Léna 19

 Hasonmás

A zene hatalma

(Alice szemszöge)


Vak voltam. A látomásomban semmit nem láttam, csak a sötétséget. Arra gondoltam, hogy Jacob jön meglátogatni minket, vagy Amy. Hiszen esedékes lenne az érkezésük.


Izgatottan fészkelődtem kedvesem mellett, hogy végre megtudjam, ki is lesz a vendégünk. Ilyenkor nagyon utáltam, hogy tudják blokkolni a képességem. De már megszoktam, bár az elején nagyon morcos voltam, emiatt…





- Jön valaki – mondtam – de nem látom tisztán… - tettem még hozzá, a kérdéseket megelőzve.





A következő percben az ajtón kopogtattak is, s egy nem várt illatot éreztem meg, mely az ismeretlenség homályába veszett, s kérdések sokasága született meg mellette.


Esme felállt Carlisle mellől, hogy ajtót nyisson az érkező számára. Közben feltűnt, Jasper fürkésző tekintete, mellyel az ajtót pásztázta. Itt valami nincs rendben, jöttem rá, mire elkezdtem idegesen mozgolódni.






- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Gondolom te lehetsz Esme, én Léna, vagyok – hallottam meg egy kedves női hangot.



- Üdvözöllek itt Amerikában – mondta Esme. A hangjában döbbenet uralkodott, miközben léptek zaja hallatszódott, melyek egyre közeledtek. Feszültem vártam a pillanatot, hogy végre megláthassam, az ismeretlen nőt, s mikor végre megnézhettem, valahol elvesztem közben…






Ez a nő, egykori régi barátnőmre hasonlított, mely mély sebet szakított fel bennem. Azonnal elfordítottam a tekintetem, s másra tereltem a gondolataimat, hogy Jaspernek, ne okozzak fájdalmat. Hiszen ő meghalt. Ő már nem él… győzködtem magam.


Még szerencse, hogy Edward nincs itt, mert kikészülne a gondolataim hallatán. S közben Jasper ölébe ültem, mert a közelsége megnyugtatott, s ellazította addigi görcsös testtartásom.





- Baj van – jutott el az agyamig egy suttogó hang, mely a dühtől izzót, s kegyetlenül hangzott, attól a kecses ajaktól.


- Mi történt? – halottam meg Aro kétségbeesett hangját.


- Megtámadtak – csendesült fel kegyesen a hang tulajdonosa. Erre a szóra már felkaptam a fejem, s újra szemügyre vettem az érkezett nőt. Egy éj fekete ruha díszítette a testét, mely néhol szakadozva omlott rá. A lábai sárosak voltak, míg a szemei… te jó ég… Kaptam a kezem a szám elé, amikor észrevettem, hogy a szemei vörösen izzanak. De szerencsére Jasper gyorsan kapcsolt, s az ölembe helyezte a felemelkedett végtagomat.


- Ez még nem magyarázza a szemedet – szólalt meg kedvesem erélyesen, ezzel engem is kirángatva a bámulásomból.


- Ez igaz – értett egyet vele, amikor kiabálva ráförmedt, s szinte fröcsögte a szavakat Jasper felé – Te tényleg azt hiszed, hogy megszegtem a saját szabályaimat?


- Oh – emelte fel meglepetten Jasper a kezeit, mellyel addig körülölet.


- Igen Jasper hallom a gondolataidat, érzem, amit érzel, látom a jövőt… sőt még sokkal több képességem is van, de ugye nem akarod erre fecsérelni az időnket – mordult rá, mely összerezzenésre késztetett. Iszonyatosan sok indulat volt benne. Mintha egy újszülött lenne velünk szemben, s nem egy tapasztalt harcos, aki ráadásul a vezetőnk is…


- Ez fantasztikus – áradozott Carlisle a szokott módon, mint mikor új dologról hall. Igazat kell abban adnom neki, hogy hihetetlenül fantasztikus ennyi képesség egy vámpírnál… de hol a kedvessége… a bájossága…


- Persze fantasztikus a hatalom, ezért tiporjuk el, de kezdjük a vezetővel, aki átlátszó, és hazug. A támadást az erdőben visszük véghez. 50 vámpírral csak nem bír el. Hiába a tapasztalata, mi erősebben vagyunk, képességekkel teli. Nem tud majd rajtunk kifogni… - hadarta el egy szuszra, ezt a pár szót, melyet mindenki kikerekedett és értetlen fejekkel figyelt végig.


- Te meg miről beszélsz? – kérdezett rá Félix, a mindenkit érdeklő kérdésre.


- Megtámadtak az erdőben – mormolta lehajtott fejjel, mely ismét egy pillanatot engedett látni a múltból… de, mikor meghallottam Esme szenvedő hangját ismét a jelenben voltam, s tudatosult bennem, milyen szörnyűség történt…


- Van túlélő? – kérdezte Esme reménykedve, de az arca elárulta, hogy épp úgy tudja az igazságot, mind bármelyikünk, mégis remél… Léna aprót rázott a fején, mire éreztem Jasper nyugalomhullámait.


- Nincs – fejezte ki a szavak szintjén is, amit már a testbeszédével is elárult. A szobában a csönd honolt. A legapróbb zajokat is hallani lehetett. Az országútról egy autó zaja szűrődött be, mely nagy robajjal haladt el, tudomásunkra hozva, nem kis rakományt szállít…


- Mi történt? – kérdezte kedvesem halkan, miközben megtörte a csendet, mely addig uralkodott. Közben az ajtón új személy lépett be, s Rosalie sétált közénk. Meg akartam kérdezni mit keres itt, mikor észrevettem, hogy Léna őt nézi, s ajkai szavakat készülnek formálni, így jobbnak láttam, nem megszólalni, s megvárni, amíg ennek vége lesz, s csak az után kérdezni.


- Miközben jöttem hozzátok, megéreztem egy éhes vámpírt, megállítottam és végeztem vele – pillantott Aro felé, aki elismeréssel a szemében bólintott tette helyességére – de addigra már megharapta az áldozatát – folytatta, mire Rosalie felszisszent, és Esme fájdalmasan lehajtotta a fejét – megkezdődött az átváltozása, de kiszívtam a testéből a mérget és két vámpír, aki épp arra járt felajánlották, hogy elviszik őt a helyi kórházba – fejezte be monológját.


- Tehát megmentettél egy embert – mormolta Rosalie, miközben felállt, s odament Lénához, majd karjaiba zárta, s úgy ölelte, mintha a legkedvesebb testvére lenne. Megkésve ugyan, de a másik fél is viszonozta a gesztust, amikor Rosalie nevetve megszólalt…


- Nem vagyok porcelánból – s közben a vállára hajtotta a fejét – nyugodtan megölelhetsz – suttogta miközben a szemeit lehunyva, átadta magát az ölelésének. Szerencsére Léna nem küldte el őt, hanem belesimult az ölelésébe, s visszaölelte nővéremet.





Egy pár percig csodáltam őket, miközben a család szemei boldogan csillogtak, eme meghitt pillanat okozta boldogságától. Bár mintha valaki, ezt az érzést hintené el a lelkem… elmélkedtem el, miközben felszaladtam, s egy fekete farmert, egy kék felsőt, s egy fehér pólót vettem elő, egy szett csipkés fekete fehérnemű kíséretében, amellyel visszaindultam a többiekhez.


Még mindig ugyanúgy ölelve álltak, amikor melléjük értem, s kedvesen megszólítottam őt…


- Léna, azt hiszem, örülnék, egy másik ruhának – mutattam rá, a kezemben tartott ruhákra. Rosalie azonnal engedett az ölelésén, s finoman elengedte őt, majd hálásan pislogott felé, miközben leült az egyik kanapéra.  – Fent le is tudsz tusolni esetleg… - villantottam rá arany szemeimet. Miközben reménykedtem benne, hogy tetszeni fog számára az összeállításom, s még mindig azon voltam elámulva, hogy lehet ekkora hasonlóság két külön nő között… Vajón lehetséges lehet, hogy ő az? Megeshet, hogy két személy, ugyanaz legyen? Elmélkedtem…


- Köszönöm, merre menjek? – vette át tőlem a ruhákat, s kérdezte meg mielőtt a lépcsőkön eltűnt volna.


- Második emeleten, a folyosón előre, a harmadik szobaajtónál balra az első lesz a fürdő – mondtam gépiesen utána.







Miközben felhaladt a lépcsőn, a szemeimmel Rosaliet figyeltem, ahogy a többiek is. S mikor meghallottuk a víz csobogását, egy nagy levegővétel után végre megszólalt nővérem.





- Tudom, most nem értitek, hogy lehetek itt, de mindenre vagy magyarázat – nézett az ajtó felé, ahol a következő percben egy új személy lépett be. Gyorsan odarohant Rosaliehoz, s egy szenvedélyes csókban részesítette őt.


- Szia cica – mosolygott kajánul, miközben a szemeit végigfutatta rajta – Azt hiszem, most jön az én részem – nézett még mindig rá Emmett, miközben Rosalie aprót biccentett, s Emmett végre ránk figyelt.


- Tehát, mi is megtudhatnánk, mi történt? – kérdezte Jasper, miközben egy adag levegőt, engedett szabadjára, a nyakam mellett… felborzolva a kedélyállapotom – elég ragadós az érzelmi állapotod – szólalt meg fojtott hangon…


- Bocs – vigyorgott még mindig Emmett, mire Rosalie szúrósan nézett rá és a mosoly az ajkairól leolvadt.


- Így már jobb – vált egyenletessé kedvesem légzése.


- Tehát, mit kerestek itt? – tettem fel újra a kérdést én – És hol van Edward? – néztem körbe a szobában, holott tudtam, hogy ő még nem érkezett meg.


- Az erdőben mielőtt még a hegyi házba értünk volna, mindannyian elmentünk vadászni – kezdet Rosalie.


- Edward hamar levált tőlünk, aztán Rosalie is kinézett magának egy szarvast, de én egy macira vágytam – folytatta Emmett. – találtam is, de mikor elfogyasztottam és épp el akartam menni, egy női kiáltást halottam meg, s valami azt sugallta, oda kell mennem… ott láttam meg egy vámpír kupacot, amint testrészek sokasága ég a tűzben hamuvá. – húzta el a száját, az emlék hatására Emmett – volt, amelyik még életben volt.– suttogta, s a rémület szikrái ültek ki az arcára – akkor láttam meg először őt. Egy fekete ruhás nő, amint öt vámpír veszi öt közre. Egyiket sem ismertem, nem tudtam kik őt…


- Ez hihetetlen – szólalt meg Esme, miközben Rosalie megfogta Emmett kezét, mintha ezzel ösztönözné, hogy folytassa.


- Nomádok voltak, a támadói a másik vámpírnak, ezt fel tudtam mérni. És… - hallgatott el, mintha nem tudná, elmondja e vagy se a következőket.


- Mond el – szólt Jasper türelmetlenül.


- Amikor rám nézett pontosan olyan volt az arca… - nézett hitetlenül szét, s a család többi tagja ugyanazzal az érzelemmel nézett rá, míg Aroék értetlenül, de látszott rajta, hogy a nevét, nem tudja kimondani – Segíteni akartam neki, de mire odaértem volna, már mind a négy vámpírral végzett – folytatta – amikor megláttam, milyen hatalmas az ereje el akartam jönni, de ő kimondta a nevem, így megálltam, s hihetetlen gyorsan elém ért… - halkult le a hangja – Léna volt, s azt mondta ide jön… - suttogta, miközben a fejét rázta – annyira nagy a hasonlóság…


- Mikor elmesélte, nem akartam neki hinni, de most hogy már én is láttam – szólalt meg Rosalie – ez hihetetlen…


- Tehát ezért jöttetek vissza – mondta Esme, mire mindketten bólintottak.


- És hol van Edward? – kérdezett rá Carlisle


- Valahol az erdőben vadászik – mosolyodott el Emmett – fél a találkozástól.


- Ez érthető – mormolta Esme, mire mindannyian ráemeltük a szemünket – hihetetlenül hasonlít rá… de ő már nem él… - mondta ki miközben a fejét lehajtva felállt, s elhagyta a helyiséget.


- Szerintetek lehetséges, hogy ő legyen… ? – hagyta függőben a mondatot Emmett.


- Már megbocsássatok, de megtudhatnánk, hogy kiről beszéltek? – kérdezte Amari


- Volt egy húgunk, akire Léna nagyon hasonlít – adta meg a választ Jasper.


- Mi lett vele? – kérdezte Félix


- Ez egy hosszú történet – mondtam, miközben a kezeimbe temettem az arcomat.






Halottam, ahogy még beszélgetnek, s Jasper próbál nyugtatni, de a sebem végérvényesen felszakadt, s éreztem, ahogy ellep a fájdalom.


Fájt újra látnom, ahogy egy szinte ugyanolyan nő toppan az életünkbe… fájt, a múlt döntése… hogy nem lehetek a barátnőmmel… az akkori hatalmas hibám… az elvesztegetett időm…


Miközben ezek és még sok hasonló gondolat futott át az agyamon, képekkel karöltve, egy halk zongorajátékra lettem figyelmes, mely egyre erősödött.


A beszélgetés abbamaradt, s a zene felerősödött, és egy gyönyörű női hang társult hozzá. Megbabonázva hallgattam, és mentem egyre közebb Lénához, miközben Edward lépett be az ajtón, s mellém érve átkarolt.


Szinte hipnotizált a zene, a hangja pedig Amyére emlékeztetett. Hiszen ő is játszotta már ezt a számot, jutott eszembe, amikor a zene lehalkult, s mint egy kihunyt gyertya elhalványulva, vége volt.


Edward szorítása erősödött rajtam, mire ránéztem, s a szemében a hitetlen boldogság és a remény szikrái égtek. „Semmi baj” – szuggeráltam neki gondolatban, mire lazított a szorításán, s egy enyhe mosolyt küldött felém, majd újra a zongora felé fordult, ahonnan az előbb a dal szólt.





- Ez gyönyörű volt – nyögte ki ezt a három szót Edward, miközben elengedett, s tett egy lépést a hangszer irányába, amikor is a következő percben találkozott a tekintete Lénával, s mint egy szobor, megállt mozdulat közben, s mindketten elvesztek egymás szemeiben.







Hihetetlen volt, az a pár másodperc, míg Léna a bátyámat nézte. Mintha a maszkja lehullott volna arra az időre, s a régen várt ismerősöm köszöntettem volna, ismételten…