Léna 04

(Léna szemszöge)

Hihetetlen boldogság áradt szét bennem, amikor elhagytam Olaszországot, s felszálltam az Amerikába tartó járatra. A gépre való felszállás, s a repülőút, nagyon könnyedén ment, még soha nem éreztem ekkora boldogságot, pusztán csak azért, mert repülhetek, egy másik kontinensre. De ilyet is már rég éltem át…  Az egész út folyamán folyamatosan megbámultak. Gyönyörűnek találtak, s nem tudták elképzelni, mit csinálhat egy ilyen gyönyörű nő egyedül. Volt, aki komplett idiótának nézett a folyamatos mosolyom miatt, de mindenkit elkápráztattam vele. Páran úgy gondolták, biztos magányos vagyok, ezért megpróbáltak közelebbi viszonyba kerülni velem, de mindenkit elküldtem. Nekem most másra van szükségem.

Mikor végre leszállt a gép, s béreltem magamnak egy kocsit előkaptam a mobilomat s már, tárcsáztam is Arot. Nem kellett sokat várnom, elég hamar felvette, a hangja nagyon izgatott volt, és ahogy a gondolatai között hallottam, éppen Amarival volt sétálni. Aprót kuncogtam, Aro zavarodottságán, hogy miket ki tud hozni ez a nő, ebből a vámpírból. De végül Aro elmondta, hogy semmi változás nem történt. Tront egyszer megpróbált rátámadni valakire, de gyorsan lefogták, és az óta dupla felügyelettel „vigyáznak” rá.  Majd végül elköszöntünk egymástól, én pedig sok sikert kívántam neki. 

Még a mai napig is oly sokat tudok nevetni rajtuk, hiszen akárcsak az én kőkemény álcám mögött, úgy az övéké mögött is egy érző lény van, s ha ez megmutatkozik, az sokszor poénos esetekhez vezet.  

Közben beültem a kocsimba, s elkezdtem egy kisváros felé haladni. Itt élt egy nagyon kedves ismerősöm, akit már olyan régen láttam, s alig bírtam magammal, olyan izgatott voltam, ha arra gondoltam, hogy újból a karjaim közt ölelhetem…

Elhaladtam a Forks feliratú tábla mellett, már nagyon közel voltam, így gyorsabb tempóra váltottam, s ekkor ismerős illatot hozott felém a szél, közben megérkeztem, ezért leparkoltam az erdőszéli kis háznál, s a bejárat felé kezdtem el menni, de ebben a pillanatban kirobbant az ajtó, s Alice ugrott a nyakamba. Hosszú derékig érő haja szanaszét szált a szélben. Piros fodros kis szoknyája szépen simult alakjára. Piros cipője és fekete harisnyája díszítette lábait. Csokoládébarna szemei csillogtak a boldogságtól. Ajkai mosolyogtak, és az egész lénye boldogságot sugárzott. 

- Nagyi – kiáltotta – úgy örülök, hogy itt vagy, s nyomot két cuppanós puszit az arcomra – anyáék bent vannak, képzeld nem akartak hinni nekem, pedig a képességem még soha nem csapot be – mosolygott – úgy örülök, hogy itt vagy, hiányoztál – ölelt meg ismét.   

- Ti is nekem kincsem, de tudod, hogy feladatom van – mosolyogtam én is rá, majd felkaptam, s megpörgettem a levegőben, ő pedig sikkantgatva örült neki. Még csak 8 éves, de már nagyon erős kislány, majd letettem, kézen fogtam, s bementünk a házba. Régen én is itt laktam ebben a házban. Elfogtak az emlékek, s közben körbenéztem s rájöttem, hogy nem olyan sokat változott a ház, de nem maradt sok időm a nézelődésre, mert ismét ölelések hada csapott le rám.  

- Anya annyira örülök, hogy itt vagy- bújt hozzám fiam is – szólnunk kell a többieknek, olyan régen láttunk már. - Ő is csak mint a lánya, sugározta a boldogságot. Csokoládébarna szemei ragyogtak, bronz barnás haja kuszán meredezett szanaszét. Egy  fekete farmer volt rajta, s egy zöld póló, melyen egy családi kép díszelgett, amit még az utolsó találkozásunkkor kaptak tőlem. Aprót mosolyogtam, az emlék hatására. S közben unokámmal együtt válaszoltunk fiam mondatára.

- Nincs rá szükség – mondtuk egyszerre, majd hangos nevetésben törtünk ki. Kérdőn pillantottak ránk, majd én folytattam-, mivel holnap már mindenki itt lesz – mosolyogtam rájuk. 


- Jövőbelátók - húzta el a száját fiam.  

- De miért? – kérdezte végül Camilla, fiam felesége. Az ő szemei csodálattal voltak telve. Barna haja egy coffba volt fogva. Egy gyönyörű bordó egyrészes ruha volt rajta, s hozzá egy fekete magassarkú egy harisnyával, a vállain pedig egy kardigánnal. A kérdésén csak megforgattam a szememet, hiszen olyan egyértelmű, de nem mondhatom el, ez meglepetés.Mindig arról feledkeznek meg, ami az orruk előtt van.  

- Titok – mondtam sejtelmes hangon, s leültem az egyik kanapéra. Közben pedig ezt a kis családot néztem, boldoggá tett a tudat, hogy a fiamnak sikerült egy ilyen boldog családot alapítania, s ilyen harmonikus és kiegyensúlyozott életet élhet. Ezt a merengésemet kihasználva Alice odajött hozzám, s a karjaimba bújt, majd egy kis idő után el is aludt. Olyan aranyos volt, ahogy ott feküdt és annyira figyeltem, hogy észre se vettem, hogy közben  Camilla már mellettem volt, s mosollyal az arcán nézett le rám. Csak arra figyeltem fel, mikor megérintette a vállamat.  

- Már 5 perce szólongatunk – kuncogott.  

- Oh – csodálkoztam, régen is sokszor megesett, hogy elkalandoztam, de csak pár másodperc erejéig, akkor most igazán kikapcsolhattam, s visszamosolyogtam Camillra.  

- S hogy vagytok, meséljetek- kértem őket. Camilla végül leült Anthony mellé s így folytatódott a beszélgetésünk. Olyan szép párt alkottak, büszke voltam rájuk, s hatalmas boldogsággal töltött el, hogy a fiamnak van egy társa, aki nem mellesleg egy kislánnyal áldotta meg.  

- Nos, az elmúlt 4 évben, sok minden változott körülöttünk – kezdte Anthony – már kezdem érted aggódni, hogy nem kaptunk rólad hírt, de tudtam, hogy nem fedhetjük fel magunkat – itt nagy levegőt vett, én pedig nyugalmat árasztottam szét, tudtam, hogy nehéz neki, soha nem szeretet titkot tartani, majd Camilla vette át a szót.  

- Az elmúlt években nagyon sokat fejlődött a mi kislányunk – nézett a karjaimban lévő szuszogó csemetére – nagyon erős, s ahogy látod okos is, és jól tudja a képességét is irányítani. Ezért tavaly végre iskolába engedtük, ahol barátokra is talált. Nem túl sokan mernek vele barátkozni, de azért többen, mint velünk - mosolyodott el a mondat végére. Hát mi tagadás igaza van. Mi teljes mértékben vámpírok vagyunk, ő pedig nem ennyire dominánsan.  

- A kórházban semmi érdekes nincs, betegek jönnek mennek. Kedvesem üzletága pedig egyre jobban virágzik – fűzte hozzá Anthony. Kérdőn pillantottam feléjük, mire Camilla ismét mesélésbe fogott.  

- Nyitottam egy üzletet, ahogy azt pár éve beszéltük – mosolygott rám, nekem pedig eszembejutott, hogy mikor vámpír lett mennyire el volt keseredve, hogy nem mehet emberek közé. Sajnos még a kicsit is egy ideig távol kellett tőle tartani, de győzött az anyai szeretet és pár hónap után nem csak messziről, hanem már a saját karjaiban köszönthette a kisbabáját. Akkoriban mondta, hogy mennyire szereti a művészetet, s hogy még ember ként sokat kézművesedett, s ekkor mondtam neki, hogy akkor próbálkozzon meg és nyisson... – egy ajándéküzletet, s egyre több a megrendelés. Ráadásul még élvezem is. S mellette régiségekkel kereskedek. Veled mi történt? - nézett rám kíváncsi szemekkel szemekkel.  


-Nos egyre kevesebb az embereket gyilkolásszó vámpír. Pár napja jött hozzánk, egy hármas csoport. Képzelhetitek mekkora felháborodást keltett ez. Hiszen Volterrában már senki nem öl embert, s ez nekik is egy nagy próbatétel, de mielőtt eljöttem bepillantottam a jövőbe, s nem láttam semmi gondot. Ezért is mertem eljönni. Az pedig, hogy eddig nem jöttem, azért van, mert elmentetek Európából, s túl kockázatosnak találtam, egy ilyen hosszú utat - hajtottam le a fejem - tudjátok igazán nehéz, hogy folytonosan felügyelnem kell őket, még így 500 év után is sokan keresik a kiskapukat, és még most is sokan botlanak meg, de már elenyésző arányban. Viszont egyre több az a vámpír, akik a hasznomra vannak. Sokan egymást segítik át - néztem rájuk ismét - boldog vagyok, amikor kimegyek az utcára, és az emlékeik között látom, hogy egy- egy vámpír a párja segített át a nehezebb időszakokon, s van akik családot alkotnak. Még most is vannak, akik nomádok, akik nem igazán akarnak beilleszkedni az emberek közé, gyilkolni akarnak rájuk. Jane is - nevettem el magam - de mindegyikük megbukik. Nem tudnak teljes mértékben ellent mondani a tulajdon ösztöneiknek. De ez 100 évben, ha egyszer megtörténik. - villantottam ki előttük a fogaimat mosolyom gyanánt.

- Én nagyon büszke vagyok rád - halottam meg Camilla halk hangját - Anthony mesélt nekem, mikor még a Volturi uralkodott, és félelmetes, főleg, hogy miket kellett átélned...   

- Hát tudod, a csoda ők, hogy még élnek, és sikerült életben tartanom őket... - mondtam elfúló hangon. Ebben a percben pedig Alice elkezdett a karjaimban mocorogni.- Ha nem lenne nagy gond, felvinném a szobájába, nem szeretném ha bármi baja lehet, még ha ez nem is lehetséges- eresztettem meg feléjük egy félmosolyt, mert én is tudtam, hogy semmi baja nem eshet ennek a csöppségnek, mégis megnyugtatott a tudat, hogy egy puha ágyban fekhet és nem kell az én kőkemény és hideg mellkasomon aludnia-  szeretném, ha kényelmesen aludhatna.   

- Szerintem nagyon kényelmes neki, már nagyon várt téged- mondták egyszerre- napok óta arról beszélt, hogy nemsokára megérkezel.     

- De nyugodtan vidd fel a szobájába- mondta Camilla- az emeleten, a folyosó végén balra a második ajtó. - mondta kedvesen, majd halottam, hogy ismét szólásra nyitja a száját, így mielőtt elindultam volna, ismét feléjük fordultam, s kíváncsian vártam, mit is szeretne- Itt maradnál vele - kérlelt-  akkor mi elmennénk vadászni, már olyan régen voltunk kettesben - mondta halkan.    

- Hát persze- vágtam rá egyből. Jót mosolyogtak ezen, de egy gyors puszit kaptam mindkettőjüktől, majd az ajtón át távoztak a házból egy  "reggelre itt leszünk" kíséretében.

Végül felvittem kis unokámat a szobájába, mellé feküdtem és egész este gyönyörködtem ahogy szuszog mellettem, és a múltra gondoltam, mikor még én is ember voltam, s képes voltam az álmok világába eljutni...