Léna 17

 Ellenszegülés

Akár egy csepp is végzetes lehet... (éhség)

(Léna szemszöge)


Ez lehetetlen, hogy pont Emmettel kellett találkoznom, emésztgettem még az előbbi találkozónkat, amikor megéreztem egy idegen éhes vámpír szagát. Könnyen ki tudtam következtetni, hogy a szomjúsága elvadult felette, mert már nem volt ura az érzelmeinek.


Hirtelen döntöttem úgy, hogy arra kell mennem, s a következő másodpercben egy látomás gátolt meg a tovább menetelben.


Egy emberi nyak, amit véres kezei közül ejt ki, miközben rám vicsorít bíbor vörös szemein keresztül… próbáltam az elméjét feltörni, mi lehet az oka, a parancsom ellen szegülésének, amikor megláttam a gondolatai között, hogy egy teljes éve nem ivott embervért, s hiába bírta ki, inkább a halált választja, mint ezt az életformát…


Milyen ironikus, hogy pont most találkozunk, mikor ezt a döntését meghozta. Sebesen szeltem át az erdőt, a vámpír szaga felé. Tudtam, hogy már megkezdte zsákmánya, becserkészet, s már későn fogok oda érni… de nem hiába!


A lépteim a szél suhogásával voltak egyenlők, ember szemének szinte láthatatlan gyorsaságával haladtam előre, míg végül a célom már csak pár lépésre nem került tőlem…


A vámpír megérezte az illatomat, így még volt pár perc előnye, a menekülése, de mivel a zsákmánya a kezében volt, melybe már belemélyesztette fogait, így nem tudta menekülőre fogni a dolgát… vagy csak nem akarta…


Ott állt a fák túl oldalán, szemivel engem pásztázott, miközben mohon szívta áldozata vérét, míg a férfi, akit a karjai között tartott már végül hulla fehér nem lett… tudtam, hogy itt az idő, lépnem kell, különben semmiképpen sem segíthetek…





- Állj le – szóltam rá erélyesen. A szemöldökét kicsit megemelte, s a gondolatai is egy kérdés körül forogtak: „Már miért tenném? …  Ki vagy te?” S egy gúnyos mosoly játszott ajkain.




Nem volt idő több szó elfecsérlésére. Egy erős széllökéssel ellöktem áldozatától. S a gyönge férfi test, úgy hullott a porba, mintha mindig ott lett volna…


A vámpír nő, mosolyogva ugrott ki a széllöketemből, s ajkai egy szóra álltak össze:




- Halál – suttogta olyan vészjóslóan halkan, hogy ha nem lettem volna több száz éves, még engem is megfélemlíthetett volna.


- A tiéd – mormoltam neki, miközben belülről megfagyasztottam a sejtjeit, és egy másodpercen belül megfagyva hullott a teste a föld felé, s mikor elérte azt, apró darabokra esett szét.




Már nem volt más dolgom, csak a szél segítségével apróra morzsoltam, s a darabjait szétszórtam, ezáltal véglegesen megsemmisítve lényét.


Aztán meghallottam ahogy az ember elkezd nyöszörögni. Először csak figyeltem, de aztán rá kellett ébrednek, ha nem cselekszem át fog változni… nem akartam erre a sorsra száműzni, mert a gondolatai az ifjú felesége és a várandó kisbabájuk körül járt folyton. Ha már ő nem lehet velük, legalább ők legyenek boldogok… s fogadják el, az ő halálát is…


Nem akartam tovább hallgatni, milyen emlékek szaladnak át az agyán, azért mert azt hiszi itt a vég…


Fürgén léptem mellé és emeltem a számhoz a sebhelyét, amin keresztül az előbb szívták a vérét, s most én is nekiestem. Tudtam, hogy ha túl sokat iszom belőlle, meghal. De meg kellett próbálnom kitisztítanom a vérét, hogy visszamessen oda, ahol boldog…


A vére csábítóbban hatott rám, mint gondoltam. Undorodtam magamtól, amit most teszek vele, és hogy ezzel fertőzöm, az amúgy is már kárhozott testem, mégsem tudtam azt mondani, elég. Mert élveztem…


Az agyamat ellepte a köd, s a cél percek alatt változott meg… kell nekem ez az éltető nedű! Már nem voltam tisztában mit teszek. Nem láttam, nem hallottam semmit, csak azt tudtam, hogy ez, ami most megérint mennyire jó nekem…


Aztán megváltozott a helyszín, újra a földön fekvő férfit láttam, csak épp ernyedt volt a teste, egy csepp vér sem volt benne, belőlem pedig egy morgás szakadt fel…


S itt megszakadt a kép… látomásom volt, hogy ha ezt teszem tovább végzetes hibát követek el.


Szerencsére mikor már a látomásom elkezdődött, abbahagytam a vérének a fogyasztását… s észrevettem, ahogy két vámpír felettem görnyeszt.





- Jól vagy? – kérdezte az egyikük, akinek barna haja előrehullott, ahogy lenézett rám. Nem tudtam neki válaszolni, mert nem értettem mit mondott. Össze voltam zavarodva, pár percig azt sem tudtam, ki vagyok. Ők türelmesen vártak, mintha tudták volna, mi megy végbe bennem…






Végül én is rájöttem… megmentettem egy emberi életet. Bár még a nehezén nincs túl, hisz vér alig van benne. De tudtam, hogy életben fog maradni, s visszatérhet a családjához majd…


Rájöttem arra is, hogy ilyet egyedül még soha nem csináltam. Mindig volt mellettem, valaki, ha ember vérét kóstoltam meg. Bár ennyire még soha nem hatalmasodott el rajtam a vágyam, de már egy hete nem ittam… hibáztam, de nem végzetesen…





- Most már igen – nyöszörögtem nagy nehezen a mellettem áloknak.


- Amy nagyon féltett – suttogta David, miközben kedvesét ölelte.


- Köszönöm nektek, hogy itt vagytok – szólaltam végre meg, s elértem az értelem fokát. Lassan keltem fel. S az emberi testet, a karjaimba vettem.


- Mi állított meg? – kérdezte halkan Amy


- A látomásom – suttogtam erőtlenül – láttam magam, amint megölöm őt.


- De nem tetted meg – fogta meg a vállam David, miközben még mindig Amy derekát ölelte.


- Elvinnétek őt, a legközelebbi kórházba? – emeltem rájuk a tekintetemet – Nekem, azt hiszem, így nem kellene mutatkozni – hajtottam le a fejem, ahogy rájuk néztem. Egy kuncogásra lettem figyelmes, és egy zacskóra, mely betüremkedett a látóterembe. Kérdőn néztem rájuk, s David azonnal magyarázatba kezdett.


- Amikor Camilla felhívott, hogy Alicnek látomása volt, amiben elveszett a jövőd Amy kutatni kezdett utánad…


- Tudtam, hogy nem tennéd meg… de ezt a vámírt, már én is kiszúrtam, ezért mindig hordtam magamnál kétpárat, hátha nekem kell megtennem… - mondta Amy, miközben a kis zacskót a kezembe csúsztatta, s kibújt kedvese ölelő karjaiból.


- Akkor mi most mennénk – vette át David tőlem az embert – s ne emészd magad, hisz nem vétettél semmit – mosolygott rám, majd eltűnt a fák rengetegében.


- Igaza van – ölelt magához lányom – ne legyen bűntudatot – simított végig az arcomon – jól cselekedtél – csókolt arcon, s ő is kedvese után iramadott.


- Köszönöm – kiáltottam még utánuk. Miközben én is útnak indultam.





Akkor először vadászom, aztán irány a Cullen birodalom…