Léna 16

  Emmett és Rosalie (hű nekem ez nagyon új kép... szerintetek is ők azok?:D)

 A szenvedély

 

Az erdő homályában, a saját szemszögedből látod az eseményeket... de érdekel-e ez téged, annyira, hogy az életed is kockáztasd... s hogy mindet felforgatva, a végére járj, az eseményeknek 

(Emmett szemszöge)


Carlisle azt mondta, holnap jön a Volturi, de mivel semmi kedvem nem volt velük összefutni, ezért Rosalieval, azt terveztük, elmegyünk, addig a hegyekbe, s kikapcsolódunk pár napra.




- Mi lenne, ha Edwardot is elvinnénk magunkkal? – bújt oda hozzám kedvesem, miközben érzéki csókokat lehelt a nyakamra.


- Nem lenne jobb kedvesben? – susogtam vissza válaszomat, miközben megpróbáltam figyelni, mit is mond, mert már a kezem a ruhája alatt a domborulataira vándorolt…


- Hisz tudod milyen mostanában – dőlt hátra az ölelésemben, s az ágyról fölkelve, az ölembe ült – Nem kell végig velünk lennie – mosolyodott el, miközben arca egyre közelebb ért hozzám, s lehelete megbabonázva hajtott a szenvedélyek vad tengerére…


- Akkor jön – mormoltam, miközben az ajkaira tapadtam és szenvedélyesen megcsókoltam.




Ajkai érzékein tapadtak enyémekre, miközben a csípőjét előre döntötte, s hozzám préselte magát. A bal kezét szép lassan lecsúsztatta az oldalamon s elkezdte felfelé tolni a pólómat, míg jobb kezét a nyakamon tartotta, és szorosan magához húzott.


Persze én sem tétlenkedtem közben. Bár én csöppet sem voltam ilyen finom, mint ő. Egyik kezemmel a hátára siklottam és megragadtam a felsőjét és egy gyors mozdulattan leszakítottam róla. 


Ha legalább vásárolni akar, legyen oka. Erre belemosolyogtam a csókba, miközben a fehérneműjét is, arra a sorsra száműztem, mint a fölsőjét.


Vadul téptem el a számat az övétől, és tapadtam rá a nyakára. Felsóhajtott, ahogy édes halmait a markomba fogtam, s körkörös mozdulatokkal elkezdtem masszírozni.


A külvilág megszűnt létezni számomra, ahogy ennek a gyönyörűségnek, aki az előbb, még az ölemben ült, egy szempillantás alatt lepattant rólam és megszabadított a nadrágomtól és a bőrűnk egymáshoz érintését gátló anyagoktól.


Gyorsan kaptam a teste után, az ágyra fektettem, s a teste minden felületét, ezernyi csókkal hintettem be.


Mikor már nem bírtam tovább kedvesem arcához hajoltam és egy gyors csókot nyomtam rá, miközben ő a hátamra fordított és lovagló ülésben helyezkedett el rajtam.


A szenvedély hatalmában mélyedtem szerelmem vágytól fűtött testében egyre beljebb, s ritmikusan gyorsult testünk, a beteljesülés felé.


Hangos morgással értem el a csúcsot, és simítottam végig, kedvesem ernyedt testét, miközben ő is mellém feküdt, s percekig csak a légzésünket hallgattuk.


Mikor végre a normálist közelítette meg, Rosalie felpattant mellőlem, s a szekrényhez lépett. Még láttam, amint egy bőröndöt készít elő, s abba dobja bele a cuccokat, amikor úgy döntöttem szólok Edwardnak, hogy ő is készülődjön.


Épp, hogy csak kiértem a szobánk elé, miután magamra kaptam egy gatyát és egy pólót, mikor meghallottam Edward gúnyos hangját.





- Ne is álmodozzatok – szólt erélyesen – nem megyek veletek sehova – mennydörögte. Mintha csak büntetés lenne velünk lenni, gondoltam, mire beléptem a szobájába. Azonnal felém kapta a fejét, és egy gúnyos mosoly jelent meg eddigi érzéketlen arcán.


- Mi csak nem akarjuk, hogy itt savanyodj be – kezdtem – egyébként is, egy kis vadászat, még senkinek nem ártott meg – veregettem vállon, ahogy elképzeltem vadászat után egy kis bunyót is. Hátha attól életre kelne, élettel bátyám is. Kacagtam volna, de igyekeztem tartani magam.


- Ne fogd vissza magad – ült le a kanapéjára – és a válaszom még mindig ugyanaz – fordította el a tekintetét – nem megyek sehova! – harsogta. De ebben a pillanatban a szobaajtója kivágódott, s Rosalie lépett be rajta. Mit sem törődve, a mi beszélgetésünkkel, fivérünk gardróbjához lépett, s ott is ugyanazt a hadműveletet hajtotta végre, mint nálunk. Bőröndbe dobálta a ruhákat…


- Rosalie – szólította meg Edward, de ő ügyet sem vetett rá – Rosalie, mit művelsz? – állt fel az eddigi ülőpozíciójából és indult el kedvesem felé – Mire kellenek neked a ruháim? – kerekedtek ki a szemei, amikor meglátta, mennyi ruhát vett ki a szekrényéből kedvesem.


- Csak nem lehetsz végig egyetlen göncben – fordult meg és kiment a bőrönddel – Alicek felviszik a hegyi házba – hagyta el a szobáját, felbőszült tétvéremnek, aki épp utána akart rohanni, de én elé álltam.


- Hagyj – akart arrébb tolni, de én nem hagytam. Végül visszament a kanapéra, s leroskadt arra.


- Velünk jössz – kacsintottam rá, aztán én is otthagytam





Nem sokra rá, aztán tényleg el is indultunk. Alice, Jasperrel felvitte a cuccainkat a hegyi házba, így mi kényelmesen vadászhatunk közben. Persze, Edward megint hozta a formáját, és semmi esetre sem akarta elhagyni a szobáját, de végül Esme valamilyen eszközzel meggyőzte, és egy fintor kíséretében beszállt a kocsimba.


Mikor kiértünk Rosalieval láttam meg, hogy a vezetőülésnél helyezkedett el. Már épp ki akartam onnan szaggatni, amikor kikiabált nekem…






- Csak nem gondoltad komolyan, hogy hagyom, hogy te vezess, miközben én is itt vagyok? – csóválta közben a fejét, s beindította a motort. Lemondóan ültem be a kocsi hátuljába, s Rosaliet is magam mellé húztam.


- Menjetek szobára – morogta Edward, amikor épp egymás ajkával kezdtünk el játszani. Egy fáradt sóhaj hagyta el mindkettőnk ajkát. Hisz tudtuk, ez nem lesz olyan könnyű. Főleg, hogy egyedül van…


- Mi az öcsi, csak nem féltékeny vagy? – kacagtam, a lehetetlenségen. Persze szinte azonnal a visszapillantó tükrön keresztül egy gyilkos pillantást kaptam. Ami csak még jobban megnevetett.


- Itt kanyarodj le – szólalt meg Rosalie, amikor egy erdős részhez értünk. A vezetőnk csak biccentett egyet, majd már meg is tette, amit kértek tőle.





A kocsit lezártuk, s már be is vetettük magunkat az erdő sűrűjébe. 





- Találkozunk, az erdő túloldalán – néztem Edward felé. Aki először értetlenül nézett rám, majd végül bólintott, s elkezdett előre futni.





Én megfogtam Rosalie kezét, s együtt indult el. De amikor egy csoport őz mellett haladtunk el, mi is szétváltunk. Még láttam, ahogy egy bokor mögött megbújva lesi áldozatát, aztán már csak az én célomra összpontosítottam.


Már messze jártam, amikor megéreztem egy íncsiklandozó szagot. Rögtön az illat irányába vetettem magam, amikor megláttam egy macit. Épp háttal volt nekem. Most nem volt kedvem játszani vele, mert már lassan egy hónapja nem táplálkoztam, ezért halk léptekkel mögé osontam és egy ugrással, már a nyakára is tapasztottam a számat.


Még halottam, ahogy felüvölt, és elkezd kapálózni, de én szorosan a földhöz nyomtam és kitörtem a nyakát. A forró nedűt azonnal éreztem a számban, és mohon kezdtem el szívni, hogy minél több lephesse el, jéghideg porcikáimat…


Épp végeztem az állattal és tovább akartam állni, amikor egy kiáltást halottam meg. Biztos voltam benne, hogy nem ismerem, a személyt, aki ezt a hangot adta ki magából, mégis valami azt sugallta, oda kell mennem.


Fél óra múlva ott is voltam…


Ez iszonyatos, fogott el az undor, ahogy megláttam, egy csapat vámpírt, amint tűzre dobva égnek porrá. Láttam, hogy páran még életben vannak, és egy fekete ruhás nőt vesznek körbe, aki csak mosolyogva figyelte őket.


Elkezdtem felmérni a terepet, s meghökkenve vettem tudomásul, hogy majdnem húsz vámpír égett máglyán. Ezzel szemben a mező közepén még öt van életben, és egyre akarnak rá támadni.


Egyiket sem ismertem ebben biztos voltam. Bár az öt támadón látni lehetett, hogy nomádok, de mégis úgy éreztem, jobb, ha én ebből kimaradok.


Aztán a következő percben olyat láttam meg, amit már nagyon  régen vártam. Az a fekete ruhás nő felém nézett és az- az arc… hihetetlennek hittem, ezért rögtön elvetettem az ötletet, hogy ez igaz lehessen…


A harc közben folytatódott, és a nőt körbevette, a másik őt vámpír. Elég erősnek és tapasztaltnak látszódtak, és még én is úgy gondoltam, hogy ebből nem jöhet ki sérülés nélkül. Amikor is el akartam indulni felé, segíteni…


De a következő percben, megláttam, amint két vámpírt darabokra szaggat, míg másik kettőt elevenen éget porrá és rádobálja, a már két széttépett testet is. Hirtelen öntött el a félelem, hogy nem jó helyen vagyok, és bajban lehetek, amikor egy erős adag nyugalomhullámot éreztem magamon.


Gyorsan körbepillantottam Jasper után kutatva, de nem leltem sehol, amikor újra a harc felé fordítottam a figyelmemet.


Az a nő iszonyat gyorsan mozgott. Még talán Edwardnal is gyorsabban… de amint ez a név átfutott a gondolataimon, egy hibát vétett és a vámpír satuba fogta őt…


Ám ahogy közrefogta a gyönge női testet, és a fejét próbálta letépni, abban a percben a nő a két lábával átkulcsolta az övét és kirántotta a lábait alóla… de nem csak kirántotta, kitépte őket a helyükből… hüledeztem…


Hogy a francba lehet ilyen erős… mi lehet az ereje? Ki lehet ő… ezernyi kérdés cikázott fel alá bennem, miközben azon rágódtam vajon el, kellene e menekülnöm vagy sem… de a kíváncsiságom, erősebb volt annál, mint hogy elmenjek most innen…


A férfi lábak nélkül esett a talajra és egy kiáltás hagyta el a torkát. A nő megfordult, és egy erős rántással leszakította a fejét, és a tűzre dobta… hát elég morbidan festett, ahogy egy törzs két kézzel, még hadonászik a levegőben, miközben a többi testrésze a tűzben ég…


Persze ezt a részét is elpusztította könnyű szerrel az ismeretlen vámpír… amikor is a tűzre nézett… és mintha életet lehelt volna belé, a lángok egyre magasabbra csaptak, s másodpercek alatt porrá hamvasztották a bennük sikoltozó testeket…


Talán mégsem olyan jó ötlet megismerkedni ezzel a nővel, iszkoltam volna el, amikor a nevemet halottam meg a hátam mögül…






- Emmett Cullen – ismeretlen volt a tulajdonosa annak, aki kiejtette száján a tulajdon nevemet, mégis nyugalommal töltött el, hogy nem rontott rám, hanem a harcon kívül beszélni is halom. Végül megfordultam, s megdöbbenve tapasztaltam, hogy a harcmezőn már semmi nincs…


- Hol… - akartam megszólalni, de elcsuklott a hangom a félelemtől – Hol van a tűz? – kérdeztem meg végül, félelmeimet félre téve.


- Nos az előbb esett az eső… és a szél is csodákra képes – kacagta, miközben megeresztetett egy mosolyt – Nem kell félned – sétált oda hozzám – téged nem akartak bántani, csak engem – keményedett meg, az eddigi lány női hang.


- Ki vagy te? – kérdeztem meg. Biztos voltam benne, hogy nem ismerem, mégis tudnom kellett ki ő… ha ilyen hatalmas erővel van megáldva… vajon miért estek neki? De ott volt még bennem egy kicsiny szikra is mindemellett s sok kérdés mellett, hogy mi van, ha tényleg ő az? Lehetséges lenne ez?


- Léna vagyok – lépett egyet előrébb és a kezét nyújtotta. Automatikusan hátrébb léptem egyet, de mikor rájöttem, mit is tettem, rögtön előrébb léptem és elfogadtam a felkínált kezet.


- Az a Léna? – kaptam észbe, ki is áll előttem… ő csak megmosolyogta a reakciómat és biccentett válaszként – Hű – nyögtem – nem semmi, amit az előbb itt véghez vittél. De miért estek neked? – kerekedtek ki a szemeim, a döbbenettől. Hiszen már régóta nem volt harc.


- Hatalom – mondta, s elengedte a kezemet – de most már menj. Nyugodtak lehettek a testvéreiddel. Itt nem lesz több támadás…


- Biztos vagy benne? – kérdeztem rá.


- Teljesen – bólintott közben – de most már menj – szólalt meg és mutatott abba az irányba, ahol a hegyi ház is van.


- Veled mi lesz? – fordultam még vissza hozzá, mielőtt a többieket megkeresném.


- Hozzátok megyek – pásztázta az eget – ez nem jelent jót. Tudnia kell Aronak is. És ha jól sejtem, a Cullen házban fogok csak rá találni… - hajtotta le a fejét, miközben az eső eleredt. Most vettem csak észre, mennyire szakad és piszkos a ruhája…


- Menj – szólt rám, amikor a fantáziám, már az iszapbirkózásnál tartott…


- Talán még találkozunk – búcsúztam el.


- Remélem nyugodtabb körülmények között – kiáltotta még utánam.





Hihetetlen. Tehát találkoztam a nagy Lénával, akiről eddig azt hittem, hogy csak megfélemlítésből van olyan sok pletyka és most a saját szememmel, láthattam, hogy minden szóbeszéd igaz…


És ráadásul, még meg is akarják ölni… de ki lehet olyan félkegyelmű, hogy neki mer esni, miközben tudja, hogy képtelenség, a közelébe férkőzni. Morfondíroztam, miközben a házhoz értem és leültem egy farönkre gondolkozni.


Este, amikor már együtt voltunk Rosalinek is elmeséltem, mi történt az erdőben, amit Edward döbbent arccal kísért végig. Míg beszéltem ő leroskad egy székre, és a kezébe temette az arcát. Aztán a teste elkezdett rázkódni, mintha gyászolna valamit…

De végül felállt odajött hozzánk és, belecsapta a kezét az eddigi felkínált tenyerembe. S válaszolt a gondolatban feltett kérdésemre…

- Igazad lehet Emmett – szólalt meg néhány perc után – ezt nem hagyhatjuk ki.




Megjegyzés: a 3 kép fölé írt szöveg sokat segít abban, hogy Edward vajon mire válaszolt, de a következőben ezt meg is tudjátok ;)