ide jöttem…
- Látogatóink érkeztek – jelentettem be neki. – Franciaországban élt egy család, akiket nemrég találtunk meg, ők még mindig embereket öltek. - itt egy morgást halottam meg, kicsit hátra is hőköltem, hisz tudtam, ha akarna egy percébe se kerülne, itt mindenkit megölnie… s még az emlékbe is beleborzongok, mikor láttam őt, csatában harcolni… senki nem élte túl, aki nem engedelmeskedett akarának…felpillantottam, hogy folytathatom e, de a szemében a gyűlölet, s a mérhetetlen fájdalom arra sarkalt, hogy minél hamarabb mondjam végig. - Azért jöttek hozzánk, mert úgy érzik, nem bírnak egyedül átállni, és a segítségünket kérik… - hadartam el a gyorsan
- Vezess hozzájuk – mondta határozottan. Tudtam, hogy ellenőrizni akarja őket, hogy nem hazudnak e.
- Természetesen – s már indultam is a kis szoba felé, ahol hagytam őket. Igen én Aro Volturi, ki egykoron a vámpírok vezetője volt, már a hatalmamnak a szikrája se található meg a kezemben. De talán így a legjobb, most már belátom. Mikor Léna hozzánk került, akkor egy ideig gyűlölettel, gondoltam rá, s el akartam pusztítani. De mára már csak a szövetségesemet látom benne, s az egyik legjobb barátomat.
Egy hosszú folyóson sétáltunk végig, aztán egy nagytermen áthaladva, megérkeztünk, az én dolgozószobámhoz. Mint mindig, most is kinyitottam előtte az ajtót, s miután ő belépett, csak azután léptem én is be a helyiségbe.
- Üdvözöllek titeket itt Volterrába – köszöntötte őket Léna, de még így is kihangzódott a hangjából a harag a 3 vámpír iránt.
- Köszönöm, hogy segítetek nekünk, én Tront Mantez vagyok – ált fel egy magas, fekete hajú férfi. Láttam a múltjában mennyi embert gyilkolt meg, puszta élvezetből… - a társaim Amari Grent – itt egy gyönyörű barna nő felé fordult, rögtön megakadt rajtam a szemem. Aprót hajolt előre, amin igazán meglepődtem… de rögtön következett is a harmadik személy – és Brandon Grent – egy ugyancsak barna hajú férfi volt, aki akár a testvére is lehetett volna a mellette ülő nőnek, úgy hasonlítottak egymásra.
- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk – mosolygott Brandon Lédára. Elöntött a féltékenység, hogy merészeli, ez a senkiházi, hogy csak így villogtatja itt magát…
- Mint halottam, ti még embereket öltök – tért a tárgyra úrnőm. – mikor vadásztatok utoljára? – kérdőn pillantott körbe, de senki nem felelt neki. Jéghideg hangulata átterjedt mindenkire. Aztán éreztem a nyugalom hullámát áramlani a testemben, s aprót mosolyogtam magamban, hogy még ilyenkor is képes bevetni képességét.
- Két hete vadásztunk utoljára – halottam meg Amari csilingelő hangját – már állatokat öltünk, de sajnos nagyon nehéz a bátyámat és Tront visszatartani – vált szomorúvá a hangja. – Tudod Tront már több száz éves, s nagyon nehéz neki, ez az egész, de hidd el, próbálkozik, de nem megy neki. Brandon csak párszor esett kísértésbe, de néha nem tudott uralkodni magán… és én, nos velem is megesett, hogy megöltem még egy embert, mikor már azt hittem, tudom uralni a szörnyemet, de rá kellett jönnöm, ez sokkal nehezebb, mint hinném. Ezért jöttünk el, s ezét kértük, hogy dönts te a sorsunkról.
- Megértünk benneteket – szólaltam meg végül én is- nekünk is nagyon nehéz volt az elején – s egy mosolyt villantottam Amari felé. Boldogság öntötte el a lelkem, mikor viszonozta gesztusomat.
- Rendben segítünk nektek, de nem lesz könnyű, és már itt meg kell fogadnotok, nem öltök meg több embert – halottam meg Léna kemény hangját. A két férfi kikerekedett szemekkel meredt rá, de aztán rendezték vonásaikat, s aprót bólintottak, hogy megértették, Amari pedig széles mosollyal nyugtázta, hogy kaptak egy esélyt, s segítséget, az újrakezdésre.
- Köszönöm- suttogta meghatódottan – remélem, nem okozom csalódást – lépett hozzá közelebb Amari.
- Mindent megteszek ennek érdekében – mondta határozottan Brandon.
- Azt hiszem, hogy mellém, kellene valaki, aki figyeli a lépéseimet, mert nem hiszem, hogy olyan könnyen el tudom, nyomni az ösztöneimet – mondta Tront. Léna aprót bólintott erre a kijelentésre.
- Rendben van. Akkor téged Alec fog kísérni, s ha kell még lesz vele valaki. Aro megmutatnád nekik a szobáikat? – fordult felém, s egy aprót kacsintott. Nem értettem ezt a gesztust, s mikor rájöttem, hogy megint a gondolataimban turkált, rosszallóan csóváltam meg a fejem, de azért megtettem, amire kért.
- Kövessetek – mondtam nekik.
Prológus
Az emberi életemben beleszerettem egy vámpírba, de ő elhagyott. A sors pedig, nem vette el tőlem ezt a világot, mert 19 évesen, az érettségi után, New Yorkban egy vámpírba botlottam, aki nem kérdezett semmit, csak átváltoztatott.
Szörnyű kínokat éltem át akkor, s még a mai napig sem tudom, hogy miért nem ölt meg, akkor azon az éjszakai találkozáson. Sajnos megkérdezni nem tudom tőle, mert a találkozásunk alkalmával a sötétség miatt az arcát nem láttam. Az átváltozásom után pedig egyedül hagyott…
Szörnyű kínokat éltem át akkor, s még a mai napig sem tudom, hogy miért nem ölt meg, akkor azon az éjszakai találkozáson. Sajnos megkérdezni nem tudom tőle, mert a találkozásunk alkalmával a sötétség miatt az arcát nem láttam. Az átváltozásom után pedig egyedül hagyott…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)