Léna 18

 Az embervér hatalma

 

Az élet játéka :)

 

(Léna szemszöge)


Az erdőben futva két szarvast vadásztam le, s egy nagy mackót. A hatás nem maradt el, mert a boldogság és az elégedettség azonnal ellepett. De a szemem színe és a lelkemben dúló háború ezzel még nem szűnt meg…


Kiabált bennem egy hang, elég… gyilkos vagyok, ugyanolyan könyörtelen, mint bárki más. Marcangolt az érzés, s apró darabokra tépte lelkem minden egyes négyzetcentiméterét.


Dühös voltam magamra, s áldottam a képességeimet, hogy képes voltam magam megállítani, még mielőtt olyat követek volna el, amit soha nem bocsátok meg senkinek… s magamnál sem tettem volna kivételt soha… ezt tudtam!


Ahogy Amy és David is.


Biztos voltam benne, hogy ezért kértek meg rá, hogy ne sanyargassam magam kínzó gondolataimmal… hiszen amikor Davidet megharaptam, akkor nála is végig, fogtam a kezét és biztosítottam róla, hogy nemsokára vége lesz… amennyire tudtam, az érzelmeit folyton befolyás alatt tartottam, s a fájdalmát enyhítettem…


Akkor is kínoztam és sanyargattam magam… s a vámpírokkal a bűnükért is keményebben jártam el…


De ez már, mind a múlt… az én múltam, melyet egyedül kellett végig járnom. Mert így döntöttem, hogy a gyermekeim boldogságban élhessenek… s ne keljen bujkálniuk, úgy, mikor még csak velem éltek…


Közben a fák ritkulni kezdtek, s már meg is láttam egy fehér házat, mely oly sok emlékkel tört be az elmémbe, mint az özönvíz, a szárazföld elfoglalásakor…


Minden érzelmemet és emlékemet könyörtelenül és azonnal száműztem, s tempómat felgyorsítva léptem az ajtó elé.


Vettem pár mély lélegzetet, s csak aztán érintettem meg kezemmel az ajtón. Tudtam, hogy érzik jelenlétem, tudják, hogy van itt valaki, mégis egy megszokás, és a tisztelet jele volt nálam a kopogás, melyre most készültem.


Mert bármely különleges tiszteltem a Cullen családot, azért amit az elmúlt évszázadokban véghez vittek. A látomásaim gyanánt sokszor kaptam bepillantást az életükbe, s én boldogan vettem magam a hullámok közé, hogy minél többet megtudhassak róluk.
Most mégis féltem. Rettegtem attól, hogy újra beszélnem kell velük. Mi több személyesen is látom majd őket.


A megmaradt darabkáim kettéhasadtak, amikor eldöntöttem véglegesen, hogy az emberi életemet száműzöm, s semmisé teszem azt, elfeledve jót és rosszat…


A gyermekeim voltak az egyetlen kötelék, ami még húzott az emlékeim tengere felé, de rájuk, mint egy búcsúzó, s egy új kezdet néztem… s mellettük lettem az, akit most a világ ismer… a nagy és erős Léna.


Aki könyörtelenül lecsap a vétkesekre, s akarata szent és sérthetetlen. Szíve érinthetetlen, ahogy ő maga is. Ezt mindenki tudta, s mennyi férfinek kellett így kiadnom az útját… miszerint más mellett van a helye… vagy talál jobbat is… bár volt, akiről nem vettem tudomást… de Aro volt, aki a legtovább küzdött, bár idővel ő is belátta meghódításom lehetetlenségét, mégis teljesen feladni Amari érkezése után tette…


Elgondolkoztam, vettem észre magam, s egy utolsó löket után az ajtón kopogtattam. Nem kellett sokat várnom, máris halottam a harsány lépteket, amint felém tartanak.


A következő pillanatban pedig újra láthattam azt a gyönyörű arcot, mely már oly régóta hiányzott.  Aranybarna szemei melegen mosolyogtak, miközben elméjében a megdöbbent hasonlóságon morfondírozott.


Hiába voltam más, mégis ugyanaz maradtam… ezt tudtam jól, hiszen Jacob is felismert, s neki nem tudtam beadni, hogy nem én vagyok… hiába találkoztunk évek múlva… és akartam megmenteni a világomtól… ő ismerte ezt az énemet, s ott volt, mikor vámpírrá változtam…





- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Gondolom te, lehetsz Esme, én Léna, vagyok – biccentettem felé, minden érzékemnek ellenszegülve, hogy egy ölelésben részesítsem őt.


- Üdvözöllek itt Amerikában – mondta kedvesen Esme, miközben a karjával befelé invitált. Én készségesen tettem eleget szavak nélküli kérésének, s sétáltam be a házba…





A gondolataim azonnal elleptek, az emlékeim ismét ostromoltak, de én minden egyes pillanatot haraggal és gyűlölettel köszöntöttem, s a célomra koncentráltam.


Éreztem, hogy valaki figyel, vizslat a szemeivel, s kémleli szinte fedetlen testemet. Hiszen a harc óta még át sem öltöztem… morfondíroztam, mikor rájöttem ki is tartja még rajtam a szemeit…


Egy szempillantás alatt találkozott a tekintetem Jasperével, s egy mosolyt küldtem felé. Szegény, most biztos össze lehet zavarodva, hisz a képességével, semmire sem megy nálam… ahogy az ölében ülő fekete hajú kobold sem… sóhajtottam lemondóan, miközben a fejemet visszafordítottam a többiek felé.


A mosoly, amilyen gyorsan jött olyan gyorsan tűnt is el az ajkaimról, hiszen hiába Carlisle és Esme esküvője miatt lennék itt most… sajnos egy szörnyű hírt kell, hogy közöljek velük. Éreztem, ahogy a düh ellepi az elmém… már szinte ő irányította tetteimet, amikor megszólaltam.




- Baj van – suttogtam még elmém utolsó sugarával. A düh csak úgy szikrázott ebből a két szavamból, miközben a testem belül lángolt, az elfojtott érzelmek gyanánt. Iszonyatosan vágytam egy ölelő karra, egy beszélgetésre… egy aranybarna szempárra…






Nem Léna! Te ennél erősebb vagy! Győzködtem magam a gondolataim által. Nem azért harcoltál eddig, hogy most feladd! Küzdj, mert csak te vagy képes megtenni! Tedd meg érte! Gondolj az ígéretedre… s ez megtette a hatását, az elmém kitisztult, s már tudtam, én uraltam a testem, minden porcikáját.


Bár soha nem értettem, hogy vagyok képes erre, hiszen az újszülöttek érzelmei ilyen intenzívek, mégis ez a fajta intenzitásom, szinte minden percben velem volt… s harcoltam ellene minduntalan…


A gyermekeim szerint az elfojtott vágyaim miatt vagyok ennyire intenzív… emlékszem, egyszer még egy randevút is összehoztak nekem… s akkor meséltem el nekik, az életem történetet. Utána megértették a döntésem, s tiszteletben tartották azt… mégis az elméletüket, a mai napig fenntartják, hogy túl teng bennem az energia, amit nincs kivel levezetnem…






- Mi történt? – kerekedtek ki Aro szemei.


- Megtámadtak – mutattam magamon végig.


- Ez még nem magyarázza a szemedet – szólt közbe erélyesen Jasper.


- Ez igaz – értettem vele egyet – Te tényleg azt hiszed, hogy megszegtem a saját szabályaimat? – kiáltottam felé, amikor meghallottam a gondolatait.


- Oh – emelte fel a kezeit védekezően, s nézett rám csodálkozva. Lehunytam a szemeimet, amikor a „Hallod a gondolataimat?” kérdés eljutott az elmémig.


- Igen Jasper hallom a gondolataidat, érzem, amit érzel, látom a jövőt… sőt még sokkal több képességem is van, de ugye nem akarod erre fecsérelni az időnket – mordultam rá indulatosan.


- Ez fantasztikus – szólalt meg Carlisle. A fejem automatikusan felé lendült, s egy ezredmásodpercig gondolkoztam, azon, mit is mondjak erre…


- Persze fantasztikus a hatalom, ezért tiporjuk el, de kezdjük a vezetővel, aki átlátszó, és hazug – keltem ki magamból – A támadást az erdőben visszük véghez. 50 vámpírral csak nem bír el. Hiába a tapasztalata, mi erősebben vagyunk, képességekkel teli. Nem tud majd rajtunk kifogni… - hadartam, amit egyik támadóm gondolataiból kiolvastam…


- Te meg miről beszélsz? – Félix meglepetten tette fel kérdését. Nem igazán vártam tőlük mást, hiszen már régen támadtak rám…


- Megtámadtak az erdőben… - mormoltam.


- Van túlélő? – kérdezte alig halhatóan Esme. Lehunytam a szemeimet, s aprót ráztam a fejemen, miközben azért imádkozzak, hogy a fájdalma melyet érez, enyhüljön, minél előbb meg. Szerencsére Jasper küldött rá helyettem is dupla adag nyugalomhullámot, de tisztában voltam, hogy ha kimondom, azt az egyszavas szót, ez az állapot, rosszabbra fog fordulni…


- Nincs – mondtam ki végül… mikor a szobában beállt a csönd. Csak percek múlva szólat meg Jasper, de hangja erőtlenül csengett a csendhez képest is.


- Mi történt? - S közben az ajtón egy új személy lépett be, Rosalie személyében, s a gondolatain keresztül láttam, hogy a fiúk, az erdőben vadásznak.


- Miközben jöttem hozzátok, megéreztem egy éhes vámpírt – csuklott el egy percre a hangom, melyet ők nem vettek észre – megállítottam és végeztem vele – pillantottam Aro felé, aki elismeréssel a szemében bólintott a tettem helyességére – de addigra már megharapta az áldozatát – folytattam, mire valaki felszisszent, de nem akartam most ezzel foglalkozni – megkezdődött az átváltozása, de kiszívta a testéből a mérget és két vámpír aki épp arra járt felajánlották, hogy elviszik őt a helyi kórházba – fejeztem be monológomat.



- Tehát megmentettél egy embert – halottam meg Rosalie boldog hangját, majd a következő percben ölelő karjaiban részesülhettem. Nagyon furcsán, mégis kellemesen éreztem magam. Mindenki mástól vártam volna ezt a gesztust, csak tőle nem. S tessék, most tőle kapom meg. Megkésve, de finoman megöleltem én is a hátát…


- Nem vagyok porcelánból – suttogta a vállamra hajtva a fejét – nyugodtan megölelhetsz – járta át a boldogság a testét, mely rám is átragadt, s már éreztem is, ahogy kivetítem a többiek felé is ezt az érzelmet, s Rosalie karjaiba belesimulva, egy igazi ölelésben részesítem őt.




A meghitt pillanatnak persze a szeleburdi kishúga vetett véget, aki csiripelve közölte a számára legfontosabb dolgot…






- Léna, azt hiszem, örülnék, egy másik ruhának – jelent meg mellettünk a kezében egy váltással. Rosalie azonnal elengedett az öleléséből, s hálásan pislogott felém.  – Fent le is tudsz tusolni esetleg… - villantotta rám csillogó arany szemeit. Éreztem a döbbenetét, a félelmét… a kiabáló gondolatait, vajon én vagyok e… de én mit sem törődve ezekkel, elvettem a ruhákat, s az emelet felé igyekeztem.


- Köszönöm, merre menjek? – kérdeztem meg mielőtt a lépcsőkön eltűntem volna.


- Második emeleten, a folyosón előre, a harmadik szobaajtónál balra az első lesz a fürdő – halottam meg az útbaigazítást.





Könnyen megtaláltam a színes helyiséget, s fejcsóválva vettem tudomásul Alice, visszafogottságát, mely aprólékosan, s kisebb gardróbján látszott meg, s főleg a sok szín helyett, az egyszerű, de mégis ízlelés pasztellszíneken…


A víz alatt sokáig áztattam a testem, míg az a forró víz hatására, mely az egész helyiséget gőzzel áztatta el, felmelegítette az egész lényem.


Nehéz szívvel szálltam ki a zuhany alól, s törölköztem meg, amikor is szemügyre vettem, milyen összeállítást is szánt nekem Alice.


Egy fekete farmer, kék felső, s egy fehér póló, s az elmaradhatatlan csipkés fekete színű fehérnemű.


Mosolyogva bújtam bele, s sétáltam le a lépcsőn, ahol mindannyian épp beszélgettek. Szerencsére nem vettek észre, így észrevétlenül a zongorához osontam, s végigsimítottam a fedelén.


Látszódott rajta, hogy érintetlen, s már régóta nem használják, s én nem tudom mi okból, de úgy éreztem, most jött el ennek a hangszernek az életre keltésére… 


Szép lassan nyitottam fel a fedelét, s húztam végig a kezemet a poros billentyűkön, majd átfutottam a fejemben lévő dalokat, s belekezdem az egyik kedvencem eljátszásába…


A zene magával ragadott, kiragadva a valóságból, egy másik életet keltett újra bennem. A boldogság elemei erővel lepte el a testem, s már nem a zene élt értem, hanem én a zenéért, mely a kezeim alatt született…


Ritmikus, szép és kellemes, boldog és simogató… a legdrágább kincsem a világon, az elvesztett szerelmem, s a gyermekeim… a sok év magány, a harcok… az a sok kiontott élet… minden benne volt a dalomban, melyhez egy idő után szöveggel is társultam.


Nem tudom, mi ütött belém, de hihetetlenül élveztem…


Még a dal kezdetekor lehunytam a szemeimet, s befejeztével együttesen engedtem bebocsátást a külvilágnak is…


Döbbent arcok sorakoztak a nappaliban, s a csendet tapintani lehetet. Meghatódottság ült a szemükben, s valami ősi nyugalom lényükben, melyet az előbb árasztottam szét…







- Ez gyönyörű volt – nyögte egy káprázatosan finom hang melyet már oly rég halottam, hogy azt hittem a képzeletem játszik velem ismét. De amint körbepillantottam, találkozott a szemem a régen várt ismerősével, s tudomásul kellett vennem, ez nem a képzeletem… ez a valóság rejtelme.


(remélem nektek is tetszik :) puszi Kitti)