Léna 05

(Anthony szemszöge)

Hétfő reggel volt 6 óra,  kedvesemmel éppen a kanapén ültünk és beszélgettünk, amikor a lépcső felől egy kis hurrikán a karjaimba ugrott, az én kislányom. Még a mai napig is hihetetlen nagy boldogság önt el, hogy egy ilyen örömteli családom van.

- Képzeljétek jön a nagyi - örvendezett - már úgy várom - s közben a gondolatai csak a körül forogtak, hogy mi mindent meg szeretne mutatni neki. És majd vadászni is szeretne vele elmenni, hátha ő megengedi, hogy egy grizzlyivel is megpróbálkozzon. Megborzongtam, ezen a képen, s a morgásom, kislányomat is felébresztette, hogy ez nem igazán jó ötlet, s gondolatban egy "Bocsi apu"-t üzent. Feleségem mindeközben a kezét a vállamra tette. Tudta, hogy nem lenne semmi baj, mégis érezte a feszültséget, és segített lenyugodnom.

- Mikorra várható? - kérdezte feleségem.

- Holnapra - vigyorgott ránk lányunk - annyira szeretném már, hogy itt legyen, olyan régen találkoztunk. - komorult el az arca. De aztán ismét az a nagy mosoly díszítette, mely mindig. A gondolatai igen kuszák voltak, s nem értettem, most mi is juthatott eszébe, mikor végre velünk is megosztotta - A barátaim szeretnének meglátogatni, ha nem baj. Olyan kedvesek, vannak akik félnek, de a legtöbben nagyon aranyosak. De Annabellnél és Peternél már én is voltam, tudjátok ők vannak a szomszéd utcában és ikrek úgy mint apa - ölelt át - és úgy szeretném, ha ők is eljöhetnének. De ott van még Krisz és Edmund, ők csak haverok, de őket nem lehet kihagyni semmiből - gondolkodott el- és Liza ő a legjobb barátnőm. Ugye elhívhatom őket - nézett ránk boci szemekkel.

- Hát persze, hogy elhívhatod őket kincsem - mondta kedvesen Camilla - de előbb a szüleikkel kell megbeszélned. Most pedig, ha nem akartok elkésni - pillantott ránk kedvesem - akkor ideje elindulnotok. Az órámra pillantottam, ami már 8:30- at mutatott, és igaza van, ha nem megyünk most, akkor bizony nem csak én kések el a munkából, de a gyermekünk is az iskolából.

- De anyu, még soha nem késtünk el - halottam Alice éles hangját. Hát ebben is igaza van. Már három hónapja jár iskolába, és még egyik alkalommal se késett el. Még két hete sem, mikor csak 10 perce volt, mert az erdőn keresztül levágta az utat, s az utolsó pillanatban futott be a terembe. Hihetetlen milyen okos és gyors észjárású, néha megszoktam kérdőjelezni, hogy biztosan csak 8 éves, de minden jel arra mutat. De szerencsére a fejlődésben nem rám, hanem az anyjára ütött. Így most az első osztályban tanulhat, a vele egykorú gyerekekkel.

- Gyere Alice induljunk - ő gyorsan felszaladt a táskájáért, majd kézen fogtam, de még mielőtt a kocsihoz értem volna, kedvesemnek egy apró csókot adtam. Már úton voltunk, mikor eszembejutott, hogy az én leányom még ma nem is evett semmit...

- Nem vagy éhes? - pillantottam a mellettem ülő tüneményre. Soha nem szoktunk megfeledkezni róla, de mivel két napja volt vadászni, ezért úgy gondoltuk, még biztos nem kívánja az emberi táplálékot. S anya jövetelének bejelentésével, el is terelte a figyelmünket.

- Nem vagyok, semmi baj nem lesz apa - mosolygott huncutul a lányom. Nem értettem mire ez a vigyora, amikor megmutatta, hogy az éjszaka kiszökött, mert egy őz veszélyese közel került a házhoz, s ő ezt szépen ki is használta.... az ablakon kiugrott egy szökkenéssel, s gyorsan befutott az erdőbe, majd egy bokor mögött megvárta a megfelelő pillanatot, s rávetette magát az állatra. Minden csepp vérét kiszívta, mikor pedig végzett a tetemet az erdő belseje felé hajította, ami egy kis patak partján ért földet. Még az ő látótávolságán belül. Emlékszem, mikor el kellett neki magyaráznunk, hogy csak akkor mehet emberek közé, ha ezt az erejét senkinek nem mutatja meg. Mert az emberek mások, s megrémítené őket. Nagyon gyorsan felfogta, és ezért is engedtük iskolába, de azóta is folyamatosan figyelem mindenkinek a gondolatát, nehogy valami baj történjen, de eddig még semmi nem történt. Hisz csak 5 hónapja élünk ebben a kisvárosban Forksban.

- Ez nagyon veszélyes - morogtam - még bánthatott volna is... - de nem hagyta, hogy befejezzem, mert közbevágott.

- Ugyan apa, ezt te sem gondolhatod komolyan - forgatta meg a szemeit. De még ha igaza is van, ő az én kislányom, és nem akarom, hogy ilyen veszélyes dolgokban egyedül vegyen részt. - De máskor szólok nektek is - biggyesztette le a száját.

- Csak biztonságban akarlak tudni...

- Tudom apa, szeretlek - majd adott egy cuppanós puszit, mert közben megérkeztünk az iskolához, s gyorsan kipattant. Még láttam, ahogy odafut a barátaihoz, majd gyorsan elhajtottam, mert a kórházból időközben rám csipogtak. Reméltem nem súlyos esetet hoztak. Nem zavart az emberek vére, kifejezetten jól bírtam már a közelükben lenni.

Mikor beértem kiderült, hogy egy beteg súlyosan eltörte a lábát és azonnal meg kell műteni. Hát igen az első hó átka, ami mára már jeges volt, ezért be is mondták, hogy mindenki vigyázzon az utakon. De mindig vannak balesetek... aprót kuncogtam magamban, mikor eszembejutott kedvesem ügyetlensége, bár ő anyához képest nagyon ügyes volt... 

Nagyon sok beteget kellett ellátnom. Sokan törték össze magukat, a műtét is jól sikerült, ezért igen elégedetten, mentem az irodámba, de épp, hogy csak leültem volna, megszólalt a mobilom. Camilla volt az, hihetetlen, mindig tudja mikor kell keresnie, még a mai napig is meglepődőm az erején...

- Szia szívem - mondtam kedvesen

- Szia - hallottam vidám hangját- képzeld eladtam azt a szökőkutat, amit már 1 éve árulok. És egy csomó megrendelést kaptam. Veled minden rendben? Időben beértetek?

- Hát persze, hisz Alice is mondta, hogy soha nem késtünk el - kuncogtam a mondat végére - a kórházban pedig mint mindig az első hó megtette a hatását.

- Akkor sok munkád van, már alig várom, hogy este találkozzunk. Szeretlek.

- Én is szeretlek. - majd kinyomta a telefont, én pedig tovább mentem, hogy a papír munkákat elvégezhessem. Mire mindennel készen lettem, már mehettem haza is. A lányunkért Camilla szokott délután elmenni, így egyenesen haza tudtam hajtani.

Otthon még elmesélte Alice, hogy milyen volt számára az iskola, hogy sok új dolgot tanultak. Megmutatta, hogy elmondta az osztálytársainak, hogy eljöhetnek hozzánk, s holnapra megkérdezi mindenki a szüleit, hogy lehet e egy közös délutánt itt nálunk eltölteni.

- Apa megmutatnád anyának is? - kérlelt.

- Hát persze - vigyorogtam

- De te addig fürödj meg, és irány aludni - mondta neki kedvesem - holnap is iskola van.

- Már alig várom, végre akkor a barátaimmal lehetek - s már rohant is fel. Camilla kinyújtotta a karjait, s én megérintettem, közben pedig kislányom emlékeire gondoltam... Pár perc múlva halottam a víz csobogását, s fél óra múlva már az egyenletes légzését, a mi kis csemeténknek.

- Szerinted eljön? Nem szólna előbb nekünk? Még nem érzem őt, bár mintha egy erős vámpír közeledne, de ő ugye...

- Sose engedi tudni, amit nem akar mások orrára kötni - fejeztem be mondatát. Igen igaza volt, én is azt vártam volna anyától, hogy előbb szól, ahogy ő is. De lányunk szerint jön, és holnapra már itt is van. Az egész estét átbeszélgettünk. Már reggel hét óra felé járhatott, a nappaliban voltunk, mikor épp fel akartunk menni megnézni Alicet, hogy miért nem jön még le, amikor hangos robajjal leszáguldott és a bejárati ajtóhoz rohanva kiviharzott. Kedvesemmel összenéztünk, nem értettük ezt a jelenetet, de végül meghallottuk, amint elkiáltja magát "Nagyi" és megéreztem édes illatát , s átjárt az öröm, hogy végre itt van az én anyukám is.