Léna 06

(Alice Camilla Swan szemszöge)


Megint álmodtam. Az erdőben futottam a nagyival épp vadászni voltunk, és megengedte, hogy egy grizzlyivel próbálkozzak. Gyorsan szaladtunk, száguldottunk a fák között, amikor az édes íz megcsapta az orromat. Még utoljára a nagyi felé fordultam, majd a illat irányába vetettem magam. Pár percen belül már ott is voltam, meglapultam egy fa tövében, s vártam a megfelelő pillanatra.... amikor...


...felébredtem... pedig már úgy beleéltem magam... és most itt kell feküdnöm az ágyamban. Körbenéztem az én birodalmamon, s közben ülő helyzetbe tornáztam magam. A falaim sárgára voltak festve, az íróasztalom közvetlenül az ablak előtt helyezkedett el, melyen egy kép volt, ahol az egész nagy család látható, ezt a hold világította meg. Elmosolyodtam ezen. Olyan jó lenne ismét együtt lenni, Amy néni is hiányzik.. de főleg a nagyi... a pillantásom közben továbbvándorolt, a ruhásszekrényem ajtaja tárva nyitva volt. S a ruháim szanaszét heverésztek. Elpirultam, ahogy az esti divatbemutatóm  eszembe jutott, amit itt fent rendeztem. Két nap múlva szeretnék a legjobban kinézni, hisz mégiscsak anya születésnapja lesz. Amiről ő minden évben elfeledkezik. S ebben a percben egy kósza fénycsóva a ruhásszekrénytől balra helyezkedő könyvespolcom melletti kis dobozt világította meg. Bizony, ez az én drága édesanyám ajándéka. Már két hete megvettem, de szerencsére senki nem látta meg. Még csak az hiányozna... Minden nap figyelem a jövőt, nehogy véletlenül is tudomása legyen, vagy esélye a meglesésére az ajándéknak drága szüleimnek. Végül a sok gondolkozás közepette felkeltem az ágyból, s a lehető leghalkabban odaosontam a könyvespolcom melletti cd lejátszómhoz, s egy halk zongorajátékot kapcsoltam be. Hiába, Swan vagyok, és minden Swan odavan a zongorajátékokért. Azt mondták ezt nagypapától örököltük, de sajnos őt nem ismerem. Bár nagyi se panaszkodhat, a zongorását is tőle tanultam el. Igaz csak rövid ideig lehetett a tanárom, de mindig is vele szerettem ezt gyakorolni a legjobban. Még ma is megvan az a zongora, amin még 4 évesen tanítgatott. Akkor még mi is Olaszországban éltünk, de kezdtünk nagyon feltűnőek lenni, ezért kicsit távolabb költöztünk Spanyolországba, majd Németországba, Angliába, és végül ide Amerikába. Apa itt nőtt fel, azért választották ezt az esős kisvárost. Nekem csak az volt, a baj, hogy így a családunk nem egy helyre költözött. Előtte sokkal közelebb voltunk egymáshoz. Szinte szomszédok voltunk... és most...minden máshogy van.


Közben folyamatosan az álmomon járt az eszem. Nem szoktam én nagyival álmodni. Főleg nem a titkos vágyamról. Olyan régóta szeretnék már egy grizzlyt... és elfogott a hév, erős késztetés kellett ahhoz, hogy ki ne ugorjak az ablakon... éhes vagyok, nyafogtam gondolatban... közben az ablakhoz lopakodtam, és kinyitottam. Még ha én nem is mehetek el, de akkor is, legalább egy kis friss levegő hadd jöjjön be. De egészen más történt, mint amire számítottam. Ahogy kinyitottam az ablakot, éreztem egy ínycsiklandozó illatot az erdő felől. Ezért fülelni kezdtem...


Az utcán két szív dobogását halottam, akik csendben mentek egymás mellett. Az egyenletes lépteik is ezt bizonyították, majd egyszer csak megálltak, s én a vámpírhallásomnak köszönhetően, mindent tisztán halottam:


- Nagyon jól éreztem magam ma este veled - csuklott el a lány hangja. Éreztem vérének lüktetését, s egyre szaporább lélegzetét. Valami miatt nagyon izgulhatott. Lehet csókot akar lopni a fiútól? Apa mindig azt mondta, hogy ha egy fiú és egy lány csókot ad a másiknak, az nagyon különleges. Hát én már kipróbáltam, még régebben, de semmi nem volt benne.
- Örülök, hogy eljöttél velem - halottam meg a fiú halk hangját, bár kétlem, hogy a lány hallotta e, nagyon halkan ejtette ki a szavakat- Gyönyörű voltál egész esete, köszönöm ezt a szép estét - nah ennek a végét a lány már biztos nem hallotta... gondolkodtam el ismét. De aztán a szapora szívverésükkel együtt a vérük őrjítően hatott rám. Egy kocsi haladt el az úton megzavarva a turbékoló párt, akik gyorsan rebbentek szét. S ez volt az én pillanatom.


Óvatosan kiugrottam, s gyors léptekkel az erdő felé futottam. Közben pedig észrevettem, egy szarvas volt, melynek én megéreztem csábító illatát. Az elmémet elborította a vörös köd, de még idejében megálltam. Egy kisebb szél keletkezett, mely az állat felé fújta az illatomat, halottam egyre gyorsabban dobogó vérének lüktetését. Hiába nem lát, azért még érzi a vesztét. Szerencsére az én illatom nem olyan erős, de így is megfordult, s az erdő belseje felé kezdett el menni. Ez volt az én szerencsém. Gyorsan utánairamodtam, s mikor ismét megállt, egy gyors mozdulattal odaugrottam, és kitörtem a nyakát. Nem szerettem szenvedést okozni a zsákmányomnak, és már mélyesztettem is a fogaimat a nyakába. Az édes nedű elkezdett folyni a torkomba, s ezzel együtt boldogságot és elégedettséget keltett bennem. Minden egyes cseppet kiszívtam belőle, s az állat élettelen testét a tisztás közepe felé dobtam, ahol egy kis patak is volt, pont jó helyre, hogy ne legyen feltűnő, de azért a ragadozók el is fogyaszthassák. Utána pedig haza felé vettem az irányt. Gyorsan felugrottam a szobámba, átöltöztem és már feküdtem is le aludni.


Másnap szóltam a szüleimnek a nagyi érkezéséről, hiszen biztosan, kiderülne, ha mást nem apa szépen kiolvasná a fejemből. Fintorodtam el egy percre. Olyan rossz, hogy nem lehet előttük titkom. Csak nagyon rövid ideig, de az is főként azért, mert akkor nincsenek a közelemben. Közben eszembejutott, hogy a barátaimat, meg szeretném hívni, így ezt is megosztottam szüleimmel, amelybe bele is mentek, feltéve, ha a szüleik el engedi őket hozzánk, hát igen. Vámpírok vagyunk, hiába nem tudják, valami félelemre és távolságtartásra készteti őket.

- Képzeljétek jön a nagyi - mondtam, s közben a gondolataim az esti álmom felé kalandoztak, mikor is apából egy morgás tört fel, ez észhez térített, így gondolatban bocsánatot is kértem tőle gyorsan: "Bocsi apu". Láttam, ahogy anya a vállára teszi a kezét, tudtam, hogy így nyugtatja.

- Mikorra várható? - kérdezte meg végül anya.

- Holnapra - vigyorogtam - annyira szeretném már, hogy itt legyen, olyan régen találkoztunk. - komorult el az arcom. Majd ismét mosolyogtam. Mert eszembe jutottak a barátaim, s hogy szeretném őket meghívni - A barátaim szeretnének meglátogatni, ha nem baj. Olyan kedvesek, vannak akik félnek, de a legtöbben nagyon aranyosak. De Annabellnél és Peternél már én is voltam, tudjátok ők vannak a szomszéd utcában és ikrek úgy mint apa - ölelt meg apát - és úgy szeretném, ha ők is eljöhetnének. De ott van még Krisz és Edmund, ők csak haverok, de őket nem lehet kihagyni semmiből - gondolkodtam el- és Liza ő a legjobb barátnőm. Ugye elhívhatom őket - néztem rájuk boci szemekkel. Az évek során már megtanultam, hogy ez bevállik.

- Hát persze, hogy elhívhatod őket kincsem - mondta kedvesen anya - de előbb a szüleikkel kell megbeszélned. Most pedig, ha nem akartok elkésni - pillantott ránk - akkor ideje elindulnotok.

- De anyu, még soha nem késtünk el - mondtam neki, de erre egyik sem reagált. Végül apa szólat meg:

- Gyere Alice induljunk- én gyorsan felrohantam a táskámért, s a kocsihoz mentünk, hogy elindulhassunk végre. Nagyon boldog voltam, hogy a barátaim eljöhetnek, de aztán a gondolataimat apa zavarta meg


- Nem vagy éhes? - pillantottam rám félve. S akkor jutott eszembe, hogy ő még nem is tudja, az esti kis kiruccanásomat.

- Nem vagyok, semmi baj nem lesz apa - s mosolyra húztam a számat. Kérdő pillantását látva megmutattam neki az esti vadászatot. Ahogy a szarvas vészesen közel jött, és megéreztem mámorító illatát, majd kiugrottam, és az erdő belsejében rátámadtam. Először kitörtem a nyakát, majd minden csepp vérét kiszívtam. S végül eltakarítottam a tetemet.

- Ez nagyon veszélyes - morogta- még bánthatott volna is... - de nem hagytam, hogy befejezze,  közbevágtam.

- Ugyan apa, ezt te sem gondolhatod komolyan - forgattam meg a szemeimet. - De máskor szólok nektek is - biggyesztettem le a számat.

- Csak biztonságban akarlak tudni... - mondta halkan

- Tudom apa, szeretlek - majd adtam egy cuppanós puszit, mert közben megérkeztünk az iskolához, s gyorsan kipattantam.S a barátaimhoz futottam.


A nap folyamán elújságoltam nekik, hogy ha otthon elengedik őket, akkor tölthetünk nálunk egy közös délutánt. Ennek mindannyian nagyon örültünk. Lizával osztottam meg mindezt legelőször, majd az ikrekkel és végül Edmunddal és Krisszel is.


A mai nap csak 4 órám van, mivel még csak az első osztályba járok. Már nagyon régen megtanultam az egész könyvet unalmamban, de néha direkt ügyetlenkedem, hogy ne lógjak ki a többiek közül. A leckékkel is hamar végzek, amit anya úgy szokott megoldani, hogy egyénileg összeállít nekem egy feladatot, amellyel fél órát mindig el vagyok, s legfőképpen minden tantárgyamra épül. A lényege a labirintus. Ha egyik feladat megvan, akkor lesz kész, a másik is, de ha csak egyben is hiba van, az egész hibássá válik.


Ma az első órám matematika volt, imádtam ezt az órát. Az egyik legjobb is voltam belőle, de míg én már a harmadikosokat is megszégyenítően számoltam, addig még mindig csak az első osztályban ültem. Közben már a második órám következett olvasás, ebből kitűnő voltam és verhetetlen. Rengeteg könyvet olvastam már el, és imádtam olvasni is. Az ezt követő órám testnevelés volt, ezt viszont utáltam. Nagyon vissza kellett magam fogni. És sose sikerült jól. Vagy túl jó voltam, vagy túl rossz. Eddig még nem találtam meg az arany közép utat... vagy mit, valahogy így mondták a nagyok az egyik könyvben. Aztán írás óra következett. Hát ez sem volt a legnagyobb erősségem, túlságosan is csúnyának találtam az írásomat, de a tanáraim el voltak tőle ragadtatva, akárcsak a személyemtől.


Az órák végeztével a menzára mentünk, s egy adag sült krumplival az egész szünetet átbeszélgettük, aztán már mennem is kellett a színjátszókörbe. Nagyon szerettem szerepelni. Ezen kívül énekelni, és zongorázni jártam még el. Egyszer egy matek versenyen is részt vettem, s sikeresen meg is nyertem, de azóta nem volt sajnos újabb verseny, amin részt tudtam volna venni. A tanáraim között egy csodabogárnak számítottam. Emlékszem egy hónapja be is hívatták, a szüleimet, hogy nem akarnak e egy másik osztályba beíratni, mert a tudásom meghaladja a csoporttársaimét, s így unatkozni fogok. S egy unatkozó gyerek, soha nem jó egy osztályban. De ők nagyon hűen ragaszkodtak ahhoz, hogy ezzel az osztállyal folytassam a tanulmányaimat, amit az elején nem értettem, de mára már megértem. Hiszen itt vannak a barátaim, és ők számomra nagyon fontosk. Ők hozzák meg a kedvet a tanuláshoz, és reggel, hogy elinduljak ebbe az intézménybe, s hogy néha bénázzak is. Hisz néha jó, ha nem csak nekem, de másnak is van sikerélménye.


A színjátszó körön, ma egy karácsonyi darabot vettünk. Még a szerepek nincsenek kiosztva, csak felolvasták, hogy miről is fog szólni majd ez az előadás. S így elsőre nekem nagyon tetszik. Van két választásunk, vagy előadjuk, az Gyufaárus lányt,a Betlehemet gyorsan ki lőtték a nagyok, mondván már sokat volt, vagy előadunk egy saját darabot, melyben bemutatjuk, hogy a saját osztályunk, hogyan is készül a karácsonyra.


Nekem személy szerint a második jobban tetszik és ezt ott el is mondtam, de azt mondták, még gondoljuk át, és holnapra fejtsük ki az érveinket. Hát az enyémek egyszerűek. Ez egy szabad színdarab lenne, és ha akarna mindenki benne lehetne. A karácsony számomra pedig a mind együtt vagyunk és ünnepelünk, ezt pedig szerintem ez a szabad színdarab tudná biztosítani. S hogy miért szabad? Azért, mert mi találjuk, ki, hogyan is készülünk, mert ha az osztályok bele mennek, akkor nem csak a színjátszó körben, de a saját osztályunkkal vihetjük véghez ezt az egészet, s úgy adhatjuk elő, ahogy az nekünk tetszene. Nem lenne megkötve, hogy te ezt, te pedig ezt mondod. S ki hova áll, hanem minden a mi akaratunk, vágyunk és fantáziánk szerint alakulna. Persze biztos beleszólna a tanárnéni is. Gondolkodtam el.


Az nap gyorsan elteltek, a suliban pedig kitaláltuk, hogy holnap mindent részletesen megbeszélünk, addig is megkérdezik a szüleiktől, hogy eljöhetnek e. Nagyon féltem, hogy valamelyik szülő esetleg nem fogja elengedni, az egyik barátomat. Bár a fiúk miatt nem nagyon bánkódnék, de velük is jól elolvastam. Mire este a leckével végeztem és megnéztem a kedvenc rajzfilmemet. Már mehettem is fürdeni. Aztán adtam a szüleimnek egy- egy cuppanós puszit, és már mentem is aludni.


Egy kis idő múlva halottam  szüleim kétkedő beszélgetését, hogy nagyi biztos szólna, ha jönne... de hisz a képességem soha nem hagyott cserben, az álmaim pedig már egész kiskorom óta jól működik...


Eleinte az álmaimban működött a képességem. Ezáltal tudtam meg, mi is fog történni a jövőben, vagy mi történt a múltban. Sokszor féltem is emiatt, és rémálmaim is voltak, vagyis eleinte ezt hittem, de azóta tudom, hogy mindez csak a képességem, így fejlődött ki. Majd már 5 évesen már, amikor ébren voltam, akkor is voltak látomásaim. Emiatt nem is engedtek a kortársaimhoz, nehogy megijesszem őket, s tényleg ijesztő, néha ahogy a látomásaim rám törnek. Tudom, mert apa megmutatta, és így kénytelen voltam belátni, hogy igaza van. Egy nem mindennapi lány vagyok, nem mindennapi erővel és képességgel. S ezt nem szabad mindenkinek tudnia. Végül felugrottam az ablakomba, óvatosan becsuktam és az ágyhoz mentem. Halottam, ahogy a padló halkan recsegni- ropogni kezd alattam, nem hiába, már régi darab. Már gondolatban, vagy száz féle variációt kitaláltam, hogy mit is mondok, hogy nem alszok, amikor is észbe kaptam, hogy semmi nem történik. Tehát nem hallották meg, akkor nagyon egymásba lehetnek merülve. Vagyis a beszélgetésükbe. Aprót kuncogtam ezen, majd átvettem a pizsamámat, hogy egy tisztában bújhassak be az ágyba, s mikor végre lefeküdtem, szinte azonnal álomba is merültem.


Ismét álmodtam, s a nagyi volt benne, de most nem vadászni voltunk, hanem anya szülinapját készítettük elő. Egy szép tortát készítettünk neki. Egész különlegeset, olyat, mely a mi családunkat is tükrözi. Az alja műanyag kanna volt, tele állati vérrel és a teteje gyümölcsös, jó sok tejszínhabbal. Hiszen a családban van aki csak vért, van aki csak emberi táplálok eszik, sőt még akad olyan is, aki vegyesen étkezik, mint én. Mosolyodtam el álmomban. Aztán elmentünk, és néztünk neki egy szép ruhát, vettünk egy ajándékot, voltunk egy party szervizben is, ahol lufikat, színes tányérokat és apróságokat rendeltünk. Végül mikor hazaértünk, épp indultunk volna vadászni, mikor épp ismét felébredtem...


Már épp mérgelődni akartam, amikor a pillantásom az ágy melletti éjjeliszekrényemen lévő órámra esett, ami háromnegyed hetet mutat. Azonnal kipattantam, s sebesen a ruháimat kezdtem válogatni. De előtte kinéztem az ablakon, s  megállapítottam, hogy elég szeles ma az idő, ezért egy piros fodros ruha és egy fekete harisnya mellett döntöttem. Gyorsan magamra kapkodtam, amikor egy látomásom lett. Láttam a nagyit, amint épp kopogtat, és a szüleimet, a döbbent kifejezésesükkel, amint kinyitják neki az ajtót. Majd apa szorosan az ölelésébe zárta. Gyorsan kellett döntenem, s már rohantam is lefelé, rögtön az ajtóhoz mentem, még éreztem, szüleim kérdő pillantását, de most nem érdekelt, kiléptem s megláttam, azt akire már olyan régóta vágyok...


- Nagyi – kiáltottam – úgy örülök, hogy itt vagy- s adtam két cuppanós puszit az arcára – anyáék bent vannak, képzeld nem akartak hinni nekem, pedig a képességem még soha nem csapot be – mosolyogtam, bár az még csak most jutott eszembe, hogy én erről elvileg nem is tudhatok... de most ez nem érdekelt, csak ő– úgy örülök, hogy itt vagy, hiányoztál – öleltem meg ismét szorosan.