Sziasztok!
Itt a következő rész! Remélem nektek is tetszeni fog :)
Vitti volt egy kérdésed Aro kibe szerelmes, nos ebben a részben pontosan leírtam ezt is :)
De ha bármi kérdés felmerül írjátok le és szívesen válaszolok :)
Írjátok le, milyen volt számotokra, ez a fejez is.
Ja igen és minél több megjegyzés kerül egy részhez, annál hamarabb jön a friss. Ösztönzöleg hat, így is igyekszem, de higyétek el, akár egy szóval is, elérhetitek azt, hogy egy fejezet már másnapra megírjak. Úgyhogy hajrá, ha tetszik, ha nem és ha van kedved írd le a véleményed számomra.
Köszönöm.
Jó olvasást.
Puszi
Kitti
(Marcus szemszöge)
Épp az egyik folyosón sétáltam, mikor megláttam, hogy Brandon a kastélyt akarja elhagyni. Gyorsan odafutottam hozzá és visszahúztam a vállánál fogva. Majd megkerültem őt, és a szemébe néztem, de ott nem láttam semmit.
- Merre indultál? – kérdeztem
- Gondoltam járok egyet – sütötte le a szemeit zavartan
- Azt itt is tudnál – csattantam fel
- De itt már szinte úgy érzem magam, mint, aki be van zárva… - válaszolt sértődötten
- Az lehet, de még akkor sem mehetsz ki egyedül – mondtam határozottan. Felcsillant a szeme, mint a kisgyereknek, akivel közlik, most megkaphatja a választott játékot.
- Akkor gyere velem – ajánlotta. Elhúztam a számat, hiszen nem vágytam emberek közé. Nekem mind egy szép fogásnak nézett ki, de még élénken él benne, a Lénával erről folytatott beszélgetésünk. Azóta senkit nem támadtam meg, nem mertem volna megtenni… de nem akartam Brandont cserbenhagyni, a saját félelmeim miatt.
- Csak egy rövid ideig – tájékoztattam
- Hát persze – vágta rá egyből és már tudtam, hosszú utunk lesz…
- Akkor indulás – közben mentem előre – s merre akartál menni? – tettem fel neki a kérdést, amit még nem tudtam. Reméltem nem egy szűk sikátorba, mert az még nekem is nehezen jött össze. Olyan helyre én se mentem egyedül… töprengtem.
- Nincs konkrét cél – lelkesedett – csak megyünk, amerre akarunk és élvezzük a szabadságot – s kitárta karjait előttem. Olyan volt, mint egy nagy gyerek. Nevettem rajta.
- Akkor talán elindulhatnánk ebbe az irányba – ajánlottam egy forgalmasabb útvonalat. Neki talán még kísértést jelenthet, de az ilyen helyzeteket már rég megtanultam kezelni. „Tömegben nem leplezzük le a családunkat.” Emlékeztem még vissza, mikor még Aro volt a vezetőnk. De egy szűk kis utca, pár eltévedt emberrel… rögtön termelődni kezdett a méreg a számban, ahogy láttam magam előtt, hogy egy kecses nyakba fúródnak borotva éles fogaim… megráztam a fejem, hogy kiűzzem ezt a képet belőlle, mire Brandon rám kapta a tekintetét. Megértően elmosolyodott, s elindult abba az irányba, amelyet mutattam neki.
- Ötven éve még nem mertem volna, ezt megtenni – kuncogott Brandon. Eközben egy csinos fiatal lány ránk kapta a tekintetét és kecsesen megindult felénk. A rémület elemi erővel hatott rám.
- Gyorsabban – mormoltam neki dühösen. Szerencsére hallgatott rám és nem kérdezett semmit, de a lány még mindig jött utánunk. Fáradtan sóhajtottam, miért pont most nem futhatok el előle? A választ tudtam jól, nem leplezhetjük le kilétünket…
- Baj van? – nézett rám Brandon, s megállt. Megráztam a fejem, s közben a lány felé pillantottam, aki mintha minden egyes lépésével egyre közelebb került volna hozzánk. – Szép darab – mondta elfúló hangon. Rögtön rákaptam a fejem, eddigi borostyán szeme, feketében tüzelt. Szemét le nem vette a fiatal teremtés alakjáról. Úgy nézett abba az irányba, mintha a megváltás, most érkezett volna meg a földre.
- Brandon térj észhez – szóltam rá. Nem nézett rám, csak a lányt figyelte, aki vészesen közeledett felénk. Végül megragadtam az arcát és a szemeibe néztem – ezt nem teheted – sziszegtem neki összeszorított fogakkal. Ez már hatásos volt. Megrázta a fejét és bocsánatkérően pillantott rám, majd lehajtotta a fejét.
- Sajnálom – suttogta megtörten.
- Menjünk, még mielőtt ideér – szóltam rá, de már késő volt. Ott állt közvetlenül mellettünk és a legrosszabb dolgot tette… meglebegtette haját, ezzel is felénk áramoltatva mámorító illatát. A vörös köd azonnal ellepte az agyamat, s barátságosan a lányra mosolyogtam.
- Sziasztok, Stefi vagyok – csicseregte - Nincs kedvetek meginni valamit? – kérdezte a lány, s közben zavartan játszott az egyik tincsével.
- Sietnünk kell – halottam meg Brandon halk hangját.
- Rosszul vagy? – mért végig nagy zöld szemeivel a lány. Megráztam a fejem és próbáltam a tekintetem a nyakánál pulzáló érről fentebb emelni… nem sok sikerrel.
- Akkor mi mennénk is – hadartam, s elindultam az utcán egy másik irányba.
Egy ideig nem szóltunk egymáshoz, csak csendben ballagtunk. Szégyelltem magam, majdnem kudarcot vallottam, pedig nem most járok először emberek között. Tudom, mekkora hatással vagyok rájuk és ezt ki is használtam mindig… mint majdnem most is… hiába tudom, hogy nem lehet, minden alkalommal csupán az ölésre tudok velük kapcsolatban gondolni.
- Ne emészd magad…
- Micsoda? – néztem a mellettem haladó vámpírra
- Amikor én hibáztam, nekem Amari mondta mindig ezt – sóhajtott – csak én meg is öltem az áldozataimat…- merengett el
- Akkor most, hogyan…? – csodálkoztam
- Nem tudom – csóválta a fejét – pedig gondolkoztam rajta, hogy elhívom, és amikor kettesben maradok vele… biztos velem tartott volna… - hunyta le a szemét. Pont én is erre gondoltam, amire ő…
- Nagyon jól bírtad – tettem a vállára a kezem biztatólag.
- Kösz – mosolygott ismét – szerintem menjünk vissza – nézett a vár felé.
- Egyet értek – nevettem – S hogy érzitek magatokat a kastélyban? – váltottam témát.
- Hát – állt meg egy pillanatra – egész jó, bár… - s ismét elindult – azt hiszem a nővérem szerelmes – suttogta meghatottan.
- De én azt hittem, hogy neki… - kezdtem, de félbeszakított…
- Igen ez így igaz… - mormolta – volt valakije régen, aki meghalt. De az már több mint kilencven éve volt – dühöngött – most pedig, hogy ismét vonzódik valakihez, rögtön megijed és menekül előle – temette kezeibe arcát.
- És a másik fél? – kérdeztem rá
- Ugyanolyan semmit tevő, mint a nővérem – aztán rám emelte tekintetét – te nem vetted észre? – csodálkozott
- De mit? – kérdeztem vissza
- Hát, hogy… - habozott
- Ismerem, a férfit, aki Amariért rajong? – képedtem el. Ő csak bólintott, én pedig gondolkodóba estem. – A kastély lakója? – ismét bólintott
- Nem is akármilyenje – kacagott – nem hiszem el, hogy nem tudod kiről, beszélünk – nevetett egyre hangosabban – hiszen minden ott történik köztünk – adta a tudtomra. Nekem pedig beugrott ki lehet a másik fél, akinek a nevét nem árulta el.
- Aro – mondtam ki a megfejtést. Hiszen… hiszen, mikor először látták egymást, már akkor is látni lehetet mindkettőjük szemében a csillogást, a vágyat… egymás közelében vannak a legtöbbet… szinte elválaszthatatlanok…
- Úgy látom, rájöttél – kacsintott rám, mire én megeresztettem egy mosolyt.
- Igazad van, ez teljesen egyértelmű… - mosolyogtam én is.
- Csak nem nekik… - sóhajtott lemondóan… - hiába beszéltem velük, mintha meg sem hallanák… pedig a boldogságuk egy karnyújtásnyira van a másiktól… és mégis boldogtalanok…
Eltöprengtem ezen, és igazat adtam neki. A boldogság sokszor az orrunk előtt hever, de észrevétlenül otthagyjuk. Mert nem nézzük meg jól, mi is, az, amit kaphatunk. Mint amikor Léna idejött, ő is hasonlóképp cselekedet. Megfosztott minket az emberek gyilkolásától, de cserébe megtanított minket nevetni, e lények között sétálni. Megmutatta a világukat… és, ami a legfontosabb nem voltunk többé gyilkosok…
Nem sokkal később ismét már a kastélyban sétáltam. Brandonnal a kapu előtt váltunk el. Ő felment a szobájába én pedig épp az udvarra tartottam. S megláttam amint Amari a virágokat, tanulmányozza. Szép lassan odasétáltam hozzá és megszólítottam…
- Szépek igaz? – kérdeztem kedvesen
- Csodálatosak – csilingelte. Láttam, hogy elmereng valamin, ezért türelmesen vártam, hogy mikor szólal meg végre. – de minek köszönhetem a társaságodat? – mosolygott rám.
- Csupán csak ki akartam szellőztetni a fejem – mondtam az igazsághoz híven
- Történt valami? – ijedt meg
- Semmi – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra
- Mesélj! – parancsolta. Meglepődtem, milyen jó megfigyelő, csupán pár szóból rájött, hogy itt valami nem stimmel.
- Az előbb kint voltam sétálni és egy lány… - idéztem fel ismét az arcát – vészesen közel jött… - nem akartam a testvérét is megemlíteni, majd ha akarja, elmondja neki…
- De ugye nem tettél semmi meggondolatlanságot? – nézet mélyen a szemembe
- De igen – suttogtam – elhívtam egy szűk kis utcába, és ott kiszívtam a vérét az utolsó cseppig…- hunytam le a szemem – olyan jól esett – villantottam ki fogaimat – tetszik a kontaktlencsém? – kacagtam – szerintem észrevehetetlen…
- Te…- sápadt el… - de hiszen ti már… - de képtelen volt folytatni
- Nyugi – fogtam meg lágyan a kezét – még él – kacsintottam rá. – először dühösen pillantott rám, majd arcvonásai megenyhültek és hangosan felkacagott.
Örültem, hogy mosolyt tudtam varázsolni gyönyörű arcára. Mert be kellett látnom, ez a nő igazán szemrevaló teremtés. Hogy nem vettem észre, ezt eddig? Töprengtem… és ha tényleg Aroba szerelmes… meg kell tudnom… döntöttem el…
- Jól érzed magad nálunk? – tettem fel neki első kérdésemet
- Szép hely… - tért ki a kérdés elől
- És a társaság? – mondtam
- Az is jó – mosolygott
- Van, aki különösebben felkeltette az érdeklődésedet? – puhatolóztam
- Mire gondolsz? – lett gyanakvó, s kérdéssel válaszolt a kérdésemre
- Semmire… csak…- hezitáltam vajon mit szólna, ha elmondanám, mit is akarok tudni pontosan…
- Csak mi? – tette csípőre a kezét. Elnevettem magam, de úgy döntöttem rákérdezek, lesz, ami lesz.
- Aroval milyen a kapcsolatod? – böktem ki végül
- Jó – hadarta. S zavartan elfordította a fejét
- Kedveled? – firtattam tovább. Nem válaszolt. Végül felálltam és megfogtam a vállát. Szembefordítottam magammal és mélyen a szemébe néztem – Szereted őt – mondtam ki helyette én a teljesen egyértelmű dolgot.
- Nem úgy van, ahogy gondolod – hadarta és a tekintetét elfordította
- Akkor magyarázd el – kértem
- Ez nehéz – sóhajtott és ismét a virágokat tanulmányozta
- Van időnk – tártam szét a kezeim és elé álltam, hogy lássa, én tudni akarom. Kíváncsi vagyok rá.
- Nem adod fel, igaz? – nevetett fel ismét
- Nem bizony – mosolyogtam rá
- Hát rendben – egyezett bele. Épp elkezdte volna, mikor egy hangos morgásra lettünk figyelmesek. Rögtön a hang irányába kaptam a fejem, de már csak egy gyors csíkot láttam, ami nekem rontott és elrepített az udvar másik oldalára. Éreztem a földet, melyet felszabdaltam az ütés következtében.
Mikor végre a testem megállt és fel tudtam kelni a földről, akkor láttam, meg ki volt a támadóm. Rögtön elillant a bosszúvágyam és helyét az elégedettség vette át. Aro volt, aki egy ütésével ekkorát repített rajtam. Majdnem hangosan is felnevettem, mikor láttam, hogy letérdel Amari előtt, és csak nézi őt, ahogy az a csodálatos nő is elveszik a másik szemeiben.
Csend lett, az egész kastély kivonult és figyelte a jelenet, mi lesz most. Mindenkinek ott lobogott a tűz a szemében, talán végre rájönnek, a másik, mit is érez iránta.
Végül Amari szólalt meg, gyönyörű csilingelő hangján
- Jól vagy? – kérdezte tőle aggódva. Aprót kuncogtam… tényleg egymásba szerettek. Közben Aro gyorsan felállt.
- Pe… - akadt el Aro, mely mély megdöbbenést varázsolt mindannyiunk arcára – Persze – köszörülte meg előtte a torkát. Épp el akart menni, mikor Amari megragadta a csuklóját, s az erdő felé kezdte húzni.
Már messze jártak, mikor felocsúdtam kábulatomból és bementem én is a kastélyba. A féltékenység, mikre nem képes, elmélkedtem magamban…
Felmentem végül a szobámba, s leültem az ágyamra töprengeni. Úgy néz ki, egy újabb pár van alakulóban… majd meghallottam az eső kopogását. Milyen szép is… ő majd elmossa a múlt árnyait, s helyébe jöhet egy boldogabb jövő képe…
Nem tudom, meddig elmélkedhettem, mikor egyszer csak egy kopogásra lettem figyelmes. A hold már magasan járt az égen, az eső sem esett annyira. Az ajtóhoz mentem, s szélesre tártam azt. Meglepődtem. Rá most épp nem számítottam.
- Sajnálom, amit kint tettem veled – mondta őszintén
- Néha az érzelmeink erősebbek, mint mi magunk – próbáltam elviccelni a dolgot.
- Micsoda? – hökkent meg. Én pedig megbántam az előbbi kijelentésemet.
- Hiszen látni rajtatok – fordultam el az ajtótól és az ablakom felé mentem – miért nem akarsz boldog lenni? – néztem ismét felé
- De én az vagyok – hangzót fel erélyes hangja
- Persze – flegmásodtam – ha vele lehetsz – kacagtam – de ezt akár vele is közölhetnéd és akkor legközelebb nem, kellene a földbe döngölnöd, mert velem tölt egy kis időt – gúnyolódtam. Láttam rajta, hogy megharagszik, de azt akartam, hogy vegye végre észre magát és harcoljon a szerelméért.
- Persze, mert te annyit tudsz ezekről – köpte felém a szavakat
- Az lehet, hogy nincs sok tapasztalatom ezen a téren – ismertem el – de az biztos, hogy ha nekem lenne egy ilyen szépség a lábaim előtt én soha nem engedném el magam mellett ilyen könnyen… - morogtam.
- Igazad lehet – ismerte el, s kiment.
Nem értettem őt. Itt ez a gyönyörű nő, aki viszont szereti. De mégis… egyik sem veszi észre a másik rajongását… vakok… mint a legtöbb szerelmes… csak azt látják, amit a színes ködük engedélyez…
2010. január 17., vasárnap
2010. január 13., szerda
Léna 10
(Aro szemszöge)
A késő esti szellő hihetetlenül mámorító illatot hoz magával. Mélyen beszívom, s élvezem a gondolataim szabadságát. Most értem meg csak igazán, milyen idegesítő, ha folyamatosan ellenőriznek, és soha nincs magánéleted a gondolataid nyomán.
Már épp mentem volna be az erkélyemről, mikor az udvaron megpillantottam őt. Gyönyörű hajzuhatagát felkapta a szél, megmutatva ez által csodaszép alakját. Mélyvörös ruhájának kontrasztja tökéletes összhangban van szemének színével. Olyan csodálatos… elmélkedek magamban.
- Gyönyörű, igaz? – szólalt meg mögöttem egy mély harsány hang. Rögtön megpördültem a tengelyem körül, s Brandonnal találtam magam szemben. Hihetetlen ez a gyerek. Folyamatosan ott téblából, ahol nem kellene.
- Mit keresel itt? – csuklott el a hangom. Kérdésemre nem felelvén, egy újabb elmés ötletét osztotta meg velem.
- Tudom – suttogta – mindenki tudja, hogy odavagy a nővéremért – pillantott most rám- de vigyázz rá – keményedett meg a hangja. Nem értettem semmit, ki tudja? Honnan vették észre?
- De honnan… - akartam kérdezni, de közbeszólt.
- Elég nyilvánvaló – tekintetét a távolba emelte, majd szemeit becsukva, figyeltem, ahogy mélyet lélegzik, s ismét megszólal – Akár csak Amari nekem sem kerüli el a figyelmemet, ha valami megváltozik… - húzódott mosolyra a szája.
- Nem értelek…
- Ragyogsz – kinyitotta a szemeit, s engem vizslatott vele – hiszen mindig a közelében vagy – itt elfojtott egy nevetést – s ha a közeledben van… - vett ismét egy mély levegőt – arról inkább ne beszéljünk – kuncogott.
- Nem értem miről beszélsz – adtam tudtára, értetlenségemet. – ugyanolyan vagyok, mint voltam… - mondtam
- Már régen nem – nézett a nővérére – de idővel te is rájössz majd… - majd megfordult, s bement olyan halkan, mint amilyen csendesen jött.
Hihetetlen ez a család. A járásuk, az eleganciájuk. Hiába vagyok idősebb, az ő egymás iránti szeretetük, s kötödésüket, nem múlja felül semmi. Még az a Tront is… mérgelődtem magamban… mikor egy csilingelő kacajt hallottam meg. rögtön a hang irányába fordítottam a fejem, s megláttam Amarit egy férfi társaságában… amint láthatólag nagyon jól érzik magukat. Azonnal elöntött a féltékenység… mit merészel, az a senkiházi?
Még mielőtt végiggondolhattam volna, hogy mit teszek, már le is ugrottam az udvarra. Azonnal ott termettem köztük, s akkorát ütöttem a férfin, amekkorát, csak bírtam. Nem érdekelt, senki és semmi. Csak azt, hogy ez a gyönyörű nő, egyes egyedül az enyém, legyen, senki másé…
De végül a tetteimet utolérte a józan eszem. S elborzadva láttam meg, mit is tettem, néhány röpke pillanat alatt. Az a férfi Marcus volt, az én kedves barátom… én pedig elrepítettem, felszántva így az egész udvart vele… láttam, milyen meglepettek mindketten… Aztán a legrosszabb dolog történt, a kastélyban lévők mind kiözönlöttek és minket figyeltek…
Elborzadva vettem tudomásul. Brandonnak igaza volt. Minden meglátszik rajtam, csak én nem veszem észre, azt, ami már egyértelmű. Beleszerettem ebbe a vámpírnőbe… teljes mértékben, visszavonhatatlanul…
Csak álltam ott, de nem tudtam mit tenni. Szégyelltem magam, hogy nem irányítottam jobban az érzéseimet. Hol az a kőkemény és fegyelmezett álarc, amellyel régen kormányoztam még Léna előtt? És hol van ő, Léna, hogy legalább ő visszafogjon… mit tegyek most… gondolkodtam, de semmi nem jutott eszembe…
- Jól vagy? – hangzott fel a világ leggyönyörűbb hangja. Felettem ált, csak most vettem észre, hogy térdre borultam előtte… de várjunk csak… mit keresek én a földön… gyorsan felálltam. Nem tévedtem minden szem rám szegeződött.
- Pe.. – megköszörültem a torkom, mert olyan volt, mintha kiszáradt volna – persze – hadartam gyorsan. El akartam menni, de elkapta a csuklómat, és maga felé húzott. Kérdőn pillantottam rá, de nem szólt semmit, csupán elindult egy másik irányba.
Én sem akartam megszólalni. Így csak sétáltam mellette. Hihetetlen boldogsággal töltött el ez is. Mintha csak egy csepp boldogságot hintettek volna belém. Már nem érdekelt semmi, amit az előbb tettem, csak az, hogy végre az ő kezét foghatom, s vele lehetek. Hihetetlen nagy boldogsággal volt rám, ez a kis gesztus.
Már vagy fél órája sétálhattunk a csendben, mikor hirtelen megállt egy nagy fa árnyékában, s a szemeit az enyémbe fúrta. Mintha belém akarna látni. De én tartottam a kontaktust. S a boldogság újult erővel hatott le rám.
- Figyelsz te rám? – hangzott fel csípősen a hangja. Szinte sértette a fülemet, a hangjában lévő él, az előbbi fellegek után. Úgy éreztem magam, mint akit kidobtak egy gyönyörű utazás közepén…
- De hisz nem is mondtál semmit – érveltem. Szemei kidülledek, s olyan magas hangon szólalt meg, amit még soha nem produkált, mialatt velünk volt.
- Gondolatolvasó vagy – csattant fel, s megrántotta a kezemet. Ebben a percben esett le, hogy nem azért ért hozzám, mert azt akarta, hanem mert így akart velem kommunikálni. Azonnal kirántottam a kezem a keze szorításából, s magam előtt keresztbetettem.
- Hallottam – vettem neki oda foghegyről. Hazudtam, de mégsem ismerhettem be, gyengeségem, miszerint teljesen odavagyok érte, és ha a közelemben van, semmire nem tudok figyelni – a szobámban leszek. Elnézést az előbbi kitörésemért – vettem fel a póker álarcomat – viszlát Amari – ejtettem ki, minden egyes szót szépen lassan, még egy utolsó élvezetként a nevével játszani. Aztán sarkon fordultam, s otthagytam.
- De… - halottam még elfúló hangját, de már nem figyeltem rá. Legszívesebben elmennék erről az átkozott helyről. Miért kellett nekik pont ide jönniük, hogy keserítsék az én életemet?
De nem merenghettem tovább, mert a telefonom hangos pityegéssel jelezte, hogy valaki keres. Elsétáltam mellette, s leültem a szobámban lévő fotelembe. Ha Léna az, akkor majd megnézi a jövőben, hogy miért nem veszem fel. Remélem, megérti.
Végül elhallgatott a telefonom, de ahogy ez megtörtént, újult erővel kezdett rá. Ezt már ötödjére kezdte el, mikor meguntam, s odaballagtam érte. Nem is néztem a kijelzőre, úgy vettem fel, s szinte morogva mondtam a nevem.
- Aro – visszhangzott a szoba
- Szervusz, öreg barátom – hangzott fel rég nem halott ismerősöm hangja – valami baj van? – kérdezett rá azonnal. Egy kis nyugalmat erőltettem magamra, hogy ne vehessen észre semmi mást.
- Nem, minden a legnagyobb rendben – válaszoltam erélyesen.
- Oh, ennek örülök – mondta kedvesen – viszont lenne egy kérdésem számodra – csöndesült el a hangja.
- Miben lehetek a segítségedre? – mosolyodtam el a mondat végére. Remélve, hogy egy utazásra hív, azáltal pedig itt hagyhatom a kastélyt, egy rövid időre.
- Szeretnélek meghívni az esküvőnkre Eszmével – lágyult meg a hangja. Mindig is irigyeltem az ő kapcsolatukat. Olyan meghitt… oh miket gondolok, dorgáltam meg magam gondolatban. Jó nekem az életem, úgy ahogy van.
- Örömömre szolgál, ha résztvehetek, ezen a neves napon – mondtam.
- Akkor egy hét múlva, szeretettel várunk Amerikában… - hadarta. Tudtam, hogy izgatott, hiszen már nem ez az első alkalom, hogy újból elveszi a szeretet nőt, de mégis minden egyes alkalommal ugyan olyan lázas izgalom él benne, mint az első alkalommal.
- Jól választottál – biztosítottam, s mosolyogtam eme mondatomra.
- Tudom – kuncogott a vonal túloldalán – köszönöm Aro, s természetes a kastély lakóit is szívesen látjuk.
- Átadom barátom – válaszoltam.
Milyen jó, ha valaki van melletted, s nem kell egyedül lenned. Hirtelen öntött el egy csomóérzés, s ragadott egy teljesen más világba, ahol a maszkom teljes mértékben megsemmisült.
A magány, mint a méreg mardosta halott szívemet. Felemésztette megmaradt darabkáimat, s döntésre sarkalt. Szeretem Amarit, s harcolni fogok érte. Ezért a következőt tehettem csak. Az egyetlen kapaszkodómba markoltam, mely még nem hullott porba. Gyorsan a telefonomért nyúltam, s már tárcsáztam is a jól ismert számot. Alig csengett ki, már fel is vették.
- Valami baj van? – hangzott fel a féltő hang.
- Nincs – kuncogtam az aggodalmán – viszont – köszörültem meg a torkom – szükségem van a segítségedre – sóhajtottam – egy hét múlva velem kell jönnöd Angliába – esdekeltem. Tudtam, hogy így is látja a képeket a fejemben, ha rá gondolok, ezért ekképp cselekedtem, s csak remélni tudtam, hogy nem hagy cserben. Máshoz nem mernék fordulni rajta kívül.
- Rendben Aro segítek neked – hadarta – de ne csinálj többet ilyen marhaságokat – suttogta, hogy csak én haljam.
- Köszönöm.
- Holnap már ott leszek – sóhajtotta lemondóan.
- Várni foglak… Léna – suttogtam én is meghatódottan. Ha ő nincs, a világunk talán tényleg összeomlott volna. Hiszen nem egyszer segített ki minket, nem csak a harcban, de az életünk összegabalyodásában is.
A késő esti szellő hihetetlenül mámorító illatot hoz magával. Mélyen beszívom, s élvezem a gondolataim szabadságát. Most értem meg csak igazán, milyen idegesítő, ha folyamatosan ellenőriznek, és soha nincs magánéleted a gondolataid nyomán.
Már épp mentem volna be az erkélyemről, mikor az udvaron megpillantottam őt. Gyönyörű hajzuhatagát felkapta a szél, megmutatva ez által csodaszép alakját. Mélyvörös ruhájának kontrasztja tökéletes összhangban van szemének színével. Olyan csodálatos… elmélkedek magamban.
- Gyönyörű, igaz? – szólalt meg mögöttem egy mély harsány hang. Rögtön megpördültem a tengelyem körül, s Brandonnal találtam magam szemben. Hihetetlen ez a gyerek. Folyamatosan ott téblából, ahol nem kellene.
- Mit keresel itt? – csuklott el a hangom. Kérdésemre nem felelvén, egy újabb elmés ötletét osztotta meg velem.
- Tudom – suttogta – mindenki tudja, hogy odavagy a nővéremért – pillantott most rám- de vigyázz rá – keményedett meg a hangja. Nem értettem semmit, ki tudja? Honnan vették észre?
- De honnan… - akartam kérdezni, de közbeszólt.
- Elég nyilvánvaló – tekintetét a távolba emelte, majd szemeit becsukva, figyeltem, ahogy mélyet lélegzik, s ismét megszólal – Akár csak Amari nekem sem kerüli el a figyelmemet, ha valami megváltozik… - húzódott mosolyra a szája.
- Nem értelek…
- Ragyogsz – kinyitotta a szemeit, s engem vizslatott vele – hiszen mindig a közelében vagy – itt elfojtott egy nevetést – s ha a közeledben van… - vett ismét egy mély levegőt – arról inkább ne beszéljünk – kuncogott.
- Nem értem miről beszélsz – adtam tudtára, értetlenségemet. – ugyanolyan vagyok, mint voltam… - mondtam
- Már régen nem – nézett a nővérére – de idővel te is rájössz majd… - majd megfordult, s bement olyan halkan, mint amilyen csendesen jött.
Hihetetlen ez a család. A járásuk, az eleganciájuk. Hiába vagyok idősebb, az ő egymás iránti szeretetük, s kötödésüket, nem múlja felül semmi. Még az a Tront is… mérgelődtem magamban… mikor egy csilingelő kacajt hallottam meg. rögtön a hang irányába fordítottam a fejem, s megláttam Amarit egy férfi társaságában… amint láthatólag nagyon jól érzik magukat. Azonnal elöntött a féltékenység… mit merészel, az a senkiházi?
Még mielőtt végiggondolhattam volna, hogy mit teszek, már le is ugrottam az udvarra. Azonnal ott termettem köztük, s akkorát ütöttem a férfin, amekkorát, csak bírtam. Nem érdekelt, senki és semmi. Csak azt, hogy ez a gyönyörű nő, egyes egyedül az enyém, legyen, senki másé…
De végül a tetteimet utolérte a józan eszem. S elborzadva láttam meg, mit is tettem, néhány röpke pillanat alatt. Az a férfi Marcus volt, az én kedves barátom… én pedig elrepítettem, felszántva így az egész udvart vele… láttam, milyen meglepettek mindketten… Aztán a legrosszabb dolog történt, a kastélyban lévők mind kiözönlöttek és minket figyeltek…
Elborzadva vettem tudomásul. Brandonnak igaza volt. Minden meglátszik rajtam, csak én nem veszem észre, azt, ami már egyértelmű. Beleszerettem ebbe a vámpírnőbe… teljes mértékben, visszavonhatatlanul…
Csak álltam ott, de nem tudtam mit tenni. Szégyelltem magam, hogy nem irányítottam jobban az érzéseimet. Hol az a kőkemény és fegyelmezett álarc, amellyel régen kormányoztam még Léna előtt? És hol van ő, Léna, hogy legalább ő visszafogjon… mit tegyek most… gondolkodtam, de semmi nem jutott eszembe…
- Jól vagy? – hangzott fel a világ leggyönyörűbb hangja. Felettem ált, csak most vettem észre, hogy térdre borultam előtte… de várjunk csak… mit keresek én a földön… gyorsan felálltam. Nem tévedtem minden szem rám szegeződött.
- Pe.. – megköszörültem a torkom, mert olyan volt, mintha kiszáradt volna – persze – hadartam gyorsan. El akartam menni, de elkapta a csuklómat, és maga felé húzott. Kérdőn pillantottam rá, de nem szólt semmit, csupán elindult egy másik irányba.
Én sem akartam megszólalni. Így csak sétáltam mellette. Hihetetlen boldogsággal töltött el ez is. Mintha csak egy csepp boldogságot hintettek volna belém. Már nem érdekelt semmi, amit az előbb tettem, csak az, hogy végre az ő kezét foghatom, s vele lehetek. Hihetetlen nagy boldogsággal volt rám, ez a kis gesztus.
Már vagy fél órája sétálhattunk a csendben, mikor hirtelen megállt egy nagy fa árnyékában, s a szemeit az enyémbe fúrta. Mintha belém akarna látni. De én tartottam a kontaktust. S a boldogság újult erővel hatott le rám.
- Figyelsz te rám? – hangzott fel csípősen a hangja. Szinte sértette a fülemet, a hangjában lévő él, az előbbi fellegek után. Úgy éreztem magam, mint akit kidobtak egy gyönyörű utazás közepén…
- De hisz nem is mondtál semmit – érveltem. Szemei kidülledek, s olyan magas hangon szólalt meg, amit még soha nem produkált, mialatt velünk volt.
- Gondolatolvasó vagy – csattant fel, s megrántotta a kezemet. Ebben a percben esett le, hogy nem azért ért hozzám, mert azt akarta, hanem mert így akart velem kommunikálni. Azonnal kirántottam a kezem a keze szorításából, s magam előtt keresztbetettem.
- Hallottam – vettem neki oda foghegyről. Hazudtam, de mégsem ismerhettem be, gyengeségem, miszerint teljesen odavagyok érte, és ha a közelemben van, semmire nem tudok figyelni – a szobámban leszek. Elnézést az előbbi kitörésemért – vettem fel a póker álarcomat – viszlát Amari – ejtettem ki, minden egyes szót szépen lassan, még egy utolsó élvezetként a nevével játszani. Aztán sarkon fordultam, s otthagytam.
- De… - halottam még elfúló hangját, de már nem figyeltem rá. Legszívesebben elmennék erről az átkozott helyről. Miért kellett nekik pont ide jönniük, hogy keserítsék az én életemet?
De nem merenghettem tovább, mert a telefonom hangos pityegéssel jelezte, hogy valaki keres. Elsétáltam mellette, s leültem a szobámban lévő fotelembe. Ha Léna az, akkor majd megnézi a jövőben, hogy miért nem veszem fel. Remélem, megérti.
Végül elhallgatott a telefonom, de ahogy ez megtörtént, újult erővel kezdett rá. Ezt már ötödjére kezdte el, mikor meguntam, s odaballagtam érte. Nem is néztem a kijelzőre, úgy vettem fel, s szinte morogva mondtam a nevem.
- Aro – visszhangzott a szoba
- Szervusz, öreg barátom – hangzott fel rég nem halott ismerősöm hangja – valami baj van? – kérdezett rá azonnal. Egy kis nyugalmat erőltettem magamra, hogy ne vehessen észre semmi mást.
- Nem, minden a legnagyobb rendben – válaszoltam erélyesen.
- Oh, ennek örülök – mondta kedvesen – viszont lenne egy kérdésem számodra – csöndesült el a hangja.
- Miben lehetek a segítségedre? – mosolyodtam el a mondat végére. Remélve, hogy egy utazásra hív, azáltal pedig itt hagyhatom a kastélyt, egy rövid időre.
- Szeretnélek meghívni az esküvőnkre Eszmével – lágyult meg a hangja. Mindig is irigyeltem az ő kapcsolatukat. Olyan meghitt… oh miket gondolok, dorgáltam meg magam gondolatban. Jó nekem az életem, úgy ahogy van.
- Örömömre szolgál, ha résztvehetek, ezen a neves napon – mondtam.
- Akkor egy hét múlva, szeretettel várunk Amerikában… - hadarta. Tudtam, hogy izgatott, hiszen már nem ez az első alkalom, hogy újból elveszi a szeretet nőt, de mégis minden egyes alkalommal ugyan olyan lázas izgalom él benne, mint az első alkalommal.
- Jól választottál – biztosítottam, s mosolyogtam eme mondatomra.
- Tudom – kuncogott a vonal túloldalán – köszönöm Aro, s természetes a kastély lakóit is szívesen látjuk.
- Átadom barátom – válaszoltam.
Milyen jó, ha valaki van melletted, s nem kell egyedül lenned. Hirtelen öntött el egy csomóérzés, s ragadott egy teljesen más világba, ahol a maszkom teljes mértékben megsemmisült.
A magány, mint a méreg mardosta halott szívemet. Felemésztette megmaradt darabkáimat, s döntésre sarkalt. Szeretem Amarit, s harcolni fogok érte. Ezért a következőt tehettem csak. Az egyetlen kapaszkodómba markoltam, mely még nem hullott porba. Gyorsan a telefonomért nyúltam, s már tárcsáztam is a jól ismert számot. Alig csengett ki, már fel is vették.
- Valami baj van? – hangzott fel a féltő hang.
- Nincs – kuncogtam az aggodalmán – viszont – köszörültem meg a torkom – szükségem van a segítségedre – sóhajtottam – egy hét múlva velem kell jönnöd Angliába – esdekeltem. Tudtam, hogy így is látja a képeket a fejemben, ha rá gondolok, ezért ekképp cselekedtem, s csak remélni tudtam, hogy nem hagy cserben. Máshoz nem mernék fordulni rajta kívül.
- Rendben Aro segítek neked – hadarta – de ne csinálj többet ilyen marhaságokat – suttogta, hogy csak én haljam.
- Köszönöm.
- Holnap már ott leszek – sóhajtotta lemondóan.
- Várni foglak… Léna – suttogtam én is meghatódottan. Ha ő nincs, a világunk talán tényleg összeomlott volna. Hiszen nem egyszer segített ki minket, nem csak a harcban, de az életünk összegabalyodásában is.
2010. január 10., vasárnap
Léna 09
Sziasztok! Ha valakinek kérdése van, az írja le nekem megjegyzésként, vagy kérlek írd, meg számodra milyen. Én nagyon szeretek írni, de szeretném tudni, számodra, milyen, az amit én alkotok!
Ari, írtad, hogy neked nem egészen tiszta, a rokoni kapcsolatok, megpróbáltam ezt is beleilleszteni, de ha még mindig nem világos, akkor akár csinálok egy családfát :)
Írd le, ha kérdésed, vagy kérésed van, s én válaszolok rá. Köszönöm.
Jó olvasást ehhez a részhez, remélem számotokra is tetszeni fog :)
(Léna szemszöge)
Az izgatottságom felülmúlta az elmúlt évek eseményeit. Már több mint egy évszázada nem láttam a gyermekeimet és a családjukat, ma pedig mindannyian együtt lehetünk. A délelőtt folyamán voltam Elizabethnél, ami nagyon felvillanyozott mindkettőnket.
Délre, már bejártam az egész környéket, s beszereztem, ami a ház feldíszítéséhez szükséges volt, közben már az ételek is szépen sorakoztak. Kicsit féltem, hogy kevés lesz az ennivaló, mivel nem szoktam az embereket megfigyelni, mennyit esznek. De itt főleg az alakváltók, miatt aggódtam, hogy elegendő mennyiséget készíttettem e elő.
Megengedtem egy bepillantást a jövőbe, de olyan zavaros volt, minden, hogy kénytelen voltam megelégedni, azzal, ami van.
A díszítésnél főleg az aranyt helyeztem előtérbe. A bejárattal szemben lévő kis asztalra, négy mécsest raktam, középre pedig egy vázába tulipánokat. A megvilágítás itt igen gyenge volt. Sötét volt ez a rész, ez volt a fénypont. Nagyon hangulatossá tette.
A konyhában egy piros terítőre fehér tányérokat tettem, mellé az evőeszközöket, s poharakat. Igyekeztem mindent előkészíteni, hogy ne keljen annyit ugrálni evés közben. Felcsavartam egy kicsit a fűtést, ami pedig a hideget igényelte az ételek közül, beraktam a hűtőbe.
A nappaliban felállítottam egy fát, de nem díszítettem fel teljesen, csak annyira, hogy mégis legyen rajta valami. Sokkal jobban szeretem, ha az egész család együtt van ilyenkor. Itt nem sok mindent pakolásztam, csupán a bútorokat helyeztem el úgy, hogy középen egy kis rész kimaradjon táncparkettnek. Lehoztam még fentről egy ülőgarnitúrát, két fotellel, melyet a dolgozószobában találtam. Ekkor már délután volt, s megszólalt a csengő. Izgatottan ballagtam ajtót nyitni, s nagyon vártam már, hogy mindenki itt legyen velem együtt.
Az ajtóban a La Pushból érkező vendégek álltak. Amint kinyitottam az ajtót, az elől álló fekete hajú fiú nyakába ugrottam.
- Jacob – ujjongtam – végre itt vagytok – öleltem szorosan magamhoz. Gyorsan bekapcsoltam, azt a képességemet, mely által az emberi illatomat érzik, s egy nyugalomhullámot küldtem feléjük. Végül elengedtem Jacobot, s beinvitáltam őket a házba. Ott szép sorban megöleltem őket.
- Úgy örülök, hogy itt vagytok – szólaltam meg ismét. Kitártam a karjaimat, s Sethet is megöleltem. Kicsit megfeszült az ölelésemben, de éreztem, hogy jól esik neki.
- Örülök, hogy végre újra láthatlak. Rég voltál már erre – mormolta a fülembe – mikor tegnap Jacob, mondta, hogy itt vagy, azt hittük, csak ugrat – nevetett halkan – de nem, te tényleg itt vagy – éreztem, ahogy felenged az ölelésemben, s szorosan magához szorít, mint egy bizonyítok, hogy ténylegesen a karjaiban vagyok. Végül elengedtük egymást. S Leathoz fordultam.
Vele nem volt olyan harmonikus a kapcsolatom, mint Jacobbal, vagy Sathel. Inkább távolságtartó volt velem, de ezt soha nem is kérdőjeleztem meg. Hiszen vámpír voltam, ő pedig alakváltó. Ősi ellenségei egymásnak. Most mégis úgy éreztem ő is a karjaiba akar zárni. Egy kicsit közelebb mentem hozzá, esélyt adva, neki, eme cselekedetre.
- Remélem máskor hamarabb, jössz – mondta olyan fojtott hangon Leath, hogy úgy éreztem, mindjárt elsírja magát. De erőt vett az érzései felett, átszelte a köztünk lévő kis távot, s a karjaiba kapott. Egy percre mindketten meglepődtünk, a hirtelen jött érzelmi hulláma miatt. De aztán jó szorosan fogtam én is őt. – tudom, hogy nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, de örülök, hogy újra itt köszönthetlek Forksban. – elengedett, s a mondat végére biccentett egyet.
- Végre itt van az első vámpírunk – hangzott el Paul mondata. Odakaptam a fejem, s ő egy mosollyal ajándékozott meg. – nagy öröm, La Push első vámpírját, ismét ezen a félteken üdvözölni. – mosolygott, s meghajolt előttem. Erre mindannyiunkból kitört a nevetés. Végül a nappaliban foglaltunk helyet, Seth, Jacob és Leath egy nagyobb kanapéra ült le, míg én és Paul egy- egy fotelban.
- Remélem nem gond, hogy csak mi jöttünk – suttogta Jacob – de a többiek még nem igazán ismernek. – nem engedtem végig mondani neki, közbeszóltam.
- Örülök, hogy eljöttetek. A többiek majd máskor megismernek – kacsintottam rájuk. Olyan hitetlenkedő fejet vágtak, hogy meg kellett kérdeznem tőlük – Úgy gondoltam, valamikor majd megismerkednék velük – mondtam – vagy ne menjek? – kérdeztem meg végül tőlük.
- Dehogynem – csattant fel Paul és Leath egyszerre – ez nagyszerű ötlet. – s ebben a pillanatban ismét megszólalt a csengő. Ránéztem az órára, ami este fél nyolcat mutatott. Aprót borzongtam.
- Azt hiszem, megjöttek a többiek – csilingeltem.
- Az nagyszerű – örvendeztek ők is.
Végül odamentem az ajtóhoz, s kitártam azt. S tényleg ott voltak mindannyian. Három gyermekem legelöl, s amint nem ált semmi köztünk, a nyakamba vetették magukat, aminek következtében majdnem hátraestem. De most ez sem érdekelt. Csak öleltem gyermekeimet.
- Elizabeth, Anthony, Amy – suttogtam a nevüket egymás után – egy ilyen ölelés a legnagyobb ajándék, amit valaha is kaphattam – nevettem.
- Annyira jó végre ismét látni téged – ragyogott fel három gyermekem szemei.
- De ne álljunk az ajtóban, gyertek beljebb – inttettem nekik.
- Hűha – hüledezett Anthony – te aztán átrendezted a házat- és ezek az illatok – szimatolt a levegőbe. Épp az ajtó mögötti fogasra akasztották fel a kabátjaikat, mikor ismét visszafordultam. Két kis unokám, mint a villám, úgy pattant oda hozzám, egyikük-édesapjuk ölelő karjai közül, s öleltek meg most engem, ahol értek.
- Alice – nyomtam egy puszit a homlokára. Ő már a derekamig ért. Aztán lenéztem a másik picur felé, s a karjaimba kaptam, s felemeltem a levegőbe – Te biztosan Nahul lehetsz – mosolyogtam másik kis unokámra. Ő pedig bólintott. A vállamra fektette kis fejét, s úgy tartottam pár percig, mikor is egy köhintésre lettem figyelmes. Gyorsan körbepillantottam, mikor láttam, hogy Nahul épp a karjaimban alszik, míg vejeim és a menyem, kint ált az esőben – oh elnézést – sütöttem le a szememet
- Semmit nem változtál – kuncogott Benjamin Elizabeth férje – jó végre újra köztünk látni – óvatosan megölelt, vigyázva, hogy a kicsit, nehogy felébressze, majd beosont mellettem a házba, de még a fülembe suttogott – nagyon jól ál a kezedben a mi pici fiúnk – s éreztem, a hangján, hogy mosolyog, s vele együtt én is.
- Már nagyon vártalak – mondta David, majd adott a fejem tetejére egy puszit, s besurrant mellettünk a házba.
- Gyönyörű lett a ház – dicsért meg végül Camilla is, a külső világításban csodálkozva – köszönöm – suttogta elhalóan. Végül mindannyian bementünk a házba. S a nappaliban mindenki szépen sorban leült.
Épp, hogy jutott mindenkinek hely. Elizabeth a lányom és Benjamin a férje egymás kezét fogva ültek a kanapén, s szemüket le nem vették volna a kicsiny fiúkról, aki a kezembe szunyókált. Egy másik kanapén ült Anthony és Camilla köztük pedig, Alice. Úgy nézett ki, mint aki féltékeny. De a tekintetem tovasiklott. Amy, David ölében ült egy fotelben. Olyan aranyosan néztek ki, hogy muszáj volt mosolyognom. S végül a következő kanapén és a mellettem lévő fotelben a La Pusból érkező vendégek, úgy ültek ott, mint mikor itt hagytam őket.
Pár percet még itt ültünk, s beszélgettünk, majd kimentünk vacsorázni, ahol ismételten használtam egy képességem, de ezen már csak mind nevettünk. Élveztem minden egyes percet, amit velük tölthettem, de tudtam, hogy hamarosan vissza kell mennem. De a mosolyom nem hervadt le, már megtanultam, hogy az adott pillanatot ki kell élvezni, így miközben ettünk, s valami kiürült, vagy épp cserélni kellett egy edényt vagy tálat, s nem vettem észre, szóltak nekem, s én minden erőfeszítés nélkül a levegőbe emeltem a szóban forgó dolgot, s adtam helyette egy másikat.
Egész este szórakoztunk. Este táncoltunk, énekeltünk, s zongoráztunk. A kicsiket nyolc órakor lefektettünk, míg mi éjfélig beszélgettünk. Akkor mindenki elvonult a saját szobájába, de hajnali kettőkor a gyermekeim belopakodtak a szobámba, s az éjszaka további részét átbeszélgettük.
Hihetetlen nagy boldogság fogott el, hogy végre ismét ezzel a gyönyörű három teremtéssel lehetek. Ők mentettek meg annak idején, és fogták vissza bennem az őrjöngő vadállatot, s most boldog családunk van. Büszke voltam rájuk, ahogy ők is rám.
Egymás kezét szorongatva egy kis kört alkotva, mutattuk egymásnak az emlékeinket. Hihetetlen mi minden történt velük, ez a rövid idő alatt. Hiszen nekünk vámpíroknak, egy évszázad nem olyan hosszú idő. A reggeli sugarakkal megszakítottuk a kapcsolatot egymással, s lementünk, reggelit készíteni, hiszen ma este lesz az igazi buli… vámpírok, vérfarkasok, s emberek… igen, ha ezt pár évszázaddal ezelőtt valaki mondta volna, hogy ők egymás mellett boldogan élnek majd, mindenki röhögve küldte volna el az illetőt.
Bár nem mindenki tudja, ki veszi körül. Van, aki nincs beavatva, de ők főleg az emberek. Bár van, aki tudja közülük is. Néha könnyebb, ha titkokban tartjuk előttük. Nekik még nehéz felfogni a világunkat.
Végül ébredezni kezdtek a házban a gyerekek, s nagy hangzavarral futottak le, a nyomukban Benjaminnal. Végül ők hárman, s a gyermekeim helyet foglaltak az asztalnál, míg én Camilla és David kimentünk a friss levegőre.
- Nem volt soha furcsa számodra, hogy ők ételt esznek, te pedig nem? – kérdezte David.
- Így szoktam meg – mosolyogtam rá
- Hát azaz időszakod, nagyon nehéz lehetett – sóhajtott Camilla
- Inkább úgy fogalmaznék – néztem rájuk – hogy nem a legkönnyebb.
Ari, írtad, hogy neked nem egészen tiszta, a rokoni kapcsolatok, megpróbáltam ezt is beleilleszteni, de ha még mindig nem világos, akkor akár csinálok egy családfát :)
Írd le, ha kérdésed, vagy kérésed van, s én válaszolok rá. Köszönöm.
Jó olvasást ehhez a részhez, remélem számotokra is tetszeni fog :)
(Léna szemszöge)
Az izgatottságom felülmúlta az elmúlt évek eseményeit. Már több mint egy évszázada nem láttam a gyermekeimet és a családjukat, ma pedig mindannyian együtt lehetünk. A délelőtt folyamán voltam Elizabethnél, ami nagyon felvillanyozott mindkettőnket.
Délre, már bejártam az egész környéket, s beszereztem, ami a ház feldíszítéséhez szükséges volt, közben már az ételek is szépen sorakoztak. Kicsit féltem, hogy kevés lesz az ennivaló, mivel nem szoktam az embereket megfigyelni, mennyit esznek. De itt főleg az alakváltók, miatt aggódtam, hogy elegendő mennyiséget készíttettem e elő.
Megengedtem egy bepillantást a jövőbe, de olyan zavaros volt, minden, hogy kénytelen voltam megelégedni, azzal, ami van.
A díszítésnél főleg az aranyt helyeztem előtérbe. A bejárattal szemben lévő kis asztalra, négy mécsest raktam, középre pedig egy vázába tulipánokat. A megvilágítás itt igen gyenge volt. Sötét volt ez a rész, ez volt a fénypont. Nagyon hangulatossá tette.
A konyhában egy piros terítőre fehér tányérokat tettem, mellé az evőeszközöket, s poharakat. Igyekeztem mindent előkészíteni, hogy ne keljen annyit ugrálni evés közben. Felcsavartam egy kicsit a fűtést, ami pedig a hideget igényelte az ételek közül, beraktam a hűtőbe.
A nappaliban felállítottam egy fát, de nem díszítettem fel teljesen, csak annyira, hogy mégis legyen rajta valami. Sokkal jobban szeretem, ha az egész család együtt van ilyenkor. Itt nem sok mindent pakolásztam, csupán a bútorokat helyeztem el úgy, hogy középen egy kis rész kimaradjon táncparkettnek. Lehoztam még fentről egy ülőgarnitúrát, két fotellel, melyet a dolgozószobában találtam. Ekkor már délután volt, s megszólalt a csengő. Izgatottan ballagtam ajtót nyitni, s nagyon vártam már, hogy mindenki itt legyen velem együtt.
Az ajtóban a La Pushból érkező vendégek álltak. Amint kinyitottam az ajtót, az elől álló fekete hajú fiú nyakába ugrottam.
- Jacob – ujjongtam – végre itt vagytok – öleltem szorosan magamhoz. Gyorsan bekapcsoltam, azt a képességemet, mely által az emberi illatomat érzik, s egy nyugalomhullámot küldtem feléjük. Végül elengedtem Jacobot, s beinvitáltam őket a házba. Ott szép sorban megöleltem őket.
- Úgy örülök, hogy itt vagytok – szólaltam meg ismét. Kitártam a karjaimat, s Sethet is megöleltem. Kicsit megfeszült az ölelésemben, de éreztem, hogy jól esik neki.
- Örülök, hogy végre újra láthatlak. Rég voltál már erre – mormolta a fülembe – mikor tegnap Jacob, mondta, hogy itt vagy, azt hittük, csak ugrat – nevetett halkan – de nem, te tényleg itt vagy – éreztem, ahogy felenged az ölelésemben, s szorosan magához szorít, mint egy bizonyítok, hogy ténylegesen a karjaiban vagyok. Végül elengedtük egymást. S Leathoz fordultam.
Vele nem volt olyan harmonikus a kapcsolatom, mint Jacobbal, vagy Sathel. Inkább távolságtartó volt velem, de ezt soha nem is kérdőjeleztem meg. Hiszen vámpír voltam, ő pedig alakváltó. Ősi ellenségei egymásnak. Most mégis úgy éreztem ő is a karjaiba akar zárni. Egy kicsit közelebb mentem hozzá, esélyt adva, neki, eme cselekedetre.
- Remélem máskor hamarabb, jössz – mondta olyan fojtott hangon Leath, hogy úgy éreztem, mindjárt elsírja magát. De erőt vett az érzései felett, átszelte a köztünk lévő kis távot, s a karjaiba kapott. Egy percre mindketten meglepődtünk, a hirtelen jött érzelmi hulláma miatt. De aztán jó szorosan fogtam én is őt. – tudom, hogy nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, de örülök, hogy újra itt köszönthetlek Forksban. – elengedett, s a mondat végére biccentett egyet.
- Végre itt van az első vámpírunk – hangzott el Paul mondata. Odakaptam a fejem, s ő egy mosollyal ajándékozott meg. – nagy öröm, La Push első vámpírját, ismét ezen a félteken üdvözölni. – mosolygott, s meghajolt előttem. Erre mindannyiunkból kitört a nevetés. Végül a nappaliban foglaltunk helyet, Seth, Jacob és Leath egy nagyobb kanapéra ült le, míg én és Paul egy- egy fotelban.
- Remélem nem gond, hogy csak mi jöttünk – suttogta Jacob – de a többiek még nem igazán ismernek. – nem engedtem végig mondani neki, közbeszóltam.
- Örülök, hogy eljöttetek. A többiek majd máskor megismernek – kacsintottam rájuk. Olyan hitetlenkedő fejet vágtak, hogy meg kellett kérdeznem tőlük – Úgy gondoltam, valamikor majd megismerkednék velük – mondtam – vagy ne menjek? – kérdeztem meg végül tőlük.
- Dehogynem – csattant fel Paul és Leath egyszerre – ez nagyszerű ötlet. – s ebben a pillanatban ismét megszólalt a csengő. Ránéztem az órára, ami este fél nyolcat mutatott. Aprót borzongtam.
- Azt hiszem, megjöttek a többiek – csilingeltem.
- Az nagyszerű – örvendeztek ők is.
Végül odamentem az ajtóhoz, s kitártam azt. S tényleg ott voltak mindannyian. Három gyermekem legelöl, s amint nem ált semmi köztünk, a nyakamba vetették magukat, aminek következtében majdnem hátraestem. De most ez sem érdekelt. Csak öleltem gyermekeimet.
- Elizabeth, Anthony, Amy – suttogtam a nevüket egymás után – egy ilyen ölelés a legnagyobb ajándék, amit valaha is kaphattam – nevettem.
- Annyira jó végre ismét látni téged – ragyogott fel három gyermekem szemei.
- De ne álljunk az ajtóban, gyertek beljebb – inttettem nekik.
- Hűha – hüledezett Anthony – te aztán átrendezted a házat- és ezek az illatok – szimatolt a levegőbe. Épp az ajtó mögötti fogasra akasztották fel a kabátjaikat, mikor ismét visszafordultam. Két kis unokám, mint a villám, úgy pattant oda hozzám, egyikük-édesapjuk ölelő karjai közül, s öleltek meg most engem, ahol értek.
- Alice – nyomtam egy puszit a homlokára. Ő már a derekamig ért. Aztán lenéztem a másik picur felé, s a karjaimba kaptam, s felemeltem a levegőbe – Te biztosan Nahul lehetsz – mosolyogtam másik kis unokámra. Ő pedig bólintott. A vállamra fektette kis fejét, s úgy tartottam pár percig, mikor is egy köhintésre lettem figyelmes. Gyorsan körbepillantottam, mikor láttam, hogy Nahul épp a karjaimban alszik, míg vejeim és a menyem, kint ált az esőben – oh elnézést – sütöttem le a szememet
- Semmit nem változtál – kuncogott Benjamin Elizabeth férje – jó végre újra köztünk látni – óvatosan megölelt, vigyázva, hogy a kicsit, nehogy felébressze, majd beosont mellettem a házba, de még a fülembe suttogott – nagyon jól ál a kezedben a mi pici fiúnk – s éreztem, a hangján, hogy mosolyog, s vele együtt én is.
- Már nagyon vártalak – mondta David, majd adott a fejem tetejére egy puszit, s besurrant mellettünk a házba.
- Gyönyörű lett a ház – dicsért meg végül Camilla is, a külső világításban csodálkozva – köszönöm – suttogta elhalóan. Végül mindannyian bementünk a házba. S a nappaliban mindenki szépen sorban leült.
Épp, hogy jutott mindenkinek hely. Elizabeth a lányom és Benjamin a férje egymás kezét fogva ültek a kanapén, s szemüket le nem vették volna a kicsiny fiúkról, aki a kezembe szunyókált. Egy másik kanapén ült Anthony és Camilla köztük pedig, Alice. Úgy nézett ki, mint aki féltékeny. De a tekintetem tovasiklott. Amy, David ölében ült egy fotelben. Olyan aranyosan néztek ki, hogy muszáj volt mosolyognom. S végül a következő kanapén és a mellettem lévő fotelben a La Pusból érkező vendégek, úgy ültek ott, mint mikor itt hagytam őket.
Pár percet még itt ültünk, s beszélgettünk, majd kimentünk vacsorázni, ahol ismételten használtam egy képességem, de ezen már csak mind nevettünk. Élveztem minden egyes percet, amit velük tölthettem, de tudtam, hogy hamarosan vissza kell mennem. De a mosolyom nem hervadt le, már megtanultam, hogy az adott pillanatot ki kell élvezni, így miközben ettünk, s valami kiürült, vagy épp cserélni kellett egy edényt vagy tálat, s nem vettem észre, szóltak nekem, s én minden erőfeszítés nélkül a levegőbe emeltem a szóban forgó dolgot, s adtam helyette egy másikat.
Egész este szórakoztunk. Este táncoltunk, énekeltünk, s zongoráztunk. A kicsiket nyolc órakor lefektettünk, míg mi éjfélig beszélgettünk. Akkor mindenki elvonult a saját szobájába, de hajnali kettőkor a gyermekeim belopakodtak a szobámba, s az éjszaka további részét átbeszélgettük.
Hihetetlen nagy boldogság fogott el, hogy végre ismét ezzel a gyönyörű három teremtéssel lehetek. Ők mentettek meg annak idején, és fogták vissza bennem az őrjöngő vadállatot, s most boldog családunk van. Büszke voltam rájuk, ahogy ők is rám.
Egymás kezét szorongatva egy kis kört alkotva, mutattuk egymásnak az emlékeinket. Hihetetlen mi minden történt velük, ez a rövid idő alatt. Hiszen nekünk vámpíroknak, egy évszázad nem olyan hosszú idő. A reggeli sugarakkal megszakítottuk a kapcsolatot egymással, s lementünk, reggelit készíteni, hiszen ma este lesz az igazi buli… vámpírok, vérfarkasok, s emberek… igen, ha ezt pár évszázaddal ezelőtt valaki mondta volna, hogy ők egymás mellett boldogan élnek majd, mindenki röhögve küldte volna el az illetőt.
Bár nem mindenki tudja, ki veszi körül. Van, aki nincs beavatva, de ők főleg az emberek. Bár van, aki tudja közülük is. Néha könnyebb, ha titkokban tartjuk előttük. Nekik még nehéz felfogni a világunkat.
Végül ébredezni kezdtek a házban a gyerekek, s nagy hangzavarral futottak le, a nyomukban Benjaminnal. Végül ők hárman, s a gyermekeim helyet foglaltak az asztalnál, míg én Camilla és David kimentünk a friss levegőre.
- Nem volt soha furcsa számodra, hogy ők ételt esznek, te pedig nem? – kérdezte David.
- Így szoktam meg – mosolyogtam rá
- Hát azaz időszakod, nagyon nehéz lehetett – sóhajtott Camilla
- Inkább úgy fogalmaznék – néztem rájuk – hogy nem a legkönnyebb.
2010. január 3., vasárnap
2010. január 2., szombat
Léna 08
(Elizabeth szemszöge)
Épp karácsonyra készülődtem. Mézeskalácsot gyártottam, piskótákat sütöttem, krémeket főztem. Mert, ahol az én férjem megjelenik, ott bizony, sok tál étel marad csupaszon. Már a második pácolt húst tettem be sülni, és a hatodik adag halat rántottam ki, mikor a telefonom hangosan elkezdett jelezni. Nagyon megijedtem, a hirtelen jött zongora szólamtól, de amint tudatosult bennem, hogy ez a telefonom csengőhangja megnyugodtam. Viszont mozdulni sem tudtam a sok mosatlan edény és az ételek fogságából. Valóságos börtönt kerítettem magamnak. Ez még viccesnek is hatott volna, ha nem akartam volna megmozdulni.
Mérges voltam, de nem tehettem egyebet, csupán arrébb raktam a csetres egy részét, a kész ételeket pedig a spejzba behordani. Már az utolsó ételt vittem be, a tűzhely melletti ajtón a spejzba, és tettem, a konyha másik oldalán helyet foglaló mosogatóba a csetrest, mikor megint felhangzott a zongora szólam.
Boldog voltam, mert ezt a számot én játszottam, és még Anthony komponálta fel nekem egy cd-re a 400. születésnapomra. Végül odaszaladtam, és meg sem nézve a kijelzőn árulkodó nevet, vidáman a telefonba szóltam.
- Jó napot, Elizabeth Dentri vagyok, segíthetek valamiben? – kérdeztem kedvesen.
- Szia Kicsim – szólt egy kissé hahotázó hang. Elsőre nem ismertem fel a hangját. – Szeretném megtudni, holnap ráérne-e? Segítségre lennem szükségem, az egyik lányom elterelésében – és itt már kifejezetten halottam a nevetést.
- Tessék? – hökkentem meg, mit akart tőlem egy idegen ember? De várjunk csak, honnan veszem, hogy idegen. Aztán bevillant- Anya – kiabáltam a kagylóba – te szórakozol velem? – nevetgéltem már én is.
- Nos, ami azt illeti, az idei tréfámat, sütöttem el. – hahotázott még mindig. Majd hirtelen megváltozott a hangja- De a másikhoz szükségem lenne a segítségedre. – mondta komolyan.
- Nem értelek, hisz nemsokára Karácsony van. Tudod, hogy ilyenkor sok a dolgom. Miben tudnék én neked segíteni? – hökkentem meg – meg egyébként is, időm se nagyon van ilyenkor – csuklott el a hangom, hogy a saját anyámnak nem tudok a segítségére lenni.
- A következő a helyzet. Holnap délelőtt elugrok a süteményekért, és az elkészített ételért. Neked csak az a dolgod, hogy minden barátotokat meghívd. La Pusban már voltam, – kezdte el sorolni – Forksban és Los Angelesben is szóltam. Amy barátainak meghívót küldtem, ahogy neki is, tegnap kapták meg – kuncogott – de téged Elizabeth nem tudlak igazán nyomon követni, úgyhogy ott neked kellene a többieket értesítened. – éreztem, hogy mosolyog. Boldog és felszabadult volt a hangja – persze, mindez nem szükséges – vált komorrá – ha nem akarod velünk tölteni a Karácsonyt – elakadt a lélegzetem. Már legalább száz éve nem láttam anyát, és most felhív, hogy végre láthatom…
- Most nem találkozhatunk? – remegett meg a hangom az örömtől. Éreztem, ahogy folynak a könnyeim. Tegnap este, mikor Nahult lefektettem aludni, motyogott valami érős érzelemhullámról a kontinensen. Ami álmában érte el, és nagy fordulatot hoz, de erre gondolni sem mertem volna. Gondolataim között egy kihalni készülő fa, egy állatok által benépesített „dzsungele” szerepelt, nem ez. Egy olyan különleges fa, melynek a lombjai között több madár is békére lel, ahol fészkek sokasága foglal helyet, s a kis fiókák csiripelve várják az ételt hozó szüleiket. A fa aljában megbújó őzekkel, szarvasokkal. De még a közelben lehetett volna egy puma kedvenc vadászállományának a lelőhelye is. Tavaszra gondoltam, arra, hogy akkor jön ez a csodálatos fa, melyet a tél eléggé megpusztított, és megviseltsége nehézkessé teszi, ennek a sok kis állatnak a lakhelyét. De nem. Mindez csupán az én képzeletem kitalációja volt. A fiam álma valós, a nagy fordulat pedig most készül kitörni, és beköltözni az életembe. Érzem anya hihetetlen erős boldogság, elégedettség hullámait, amik rám is könnyű szerrel átragadnak. De én most akarom látni, az izgatottságom, nem tűr halasztást. Most azonnal a karjaim közé akarom kapni!
- Elizabeth – kezdte csendesen. Teljesen meglepett az érzelemhullám, melyet érzékeltem most felőle. Hihetetlen erős szeretet, megbecsülés – ez annyira szép volt – pár perc kellett, hogy rájöjjek, a gondolataimat, velem együtt nézte végig. Elsőre meg is botránkoztam, hogy a gondolataimat nem hagyta meg csak nekem, de aztán a boldogság söpört végig rajtam, hogy ezt a csodálatos képet, ő is szemügyre vehette. Ahogy egy büszke puma egy bokor mögül les prédájára, piszkos mosolyt fölvéve, bizony ma bőséges vacsorában részesíti önmagát és társait. Az őzek és szarvasok, fekvését a fűben, néhány szaladgálóval, akik épp falatoznak pár lomblevelet. S pár kicsinyt, akik még tapasztalatlanul a világra leselkedő veszély ismerete nélkül gyönyörködnek a világban. A fa lombjai közül, dallamosabbnál dallamosabb hangokat hallani, éhes kis csőröket, meredező kis fejeket szemlélni, ahogy egyre nyújtják a fejüket, hogy az étel az ő szájukba kerüljön. Ahogy a büszke szülő, épp szárnyalni tanítja fiókáját, az első fészek elkészítését… - Elizabeth – szólt újra, hisz gondolataim újra szárnyra kaptak. A szó szórós értelmében. Éreztem, ahogy bizseregni kezd az arcom, a pirulás hiányaként. Mindig is én voltam, a család álmodozó tagja. S aki a legkésőbb kapcsol az összefüggő eseményeknél. Apró kuncogást véltem felfedezni, s mihelyst agyamon ez átfutott, már csak visszafojtott nevetést halottam – én is szeretnélek téged látni, de előtte kérlek, tégy meg nekem egy szívességet – egy nagy levegőt vett, halottam szapora légzését, s belekezdett a tervének egy részébe avatásába – holnapra egy bulit rendeztem. Camillat kellene hét óráig távol tartanod a háztól valamilyen ürüggyel, addig mindenki megérkezhetne, másnap pedig, együtt köszönthetnénk a Karácsonyt. Így a szenteste pont együtt lehetnénk – vidám volt a hangja, vajon miben mesterkedik? Elmélkedtem – semmiben – vágta rá egyből, a gondolatomra. Meglepődtem, de nem csak én, hanem ő is. Ilyen is ritkán esik meg, hogy egy gondolatra válaszolna, ha épp egy beszélgetésben van benne. Egy hosszú szünetet tartottunk mindketten, végül, kimondatlan kérdésére választ adtam neki.
- Szívesen segítek neked, hisz tudod. Akkor holnap, mikorra várhatlak? – s őszinte izgalom csengett a hangomban.
- Délelőtt 10-re ott vagyok.
- Mikor végez Camilla? – kérdeztem, meg a feladatomhoz szükséges információt.
- Este 6 órakor szokott zárni. De 7: 15-ig el szokott szöszmötölni. Köszönöm Elizabeth.
- Akkor holnap reggel várlak – örvendeztem.
- Ott leszek.
Megszakadt a vonal, a szívem pedig eszeveszett iramban kezdett el dobogni. Létezésem alatt nem produkált még ilyet, mindig olyan lassan vert, hogy azt hittük, valami baj van velem, most mégis… már - már rendszeresnek is mondhatnám. Megmosolyogtam ezt a feltételezést.
Meleg és hideg vizet engedtem a mosogatáshoz, majd miután kész voltam vele, elkészítettem, a maradék főzni való húst. Közben szorgalmasan sütöttem, a sütiket, s mire mindennel végeztem, már meg is jött családom két büszkesége. Fiam, hamar odaszaladt oltalmat adó karjaimba, és szeretetet árasztott felém. Majd egy puszit adva az arcomra, az asztalhoz ült. Közben férjem is odaért, egy csókot adott a számra, s ő is helyet foglalt az asztalnál.
A vacsoránál elmesélték, a mai népünk fiataljainak fejlődését. Kiderült, hogy egy új ifjonc van várandóban a férjem, Benjamin bandájában. Erre csak a szemem forgattam. Amíg én itt vagyok, addig ez a szám rohamosan nőni fog, de mikor ezt megemlítettem, mindannyian hevesen tiltakoztak az ellen, hogy ezt egyedül én válthattam ki, mert azt senki nem merte megmásítani, hogy én is kiváltó ok lennék ebben, meg persze a fiam is. De a távozási szándékom ellen, heves fellépésekbe ütköztem. Hiszen nem csak nekem nőtt ez a hely a szívemhez. Ez már idejövetelemkor, is fordítva igaz volt, már akkor családtagként tekintett rám az egész nép. Végül beletörődtem, hogy ez a legjobb mindenkinek, és már boldog vagyok, hogy akkor nem futamodtam meg az érzéseimtől, és bátran ideköltöztem erre az új helyre. Hiszen akkor soha nem láthattam volna szerelmünk gyümölcsét, nem érezhettem volna, ezt az éltető harmóniát, s soha nem lett volna részem ilyen kalandos kis életben.
A vacsora végeztével szemem fénye az emelet felé vette az irányt. Rá pár percre pedig, egyenletes szuszogását hallgatva jöttem rá, hogy ma bizony fürdés nélkül esett be az ágyba. Már majdnem megindultam fel az emeletre fiam után, mikor rájöttem, mit is akartam Benjaminnak mondani.
- Anya hívott – mondtam félénken. Nem tudtam, hogyan fogadja majd, hogy ismét egy vámpírok, lakta házba, kell bemennie. Hisz, ha őt említettem, rendszerint látogatás lett belőle. Igaz eddig nem volt ebből semmi gond. Mégis izgultam, miként fogadja a hírt, hisz rég volt már, hogy kiruccanni mentünk, főleg ilyen közegbe.
- Ez nagyszerű – virított egy görbe vonal az arcán, mely a mosolyáról árulkodott. Hátrahőköltem, a felőle áradó izgalomtól.- Mikor indulunk? Szóltál már a többieknek? – szólat meg.
- Még nem szóltam senkinek – sütöttem le a szemeimet, hiszen ez teljesen ki is ment a fejemből. Ő pedig egyből tudta, hogy ez nem egy egyszerű találkozás lesz, hanem annál sokkal több. Meglepődve vettem tudomásul, hogy valamiből itt kimaradtam. Kikerekedett szemeim láttán, magyarázatba is fogott.
- Voltak itt, La Pushból páran és meghívtak minket… – hangzott halkan a válasz feltételezésemre – neked pedig gondoltam, ő fog szólni… nem akartam elrontani a pillanatot, amit ő adhatott neked, akárcsak a hangjával – hajtotta le a fejét. Éreztem a bűntudatát, a félelmével vegyülve. De ezt nem hagyhattam, gyorsan odamentem hozzá, a karjaimba zártam, és egy szenvedélyes csókot adtam neki. Mikor elváltak ajkaink, mélyen a szemébe néztem, s végül kiböktem, ami szívemben már megfogalmazódott.
- Szeretlek, köszönöm, hogy nem árultad el ezt nekem. Hihetetlen boldogság fogott el, hogy halhattam a hangját, és hogy legalább pár szót válthattunk. - ismét mosolygott Benjamin, vele együtt örültem én is. Végül lehunytam szemeimet, és koncentráltam, hogy milyen érzések árasztottak el, mikor telefonon anyával beszélhettem…
- Hűha – hangzott fel a megilletődött hang – nem is tudtam, hogy ennyi érzelmet lehet egy perc alatt produkálni – mosolygott – már alig várom a holnapot, hogy ismét beszélhessek vele. Meg kell neki köszönnöm, amit tesz. Büszke vagyok rá édesem.
Nagyon jól estek a szavai. Megkönnyebbültem, hogy ilyen jól fogadta a hírt, még ha nem is tőlem hallotta először. Végül pedig felmentünk fürdeni, majd az ágyban a karjai között aludtam el, miközben ő már az igazak álmát aludta, a hortyogó orrhangjával tanúsítva. Mosolyogva aludtam el én is, boldogságot hintve családomra, hisz holnap végre ismét láthatom anyát.
Épp karácsonyra készülődtem. Mézeskalácsot gyártottam, piskótákat sütöttem, krémeket főztem. Mert, ahol az én férjem megjelenik, ott bizony, sok tál étel marad csupaszon. Már a második pácolt húst tettem be sülni, és a hatodik adag halat rántottam ki, mikor a telefonom hangosan elkezdett jelezni. Nagyon megijedtem, a hirtelen jött zongora szólamtól, de amint tudatosult bennem, hogy ez a telefonom csengőhangja megnyugodtam. Viszont mozdulni sem tudtam a sok mosatlan edény és az ételek fogságából. Valóságos börtönt kerítettem magamnak. Ez még viccesnek is hatott volna, ha nem akartam volna megmozdulni.
Mérges voltam, de nem tehettem egyebet, csupán arrébb raktam a csetres egy részét, a kész ételeket pedig a spejzba behordani. Már az utolsó ételt vittem be, a tűzhely melletti ajtón a spejzba, és tettem, a konyha másik oldalán helyet foglaló mosogatóba a csetrest, mikor megint felhangzott a zongora szólam.
Boldog voltam, mert ezt a számot én játszottam, és még Anthony komponálta fel nekem egy cd-re a 400. születésnapomra. Végül odaszaladtam, és meg sem nézve a kijelzőn árulkodó nevet, vidáman a telefonba szóltam.
- Jó napot, Elizabeth Dentri vagyok, segíthetek valamiben? – kérdeztem kedvesen.
- Szia Kicsim – szólt egy kissé hahotázó hang. Elsőre nem ismertem fel a hangját. – Szeretném megtudni, holnap ráérne-e? Segítségre lennem szükségem, az egyik lányom elterelésében – és itt már kifejezetten halottam a nevetést.
- Tessék? – hökkentem meg, mit akart tőlem egy idegen ember? De várjunk csak, honnan veszem, hogy idegen. Aztán bevillant- Anya – kiabáltam a kagylóba – te szórakozol velem? – nevetgéltem már én is.
- Nos, ami azt illeti, az idei tréfámat, sütöttem el. – hahotázott még mindig. Majd hirtelen megváltozott a hangja- De a másikhoz szükségem lenne a segítségedre. – mondta komolyan.
- Nem értelek, hisz nemsokára Karácsony van. Tudod, hogy ilyenkor sok a dolgom. Miben tudnék én neked segíteni? – hökkentem meg – meg egyébként is, időm se nagyon van ilyenkor – csuklott el a hangom, hogy a saját anyámnak nem tudok a segítségére lenni.
- A következő a helyzet. Holnap délelőtt elugrok a süteményekért, és az elkészített ételért. Neked csak az a dolgod, hogy minden barátotokat meghívd. La Pusban már voltam, – kezdte el sorolni – Forksban és Los Angelesben is szóltam. Amy barátainak meghívót küldtem, ahogy neki is, tegnap kapták meg – kuncogott – de téged Elizabeth nem tudlak igazán nyomon követni, úgyhogy ott neked kellene a többieket értesítened. – éreztem, hogy mosolyog. Boldog és felszabadult volt a hangja – persze, mindez nem szükséges – vált komorrá – ha nem akarod velünk tölteni a Karácsonyt – elakadt a lélegzetem. Már legalább száz éve nem láttam anyát, és most felhív, hogy végre láthatom…
- Most nem találkozhatunk? – remegett meg a hangom az örömtől. Éreztem, ahogy folynak a könnyeim. Tegnap este, mikor Nahult lefektettem aludni, motyogott valami érős érzelemhullámról a kontinensen. Ami álmában érte el, és nagy fordulatot hoz, de erre gondolni sem mertem volna. Gondolataim között egy kihalni készülő fa, egy állatok által benépesített „dzsungele” szerepelt, nem ez. Egy olyan különleges fa, melynek a lombjai között több madár is békére lel, ahol fészkek sokasága foglal helyet, s a kis fiókák csiripelve várják az ételt hozó szüleiket. A fa aljában megbújó őzekkel, szarvasokkal. De még a közelben lehetett volna egy puma kedvenc vadászállományának a lelőhelye is. Tavaszra gondoltam, arra, hogy akkor jön ez a csodálatos fa, melyet a tél eléggé megpusztított, és megviseltsége nehézkessé teszi, ennek a sok kis állatnak a lakhelyét. De nem. Mindez csupán az én képzeletem kitalációja volt. A fiam álma valós, a nagy fordulat pedig most készül kitörni, és beköltözni az életembe. Érzem anya hihetetlen erős boldogság, elégedettség hullámait, amik rám is könnyű szerrel átragadnak. De én most akarom látni, az izgatottságom, nem tűr halasztást. Most azonnal a karjaim közé akarom kapni!
- Elizabeth – kezdte csendesen. Teljesen meglepett az érzelemhullám, melyet érzékeltem most felőle. Hihetetlen erős szeretet, megbecsülés – ez annyira szép volt – pár perc kellett, hogy rájöjjek, a gondolataimat, velem együtt nézte végig. Elsőre meg is botránkoztam, hogy a gondolataimat nem hagyta meg csak nekem, de aztán a boldogság söpört végig rajtam, hogy ezt a csodálatos képet, ő is szemügyre vehette. Ahogy egy büszke puma egy bokor mögül les prédájára, piszkos mosolyt fölvéve, bizony ma bőséges vacsorában részesíti önmagát és társait. Az őzek és szarvasok, fekvését a fűben, néhány szaladgálóval, akik épp falatoznak pár lomblevelet. S pár kicsinyt, akik még tapasztalatlanul a világra leselkedő veszély ismerete nélkül gyönyörködnek a világban. A fa lombjai közül, dallamosabbnál dallamosabb hangokat hallani, éhes kis csőröket, meredező kis fejeket szemlélni, ahogy egyre nyújtják a fejüket, hogy az étel az ő szájukba kerüljön. Ahogy a büszke szülő, épp szárnyalni tanítja fiókáját, az első fészek elkészítését… - Elizabeth – szólt újra, hisz gondolataim újra szárnyra kaptak. A szó szórós értelmében. Éreztem, ahogy bizseregni kezd az arcom, a pirulás hiányaként. Mindig is én voltam, a család álmodozó tagja. S aki a legkésőbb kapcsol az összefüggő eseményeknél. Apró kuncogást véltem felfedezni, s mihelyst agyamon ez átfutott, már csak visszafojtott nevetést halottam – én is szeretnélek téged látni, de előtte kérlek, tégy meg nekem egy szívességet – egy nagy levegőt vett, halottam szapora légzését, s belekezdett a tervének egy részébe avatásába – holnapra egy bulit rendeztem. Camillat kellene hét óráig távol tartanod a háztól valamilyen ürüggyel, addig mindenki megérkezhetne, másnap pedig, együtt köszönthetnénk a Karácsonyt. Így a szenteste pont együtt lehetnénk – vidám volt a hangja, vajon miben mesterkedik? Elmélkedtem – semmiben – vágta rá egyből, a gondolatomra. Meglepődtem, de nem csak én, hanem ő is. Ilyen is ritkán esik meg, hogy egy gondolatra válaszolna, ha épp egy beszélgetésben van benne. Egy hosszú szünetet tartottunk mindketten, végül, kimondatlan kérdésére választ adtam neki.
- Szívesen segítek neked, hisz tudod. Akkor holnap, mikorra várhatlak? – s őszinte izgalom csengett a hangomban.
- Délelőtt 10-re ott vagyok.
- Mikor végez Camilla? – kérdeztem, meg a feladatomhoz szükséges információt.
- Este 6 órakor szokott zárni. De 7: 15-ig el szokott szöszmötölni. Köszönöm Elizabeth.
- Akkor holnap reggel várlak – örvendeztem.
- Ott leszek.
Megszakadt a vonal, a szívem pedig eszeveszett iramban kezdett el dobogni. Létezésem alatt nem produkált még ilyet, mindig olyan lassan vert, hogy azt hittük, valami baj van velem, most mégis… már - már rendszeresnek is mondhatnám. Megmosolyogtam ezt a feltételezést.
Meleg és hideg vizet engedtem a mosogatáshoz, majd miután kész voltam vele, elkészítettem, a maradék főzni való húst. Közben szorgalmasan sütöttem, a sütiket, s mire mindennel végeztem, már meg is jött családom két büszkesége. Fiam, hamar odaszaladt oltalmat adó karjaimba, és szeretetet árasztott felém. Majd egy puszit adva az arcomra, az asztalhoz ült. Közben férjem is odaért, egy csókot adott a számra, s ő is helyet foglalt az asztalnál.
A vacsoránál elmesélték, a mai népünk fiataljainak fejlődését. Kiderült, hogy egy új ifjonc van várandóban a férjem, Benjamin bandájában. Erre csak a szemem forgattam. Amíg én itt vagyok, addig ez a szám rohamosan nőni fog, de mikor ezt megemlítettem, mindannyian hevesen tiltakoztak az ellen, hogy ezt egyedül én válthattam ki, mert azt senki nem merte megmásítani, hogy én is kiváltó ok lennék ebben, meg persze a fiam is. De a távozási szándékom ellen, heves fellépésekbe ütköztem. Hiszen nem csak nekem nőtt ez a hely a szívemhez. Ez már idejövetelemkor, is fordítva igaz volt, már akkor családtagként tekintett rám az egész nép. Végül beletörődtem, hogy ez a legjobb mindenkinek, és már boldog vagyok, hogy akkor nem futamodtam meg az érzéseimtől, és bátran ideköltöztem erre az új helyre. Hiszen akkor soha nem láthattam volna szerelmünk gyümölcsét, nem érezhettem volna, ezt az éltető harmóniát, s soha nem lett volna részem ilyen kalandos kis életben.
A vacsora végeztével szemem fénye az emelet felé vette az irányt. Rá pár percre pedig, egyenletes szuszogását hallgatva jöttem rá, hogy ma bizony fürdés nélkül esett be az ágyba. Már majdnem megindultam fel az emeletre fiam után, mikor rájöttem, mit is akartam Benjaminnak mondani.
- Anya hívott – mondtam félénken. Nem tudtam, hogyan fogadja majd, hogy ismét egy vámpírok, lakta házba, kell bemennie. Hisz, ha őt említettem, rendszerint látogatás lett belőle. Igaz eddig nem volt ebből semmi gond. Mégis izgultam, miként fogadja a hírt, hisz rég volt már, hogy kiruccanni mentünk, főleg ilyen közegbe.
- Ez nagyszerű – virított egy görbe vonal az arcán, mely a mosolyáról árulkodott. Hátrahőköltem, a felőle áradó izgalomtól.- Mikor indulunk? Szóltál már a többieknek? – szólat meg.
- Még nem szóltam senkinek – sütöttem le a szemeimet, hiszen ez teljesen ki is ment a fejemből. Ő pedig egyből tudta, hogy ez nem egy egyszerű találkozás lesz, hanem annál sokkal több. Meglepődve vettem tudomásul, hogy valamiből itt kimaradtam. Kikerekedett szemeim láttán, magyarázatba is fogott.
- Voltak itt, La Pushból páran és meghívtak minket… – hangzott halkan a válasz feltételezésemre – neked pedig gondoltam, ő fog szólni… nem akartam elrontani a pillanatot, amit ő adhatott neked, akárcsak a hangjával – hajtotta le a fejét. Éreztem a bűntudatát, a félelmével vegyülve. De ezt nem hagyhattam, gyorsan odamentem hozzá, a karjaimba zártam, és egy szenvedélyes csókot adtam neki. Mikor elváltak ajkaink, mélyen a szemébe néztem, s végül kiböktem, ami szívemben már megfogalmazódott.
- Szeretlek, köszönöm, hogy nem árultad el ezt nekem. Hihetetlen boldogság fogott el, hogy halhattam a hangját, és hogy legalább pár szót válthattunk. - ismét mosolygott Benjamin, vele együtt örültem én is. Végül lehunytam szemeimet, és koncentráltam, hogy milyen érzések árasztottak el, mikor telefonon anyával beszélhettem…
- Hűha – hangzott fel a megilletődött hang – nem is tudtam, hogy ennyi érzelmet lehet egy perc alatt produkálni – mosolygott – már alig várom a holnapot, hogy ismét beszélhessek vele. Meg kell neki köszönnöm, amit tesz. Büszke vagyok rá édesem.
Nagyon jól estek a szavai. Megkönnyebbültem, hogy ilyen jól fogadta a hírt, még ha nem is tőlem hallotta először. Végül pedig felmentünk fürdeni, majd az ágyban a karjai között aludtam el, miközben ő már az igazak álmát aludta, a hortyogó orrhangjával tanúsítva. Mosolyogva aludtam el én is, boldogságot hintve családomra, hisz holnap végre ismét láthatom anyát.
2009. december 31., csütörtök
Sziasztok!
Boldog Új Évet Kívánok mindenkinek :)
Az új rész vagy elsején éjszaka, vagy másodikán felkerül.
Elöljáróban annyit, hogy lesz egy buli, egy esküvő, belekerül a képbe a Cullen család, s szépen fokozatosan megismerkedhettek, mindazokkal, akiknek a nevei a blogomon szerepelnek.
Ha minden összejön, akkor nem csak egy, hanem két részt teszek fel egyszerre :)
Mindenkinek kellemes szilvesztert, csörögjenek a poharak, száljanak a kedves görbe vonalak, és amikor a villany lekapcsolodik, síkits te is, új év kezdődőtt, amit nem felejtünk soha :)
Boldog 2010-es évet :)
Puszi Kitti :)
2009. december 28., hétfő
Léna 07
(Léna szemszöge)
Az első napsugarakkal együtt én is felkeltem, és elindultam egy kis reggelit készíteni Alicnek. Különleges ez a név számomra, hiszen már ismerek egy ilyen személyt, s kis unokám épp olyan különleges, mint ő. Csak külsőre inkább rám hasonlít, míg belsőleg... nos teljesen olyan, mintha ő lenne itt. Hihetetlen a hasonlóság köztük. Hátborzongató és félelmetes, mert soha nem engedi elfelejteni, a múltamat....
Az emlékeim mélyen gyökereznek, mint egy erősen ragaszkodó nagy lombos fa. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha a felejtésért fogok esedezni, de mint oly sok, minden az életemben, ez is megesett már velem. De vámpír vagyok, és mint a tudásomat, az emlékeimet sem tudom feledni. Már emberként is különlegesen tudtam az emlékeimet őrizni, s mióta vámpír vagyok, azóta mind ez erősödött.
Az elején örültem neki, hogy emlékezni fogok. Majd az idő előrehaladtával fájdalmat okozott, és majd az őrületbe kergetett. Akkoriban szedtem össze egy csomó képességet, és sokan abban az időszakomban hódoltak be. Olyan voltam, mint egy hurrikán, ha nem engedelmeskedtek, könyörtelenül lecsaptam, csak úgy mint ők az áldozataikra. Nem törődtem semmivel, csak visszaadtam, amit ők adtak. Emlékeim szerint, még Janet is megfélemlítettem párszor, pedig az nagy szó...
Erős hálót kellett szőnöm, amin nincs áthatolási lehetőség. S ez ellen a fellázadásom, a múltam elfeledéséért, s a kitöréseim emiatt csak erősödtek. Százával hódoltak be, és nagyon megcsapolták az erdő lakóinak számát. Elsőre ez is kétségbe ejtő volt, hisz ezáltal, hamar vissza kell térni a régi életformájukhoz, és ölhetnek ismét embereket, s a legszörnyűbb az egészben, hogy nem csak nekik, hanem mindenki másnál is ez lesz a helyzet, ezt pedig nem engedhetem.
Az első intézkedésem ez ellen, az állatgazdálkodás volt. Ez sokkal nehezebb volt, mint bármi más, hiszen ki látott már olyat, hogy egy vámpír nem csak, hogy nem támad, arra, amire akarna, de még az ételét is szépen nevelgeti? Nos elég hajmeresztő volt nem mondom, de a legjobban az ötlet kitalálója lepett meg, mert az nem én voltam, én csak parancsba adtam. Aro adta, az ötletet, mondván a világunkban rend kell, és ez ami most van, nagyon kaotikus, ezért egységet kell alkotnunk, és együttes erővel átvészelni, ezt a nehéz időszakot. S így jött létre az is, hogy "Gyere Volterábba, ha nehéz átállnod, mi majd segítünk".
Ijesztő volt, mikor a nomádok beállítottak, hisz tudták, hogy ők sem maradnak titokban előttem, mindenkit felderítek, és minél hamarabb tesz, az önkontrollja erősítése érdekében, annál biztosabb lehet a létezésében. Felháborodás, ez jellemezte a kastélyt. Ők már az elején átálltak, és az az aroma, még engem is megőrjített, pedig ember vérét akkor még csak nem is ízleltem. Édes, és mámorítóan kellemes, mint az eső felszabadító hatása, egy fülledt éjszaka után. Én is úgy éreztem magam akkor. De sikeresen bevált mindkét intézkedés, és együttes erővel egy új világot teremtettünk. Igen együttesen, mert akkor már az egész Volturi, ezt akarta. Nem örömből, csak az akaratukat akarták érvényesíteni. Azt akarták, ha már nekik szenvedni kell, akkor a többi fajtársuk is szenvedjen. Nem mertek ellenem fellépni, hisz hatásos belépővel álltam közéjük és lettem én az új uralkodó.
- Hát te meg mit csinálsz?- álmos hangon szólítottak meg. Éreztem az egyenletes légzését, és a vér csörgedezését, ahogy lassan áramlik az ereiben. Szépen lassan megfordultam, és szembe találtam magam Aliccel, hát ez rám vall. Elkalandozóm és máris elfelejtem, hol is vagyok valójában.
- Reggelit - mosolyogtam rá - palacsintát, ha jól emlékszem szereted, már pedig én nem tévedhetek - gondolkodtam el látványosan. Egy visításra lettem figyelmes, majd csak azt éreztem, hogy két erős kéz fonódik a nyakam köré, a derekamra pedig két láb, és egy cuppanós puszit kaptam az arcomra.
- Köszönöm - mondta.
- Ugyan - legyintettem - semmiség, de remélem éhes vagy - és ebben a pillanatban megkordult az én kis unokám hasa. Hangos nevetésben törtünk ki, majd az órára pillantottam, ami 6 órát mutatott. Majd vissza Alicre, és megállapítottam, hogy még mindig pizsamában van. Egy kis kék hálóingben, mely hosszú ujjú, és egészen a földig ér le. Úgy nézett ki, mint egy 19. századi királynő.
- Nem gondolja a kisasszony, hogy fel kellene öltözni? - próbáltam vele tréfálkozni.
- Nos, ma úgy döntöttem, hogy egész nap ezt az öltözéket fogom viselni - felelte komolyan. Közben leszállt rólam, és elém állt, fejét felszegte, és magabiztos léptekkel megindult az asztal felé - kérem figyeljen jobban a reggelimre, még a végén odaégeti - fűzte még hozzá. Halottam, hogy kuncog, de belementem a játékba.
- Ahogy a kisasszony parancsolja. S akkor így szándékozik iskolába menni? - lepődtem meg. Még a kezemet is a szám elé tettem, hogy fokozzam megrökönyödésemet.
- Természetesen, ma nem megyek iskolába, a mai napomat a nagymamámmal töltöm - mondta buzgón és még egy elbűvölő mosolyt is társított az egészhez. De ebben a percben, az emeletről két eléggé felháborodott egyén baktatott le, és a gondolataik se ígértek valami jót.
- Mit mondtál angyalom? - lepődött meg Camilla.- Ezt te sem gondolhatod komolyan, hiszen eddig úgy szeretted - vált esdeklővé a hangja. Szegény nagyon megijedhetett. Hát igaz, hogy nem mindennap közli a kicsi lányuk, hogy ő pedig nem azt csinálja, amit elvárnak tőle. És még milyen régen voltam én náluk... Gyorsan odarohantam mellé
- Játszunk - suttogtam a fülébe. Éreztem a megrökönyödését, de Antony megelőzött a magyarázkodásban.
- Tessék? - fordult felém, de ekkora már fiam megérintette, és megmutatta neki, az egész reggeli beszélgetésünket, melyet Alice gondolatai között látott.
- Oh - kerekedett el a szája - az más - mosolygott most ő is - akkor mi most magatokra is hagyunk, de ne feledd 7 órakor indulás - fordult Alice felé
- Igenis - szélesedett ki a mosoly kis unokám száján.
- Akkor ha jól hallom mégis kénytelen lesz meglátogatni az iskolát - mosolyogtam rá vidámat.
- Ami azt illeti - biggyesztette le a száját - a délelőtőtt ott fogom tölteni - s ismét egy mosolyt villantott fel - de a délutánom elég mozgalmas lesz. Mint a nap az égen, úgy fogok ragyogni - s nem bírta tovább elnevette magát, s vele együtt nevettem én is - Hiszen délután veled lehetek - nézett rám nagy szemeivel.
Végül elétettem a reggelijét, s én magam pedig figyelmesen néztem, ahogy szépen falatozik. 7 órakkor tényleg elindult az iskolába, Anthony kíséretében. Camilla 8-kor ment el, minden áron rá akart venni, hogy menjek vele, de én rávehetetlen voltam. Egy kicsit egyedül is akartam lenni, és nem csak a családi légkört élvezni. Jó velük lenni, mert olyankor elönt a boldogság, de egy idő után, nehéz ezt fent tartani. Nehéz boldognak lennem, és mosolyognom, az álarcomat fenn tartanom, mert mindig, minden egyes percben eszembejut ő. Ő akiért az életemet adnám, akit még mindig szeretek, de ő már azt hiszi, rég halott vagyok. S ez így is fog maradni. Soha nem fog felismeri, hisz a régi önmagamhoz nem is hasonlítok. A hajam fekete, a szám vérvörös, a szemeimet ki szoktam húzni feketével, hogy még jobban eltüntessem régi önmagamat. A ruhatáram pedig... egyik rikító darab követi a másikat. Főleg csak selyem ruháim vannak. Az ékszerek mindennaposak. A nyakamban hordok egy oroszlánt. Emlékként... egy karikagyűrűt, a férfitömeg ellen, és egy másikat, mely az eljegyzési gyűrű szerepét tölti be. A lábamon csak magassarkút vagyok hajlandó hordani, tehát mondhatjuk azt, hogy nagyon igényesen öltözködöm, és a régi énemnek teljesen hátat fordítottam.
Már 9 óra van jól elgondolkozhattam. Azt hiszem, jó lenne elmenni La Pusba, remélem még találkozhatok, pár régi cimborával...
Az autóm a felhajtón volt még mindig. De úgy döntöttem, hogy most élvezni fogom a futást, hiszen olyan régen csináltam már. Ha pedig egy új farkassal találkozom, nos akkor kénytelen leszek bevetni az egyik képességem. Szépen lassan megindultam az erdő felé, örültem, hogy a fiam itt maradt ebben a házban, így nem kellett olyan sokat emberi tempóban mennem, hiszen a házat körülölelte az erdő, de mégis voltak szomszédok.
Közben észrevettem a levelek hullását, egy kisebb széllel társulva. Íncsiklandozó illatot hozott magával a friss levegő, mely megcsapta az orromat, ezért gyorsabb tempóra kapcsoltam, hogy minél hamarabb élvezhessem a futás örömét, és ne keljen a gondolataim közt lennem. S mikor már az erdőben voltam futottam, ahogy csak tudtam. Éreztem, ahogy az állatok fejvesztve menekülnek előllem, ahogy megérzik a szagomat. Ahogy a levegő az arcomba csap és a levelek susogását, mihelyts elhaladtam mellettük, de élveztem, nagyon. Pár perccel később pedig már La Push partjainál jártam. Éreztem azt a szúrós szagot, mely figyelmeztetett, hogy veszélyben vagyok. De nem törődtem vele, elindultam egy ismerős háza felé. Halottam a morgásokat, melyek az erdő felől érkeztek, láttam ahogy a lakosok fejvesztve menekülnek be a házaikba menedéket lelve, mint az erdőben az állatok, minél messzebb tőlem. Tudtam, hogy ezt mind én váltottam ki, ezért egy erős nyugalomhullámot küldtem szét. Érezhető volt még mindig a feszültség, de már nem annyira. Gondolkoztam rajta, hogy vajon a másik képességemet be kellene e vetnem, de nem akartam őket átverni, így hagytam, had tudják merre megyek. Már éppen elértem volna a házat, mikor egy fiatal fiú rohant be abba az épületbe, melybe én is tartottam. S azonnal ki is jött egy rézbőrű fekete szemű és hajú fiú társaságában, de ahogy találkozott a tekintetünk odarohant hozzám, és szorosan a karjaiba zárt.
- Úgy örülök, hogy végre eljöttél - mormolta a fülembe - fújj most miért vagy ilyen büdös? - nézett a szemeimbe, s közben alig tudta a mosolyát leplezni - nem tudnál tenni elenne? A fiúkat majd én lerendezem - nézett hátra a válla felet.
- Hát ha ezt szeretnéd - becsuktam a szemem és elképzeltem milyen volt még emberként az illatom, közben éreztem, ahogy mellettem megkönnyebülten fújja ki a levegőt, ezért kinyitottam a szemem és egy vigyorgó Jacobbal találtam magam szembe.
- Nah így már mindjárt jobb - ölelt át újra - miért csak most jöttél, nem is halott rólad senki - dorgált meg.
- Hisz tudod te is pontosan, mit csinálok - védtem magam azonnal
- Hm ezek szerint nem használod a képességed - húzta el a száját
- Micsoda? - kérdeztem azonnal
- Aggódtam - suttogta - de arra gondoltam, ezt majd kiolvasod, de ha nem használod a képességed...
- Igen ebben igazad van - mosolyogtam rá, és bekapcsoltam a képességem - mostmár hallak - mondtam olyan halkan, hogy csak ő halja meg, de ez sajnos a gondolatokkal nem így volt, megrohamoztak, és kellett pár másodperc, mire csak Jackobra tudtam koncentrálni...
"Ez a rühes vámpír meg mit keres itt" - halottam meg egy fiatal hangot a fejemben - "Ne sértegesd, ő az alfa barátja, és ő soha nem ölt embert" - mondta egy másik - "És nem is ízlelt" - gyorsan elzártam ezeket a gondolatokat, s csak Jacobra koncentráltam, nem akartam őket hallgatni, elég volt ennyi...
- És, hogy van az én legjobb barátom? Mi a helyzet a bevésődéssel?- kérdeztem meg. S elmesélte, hogy még mindig nem találta meg magának a tökéletes társat, a bevésődése pedig még nem jelentkezett. Volt ugyan pár nő az életében, de idővel mindannyian tovább álltak. Volt, aki a farkaslététől megijedt, de akadt olyan is, aki egyszerűen csak kalandot keresett benne, vagy egy baleset szakította ki a lányt az élők sorából. Mesélt ugyan egy lányról, akit messziről látott egyszer New Yorkban és nagyon szép aranybarna haja volt, kék szemei, de mire odaért volna hozzá, addigra eltűnt, és azóta nem látta. Elmondta, hogy páran feladták a farkaslétet a bevésődésük miatt, de akadnak még olyanok még ő, akiknek még mindig fiatalok.
- S ki olyan fiatal mint te? - néztem rá kacéran
- Hát ott van például Leath és Seth, rájuk biztos emlékszel. Ők még nem találták meg a párjukat és még Paul. A többiek pedig fiatalabbak. De nézd meg magad is. - mondta, s már láttam is a gondolatai között. A három régi ismerőst, de ott volt még Sam fia is, s Embry dédunokája.
Mielőtt elmentem volna, megbeszéltük, hogy holnap este eljönnek Antonyékhoz. Már úgyis rég találkoztak. Egy ölelés után futva tettem meg az utat a házig. Mivel most bekapcsolva hagytam a képességem az erdő állatai nem menekültek olyan fejvesztve, de még így is a sebességem megrémítette őket, amit meg tudok érteni. Hiszen nagyon gyorsan mentem, egy ragadozóhoz hűen, csupán az illatom volt más, s ezt ők is tudták. Ezért mikor észrevettek elmentek az utamból. Mikor végre a házhoz értem gyorsan bepattantam a kocsimba, és az iskolához hajtottam.
Útközben felhívtam Camillt, hogy ma én mennék Alicért, bár szerette volna tudni az okát, de sikeresen eltereltem a témát, hogy estére csinálja meg a süt csirke receptjét, mert láttam, hogy azzal az este folyamán nagy sikert érne el. Megköszönte az ötletemet, és már le is tette a telefont. Természetesen belement, és mikor sikeresen felvettem Alicet, már száguldottunk is, Seattle felé. Imádtam a sebességet, s szerencsére minden családtagom így volt ezzel. Hamar odaértük, és megvettük a holnapi meglepetés partyhoz a szükséges kellékeket. Vettünk party dekorációt, beugrottunk egy plázába, ahol szinte, az egész épületet kifosztottuk. Majd süteményeket mentünk megrendelni. Aztán elintéztem pár telefont, s mire mindennel végeztük, már sötétedett. Alkonyat, egy gyönyörű napszakasz, valaminek a vége, valaminek a kezdete... Éreztem, hogy elfog a szomorúság, de ismét csak mosolyogtam, meghazudtolva a saját érzéseimet és elnyomva a lelkemben dúló háborút, vidáman mentem be a házba. Alice rögtön elmesélte, mi történt vele az iskolába, majd Anthonyval együtt vacsoráztak, én pedig kimentem közben az udvarra. Halottam az önfeledt nevetésüket, éreztem a boldogságukat. Az égen a csillagok ragyogtak, mintha hirdetnék, a boldogság itt van, csak nyisd ki a szemed, és vedd észre, a láthatót.
Már lefektették Alicet, mikor bementem. Elbúcsúztak tőlem is, majd ők is elmentek aludni. Eltudom képzelni Camilla részéről ez mennyi alvást jelent, aprót kuncogtam is ezen, de tudtam, hogy Anthonynak szüksége van a pihenésre, hiszen majdnem egy hete nem aludt egy percet sem, ez pedig hosszú idő, neki szüksége van az alvásra, mert ő nem teljes értékű vámpír.
Az éjszaka folyamán, kitakarítottam a házat, készítettem reggelit, majd ahogy mindenki útra kelt, előkészültem az esti partyhoz. Hiszen nagy nap a mai.
Az első napsugarakkal együtt én is felkeltem, és elindultam egy kis reggelit készíteni Alicnek. Különleges ez a név számomra, hiszen már ismerek egy ilyen személyt, s kis unokám épp olyan különleges, mint ő. Csak külsőre inkább rám hasonlít, míg belsőleg... nos teljesen olyan, mintha ő lenne itt. Hihetetlen a hasonlóság köztük. Hátborzongató és félelmetes, mert soha nem engedi elfelejteni, a múltamat....
Az emlékeim mélyen gyökereznek, mint egy erősen ragaszkodó nagy lombos fa. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha a felejtésért fogok esedezni, de mint oly sok, minden az életemben, ez is megesett már velem. De vámpír vagyok, és mint a tudásomat, az emlékeimet sem tudom feledni. Már emberként is különlegesen tudtam az emlékeimet őrizni, s mióta vámpír vagyok, azóta mind ez erősödött.
Az elején örültem neki, hogy emlékezni fogok. Majd az idő előrehaladtával fájdalmat okozott, és majd az őrületbe kergetett. Akkoriban szedtem össze egy csomó képességet, és sokan abban az időszakomban hódoltak be. Olyan voltam, mint egy hurrikán, ha nem engedelmeskedtek, könyörtelenül lecsaptam, csak úgy mint ők az áldozataikra. Nem törődtem semmivel, csak visszaadtam, amit ők adtak. Emlékeim szerint, még Janet is megfélemlítettem párszor, pedig az nagy szó...
Erős hálót kellett szőnöm, amin nincs áthatolási lehetőség. S ez ellen a fellázadásom, a múltam elfeledéséért, s a kitöréseim emiatt csak erősödtek. Százával hódoltak be, és nagyon megcsapolták az erdő lakóinak számát. Elsőre ez is kétségbe ejtő volt, hisz ezáltal, hamar vissza kell térni a régi életformájukhoz, és ölhetnek ismét embereket, s a legszörnyűbb az egészben, hogy nem csak nekik, hanem mindenki másnál is ez lesz a helyzet, ezt pedig nem engedhetem.
Az első intézkedésem ez ellen, az állatgazdálkodás volt. Ez sokkal nehezebb volt, mint bármi más, hiszen ki látott már olyat, hogy egy vámpír nem csak, hogy nem támad, arra, amire akarna, de még az ételét is szépen nevelgeti? Nos elég hajmeresztő volt nem mondom, de a legjobban az ötlet kitalálója lepett meg, mert az nem én voltam, én csak parancsba adtam. Aro adta, az ötletet, mondván a világunkban rend kell, és ez ami most van, nagyon kaotikus, ezért egységet kell alkotnunk, és együttes erővel átvészelni, ezt a nehéz időszakot. S így jött létre az is, hogy "Gyere Volterábba, ha nehéz átállnod, mi majd segítünk".
Ijesztő volt, mikor a nomádok beállítottak, hisz tudták, hogy ők sem maradnak titokban előttem, mindenkit felderítek, és minél hamarabb tesz, az önkontrollja erősítése érdekében, annál biztosabb lehet a létezésében. Felháborodás, ez jellemezte a kastélyt. Ők már az elején átálltak, és az az aroma, még engem is megőrjített, pedig ember vérét akkor még csak nem is ízleltem. Édes, és mámorítóan kellemes, mint az eső felszabadító hatása, egy fülledt éjszaka után. Én is úgy éreztem magam akkor. De sikeresen bevált mindkét intézkedés, és együttes erővel egy új világot teremtettünk. Igen együttesen, mert akkor már az egész Volturi, ezt akarta. Nem örömből, csak az akaratukat akarták érvényesíteni. Azt akarták, ha már nekik szenvedni kell, akkor a többi fajtársuk is szenvedjen. Nem mertek ellenem fellépni, hisz hatásos belépővel álltam közéjük és lettem én az új uralkodó.
- Hát te meg mit csinálsz?- álmos hangon szólítottak meg. Éreztem az egyenletes légzését, és a vér csörgedezését, ahogy lassan áramlik az ereiben. Szépen lassan megfordultam, és szembe találtam magam Aliccel, hát ez rám vall. Elkalandozóm és máris elfelejtem, hol is vagyok valójában.
- Reggelit - mosolyogtam rá - palacsintát, ha jól emlékszem szereted, már pedig én nem tévedhetek - gondolkodtam el látványosan. Egy visításra lettem figyelmes, majd csak azt éreztem, hogy két erős kéz fonódik a nyakam köré, a derekamra pedig két láb, és egy cuppanós puszit kaptam az arcomra.
- Köszönöm - mondta.
- Ugyan - legyintettem - semmiség, de remélem éhes vagy - és ebben a pillanatban megkordult az én kis unokám hasa. Hangos nevetésben törtünk ki, majd az órára pillantottam, ami 6 órát mutatott. Majd vissza Alicre, és megállapítottam, hogy még mindig pizsamában van. Egy kis kék hálóingben, mely hosszú ujjú, és egészen a földig ér le. Úgy nézett ki, mint egy 19. századi királynő.
- Nem gondolja a kisasszony, hogy fel kellene öltözni? - próbáltam vele tréfálkozni.
- Nos, ma úgy döntöttem, hogy egész nap ezt az öltözéket fogom viselni - felelte komolyan. Közben leszállt rólam, és elém állt, fejét felszegte, és magabiztos léptekkel megindult az asztal felé - kérem figyeljen jobban a reggelimre, még a végén odaégeti - fűzte még hozzá. Halottam, hogy kuncog, de belementem a játékba.
- Ahogy a kisasszony parancsolja. S akkor így szándékozik iskolába menni? - lepődtem meg. Még a kezemet is a szám elé tettem, hogy fokozzam megrökönyödésemet.
- Természetesen, ma nem megyek iskolába, a mai napomat a nagymamámmal töltöm - mondta buzgón és még egy elbűvölő mosolyt is társított az egészhez. De ebben a percben, az emeletről két eléggé felháborodott egyén baktatott le, és a gondolataik se ígértek valami jót.
- Mit mondtál angyalom? - lepődött meg Camilla.- Ezt te sem gondolhatod komolyan, hiszen eddig úgy szeretted - vált esdeklővé a hangja. Szegény nagyon megijedhetett. Hát igaz, hogy nem mindennap közli a kicsi lányuk, hogy ő pedig nem azt csinálja, amit elvárnak tőle. És még milyen régen voltam én náluk... Gyorsan odarohantam mellé
- Játszunk - suttogtam a fülébe. Éreztem a megrökönyödését, de Antony megelőzött a magyarázkodásban.
- Tessék? - fordult felém, de ekkora már fiam megérintette, és megmutatta neki, az egész reggeli beszélgetésünket, melyet Alice gondolatai között látott.
- Oh - kerekedett el a szája - az más - mosolygott most ő is - akkor mi most magatokra is hagyunk, de ne feledd 7 órakor indulás - fordult Alice felé
- Igenis - szélesedett ki a mosoly kis unokám száján.
- Akkor ha jól hallom mégis kénytelen lesz meglátogatni az iskolát - mosolyogtam rá vidámat.
- Ami azt illeti - biggyesztette le a száját - a délelőtőtt ott fogom tölteni - s ismét egy mosolyt villantott fel - de a délutánom elég mozgalmas lesz. Mint a nap az égen, úgy fogok ragyogni - s nem bírta tovább elnevette magát, s vele együtt nevettem én is - Hiszen délután veled lehetek - nézett rám nagy szemeivel.
Végül elétettem a reggelijét, s én magam pedig figyelmesen néztem, ahogy szépen falatozik. 7 órakkor tényleg elindult az iskolába, Anthony kíséretében. Camilla 8-kor ment el, minden áron rá akart venni, hogy menjek vele, de én rávehetetlen voltam. Egy kicsit egyedül is akartam lenni, és nem csak a családi légkört élvezni. Jó velük lenni, mert olyankor elönt a boldogság, de egy idő után, nehéz ezt fent tartani. Nehéz boldognak lennem, és mosolyognom, az álarcomat fenn tartanom, mert mindig, minden egyes percben eszembejut ő. Ő akiért az életemet adnám, akit még mindig szeretek, de ő már azt hiszi, rég halott vagyok. S ez így is fog maradni. Soha nem fog felismeri, hisz a régi önmagamhoz nem is hasonlítok. A hajam fekete, a szám vérvörös, a szemeimet ki szoktam húzni feketével, hogy még jobban eltüntessem régi önmagamat. A ruhatáram pedig... egyik rikító darab követi a másikat. Főleg csak selyem ruháim vannak. Az ékszerek mindennaposak. A nyakamban hordok egy oroszlánt. Emlékként... egy karikagyűrűt, a férfitömeg ellen, és egy másikat, mely az eljegyzési gyűrű szerepét tölti be. A lábamon csak magassarkút vagyok hajlandó hordani, tehát mondhatjuk azt, hogy nagyon igényesen öltözködöm, és a régi énemnek teljesen hátat fordítottam.
Már 9 óra van jól elgondolkozhattam. Azt hiszem, jó lenne elmenni La Pusba, remélem még találkozhatok, pár régi cimborával...
Az autóm a felhajtón volt még mindig. De úgy döntöttem, hogy most élvezni fogom a futást, hiszen olyan régen csináltam már. Ha pedig egy új farkassal találkozom, nos akkor kénytelen leszek bevetni az egyik képességem. Szépen lassan megindultam az erdő felé, örültem, hogy a fiam itt maradt ebben a házban, így nem kellett olyan sokat emberi tempóban mennem, hiszen a házat körülölelte az erdő, de mégis voltak szomszédok.
Közben észrevettem a levelek hullását, egy kisebb széllel társulva. Íncsiklandozó illatot hozott magával a friss levegő, mely megcsapta az orromat, ezért gyorsabb tempóra kapcsoltam, hogy minél hamarabb élvezhessem a futás örömét, és ne keljen a gondolataim közt lennem. S mikor már az erdőben voltam futottam, ahogy csak tudtam. Éreztem, ahogy az állatok fejvesztve menekülnek előllem, ahogy megérzik a szagomat. Ahogy a levegő az arcomba csap és a levelek susogását, mihelyts elhaladtam mellettük, de élveztem, nagyon. Pár perccel később pedig már La Push partjainál jártam. Éreztem azt a szúrós szagot, mely figyelmeztetett, hogy veszélyben vagyok. De nem törődtem vele, elindultam egy ismerős háza felé. Halottam a morgásokat, melyek az erdő felől érkeztek, láttam ahogy a lakosok fejvesztve menekülnek be a házaikba menedéket lelve, mint az erdőben az állatok, minél messzebb tőlem. Tudtam, hogy ezt mind én váltottam ki, ezért egy erős nyugalomhullámot küldtem szét. Érezhető volt még mindig a feszültség, de már nem annyira. Gondolkoztam rajta, hogy vajon a másik képességemet be kellene e vetnem, de nem akartam őket átverni, így hagytam, had tudják merre megyek. Már éppen elértem volna a házat, mikor egy fiatal fiú rohant be abba az épületbe, melybe én is tartottam. S azonnal ki is jött egy rézbőrű fekete szemű és hajú fiú társaságában, de ahogy találkozott a tekintetünk odarohant hozzám, és szorosan a karjaiba zárt.
- Úgy örülök, hogy végre eljöttél - mormolta a fülembe - fújj most miért vagy ilyen büdös? - nézett a szemeimbe, s közben alig tudta a mosolyát leplezni - nem tudnál tenni elenne? A fiúkat majd én lerendezem - nézett hátra a válla felet.
- Hát ha ezt szeretnéd - becsuktam a szemem és elképzeltem milyen volt még emberként az illatom, közben éreztem, ahogy mellettem megkönnyebülten fújja ki a levegőt, ezért kinyitottam a szemem és egy vigyorgó Jacobbal találtam magam szembe.
- Nah így már mindjárt jobb - ölelt át újra - miért csak most jöttél, nem is halott rólad senki - dorgált meg.
- Hisz tudod te is pontosan, mit csinálok - védtem magam azonnal
- Hm ezek szerint nem használod a képességed - húzta el a száját
- Micsoda? - kérdeztem azonnal
- Aggódtam - suttogta - de arra gondoltam, ezt majd kiolvasod, de ha nem használod a képességed...
- Igen ebben igazad van - mosolyogtam rá, és bekapcsoltam a képességem - mostmár hallak - mondtam olyan halkan, hogy csak ő halja meg, de ez sajnos a gondolatokkal nem így volt, megrohamoztak, és kellett pár másodperc, mire csak Jackobra tudtam koncentrálni...
"Ez a rühes vámpír meg mit keres itt" - halottam meg egy fiatal hangot a fejemben - "Ne sértegesd, ő az alfa barátja, és ő soha nem ölt embert" - mondta egy másik - "És nem is ízlelt" - gyorsan elzártam ezeket a gondolatokat, s csak Jacobra koncentráltam, nem akartam őket hallgatni, elég volt ennyi...
- És, hogy van az én legjobb barátom? Mi a helyzet a bevésődéssel?- kérdeztem meg. S elmesélte, hogy még mindig nem találta meg magának a tökéletes társat, a bevésődése pedig még nem jelentkezett. Volt ugyan pár nő az életében, de idővel mindannyian tovább álltak. Volt, aki a farkaslététől megijedt, de akadt olyan is, aki egyszerűen csak kalandot keresett benne, vagy egy baleset szakította ki a lányt az élők sorából. Mesélt ugyan egy lányról, akit messziről látott egyszer New Yorkban és nagyon szép aranybarna haja volt, kék szemei, de mire odaért volna hozzá, addigra eltűnt, és azóta nem látta. Elmondta, hogy páran feladták a farkaslétet a bevésődésük miatt, de akadnak még olyanok még ő, akiknek még mindig fiatalok.
- S ki olyan fiatal mint te? - néztem rá kacéran
- Hát ott van például Leath és Seth, rájuk biztos emlékszel. Ők még nem találták meg a párjukat és még Paul. A többiek pedig fiatalabbak. De nézd meg magad is. - mondta, s már láttam is a gondolatai között. A három régi ismerőst, de ott volt még Sam fia is, s Embry dédunokája.
Mielőtt elmentem volna, megbeszéltük, hogy holnap este eljönnek Antonyékhoz. Már úgyis rég találkoztak. Egy ölelés után futva tettem meg az utat a házig. Mivel most bekapcsolva hagytam a képességem az erdő állatai nem menekültek olyan fejvesztve, de még így is a sebességem megrémítette őket, amit meg tudok érteni. Hiszen nagyon gyorsan mentem, egy ragadozóhoz hűen, csupán az illatom volt más, s ezt ők is tudták. Ezért mikor észrevettek elmentek az utamból. Mikor végre a házhoz értem gyorsan bepattantam a kocsimba, és az iskolához hajtottam.
Útközben felhívtam Camillt, hogy ma én mennék Alicért, bár szerette volna tudni az okát, de sikeresen eltereltem a témát, hogy estére csinálja meg a süt csirke receptjét, mert láttam, hogy azzal az este folyamán nagy sikert érne el. Megköszönte az ötletemet, és már le is tette a telefont. Természetesen belement, és mikor sikeresen felvettem Alicet, már száguldottunk is, Seattle felé. Imádtam a sebességet, s szerencsére minden családtagom így volt ezzel. Hamar odaértük, és megvettük a holnapi meglepetés partyhoz a szükséges kellékeket. Vettünk party dekorációt, beugrottunk egy plázába, ahol szinte, az egész épületet kifosztottuk. Majd süteményeket mentünk megrendelni. Aztán elintéztem pár telefont, s mire mindennel végeztük, már sötétedett. Alkonyat, egy gyönyörű napszakasz, valaminek a vége, valaminek a kezdete... Éreztem, hogy elfog a szomorúság, de ismét csak mosolyogtam, meghazudtolva a saját érzéseimet és elnyomva a lelkemben dúló háborút, vidáman mentem be a házba. Alice rögtön elmesélte, mi történt vele az iskolába, majd Anthonyval együtt vacsoráztak, én pedig kimentem közben az udvarra. Halottam az önfeledt nevetésüket, éreztem a boldogságukat. Az égen a csillagok ragyogtak, mintha hirdetnék, a boldogság itt van, csak nyisd ki a szemed, és vedd észre, a láthatót.
Már lefektették Alicet, mikor bementem. Elbúcsúztak tőlem is, majd ők is elmentek aludni. Eltudom képzelni Camilla részéről ez mennyi alvást jelent, aprót kuncogtam is ezen, de tudtam, hogy Anthonynak szüksége van a pihenésre, hiszen majdnem egy hete nem aludt egy percet sem, ez pedig hosszú idő, neki szüksége van az alvásra, mert ő nem teljes értékű vámpír.
Az éjszaka folyamán, kitakarítottam a házat, készítettem reggelit, majd ahogy mindenki útra kelt, előkészültem az esti partyhoz. Hiszen nagy nap a mai.
2009. december 24., csütörtök
2009. december 23., szerda
Léna 06
(Alice Camilla Swan szemszöge)
Megint álmodtam. Az erdőben futottam a nagyival épp vadászni voltunk, és megengedte, hogy egy grizzlyivel próbálkozzak. Gyorsan szaladtunk, száguldottunk a fák között, amikor az édes íz megcsapta az orromat. Még utoljára a nagyi felé fordultam, majd a illat irányába vetettem magam. Pár percen belül már ott is voltam, meglapultam egy fa tövében, s vártam a megfelelő pillanatra.... amikor...
...felébredtem... pedig már úgy beleéltem magam... és most itt kell feküdnöm az ágyamban. Körbenéztem az én birodalmamon, s közben ülő helyzetbe tornáztam magam. A falaim sárgára voltak festve, az íróasztalom közvetlenül az ablak előtt helyezkedett el, melyen egy kép volt, ahol az egész nagy család látható, ezt a hold világította meg. Elmosolyodtam ezen. Olyan jó lenne ismét együtt lenni, Amy néni is hiányzik.. de főleg a nagyi... a pillantásom közben továbbvándorolt, a ruhásszekrényem ajtaja tárva nyitva volt. S a ruháim szanaszét heverésztek. Elpirultam, ahogy az esti divatbemutatóm eszembe jutott, amit itt fent rendeztem. Két nap múlva szeretnék a legjobban kinézni, hisz mégiscsak anya születésnapja lesz. Amiről ő minden évben elfeledkezik. S ebben a percben egy kósza fénycsóva a ruhásszekrénytől balra helyezkedő könyvespolcom melletti kis dobozt világította meg. Bizony, ez az én drága édesanyám ajándéka. Már két hete megvettem, de szerencsére senki nem látta meg. Még csak az hiányozna... Minden nap figyelem a jövőt, nehogy véletlenül is tudomása legyen, vagy esélye a meglesésére az ajándéknak drága szüleimnek. Végül a sok gondolkozás közepette felkeltem az ágyból, s a lehető leghalkabban odaosontam a könyvespolcom melletti cd lejátszómhoz, s egy halk zongorajátékot kapcsoltam be. Hiába, Swan vagyok, és minden Swan odavan a zongorajátékokért. Azt mondták ezt nagypapától örököltük, de sajnos őt nem ismerem. Bár nagyi se panaszkodhat, a zongorását is tőle tanultam el. Igaz csak rövid ideig lehetett a tanárom, de mindig is vele szerettem ezt gyakorolni a legjobban. Még ma is megvan az a zongora, amin még 4 évesen tanítgatott. Akkor még mi is Olaszországban éltünk, de kezdtünk nagyon feltűnőek lenni, ezért kicsit távolabb költöztünk Spanyolországba, majd Németországba, Angliába, és végül ide Amerikába. Apa itt nőtt fel, azért választották ezt az esős kisvárost. Nekem csak az volt, a baj, hogy így a családunk nem egy helyre költözött. Előtte sokkal közelebb voltunk egymáshoz. Szinte szomszédok voltunk... és most...minden máshogy van.
Közben folyamatosan az álmomon járt az eszem. Nem szoktam én nagyival álmodni. Főleg nem a titkos vágyamról. Olyan régóta szeretnék már egy grizzlyt... és elfogott a hév, erős késztetés kellett ahhoz, hogy ki ne ugorjak az ablakon... éhes vagyok, nyafogtam gondolatban... közben az ablakhoz lopakodtam, és kinyitottam. Még ha én nem is mehetek el, de akkor is, legalább egy kis friss levegő hadd jöjjön be. De egészen más történt, mint amire számítottam. Ahogy kinyitottam az ablakot, éreztem egy ínycsiklandozó illatot az erdő felől. Ezért fülelni kezdtem...
Az utcán két szív dobogását halottam, akik csendben mentek egymás mellett. Az egyenletes lépteik is ezt bizonyították, majd egyszer csak megálltak, s én a vámpírhallásomnak köszönhetően, mindent tisztán halottam:
- Nagyon jól éreztem magam ma este veled - csuklott el a lány hangja. Éreztem vérének lüktetését, s egyre szaporább lélegzetét. Valami miatt nagyon izgulhatott. Lehet csókot akar lopni a fiútól? Apa mindig azt mondta, hogy ha egy fiú és egy lány csókot ad a másiknak, az nagyon különleges. Hát én már kipróbáltam, még régebben, de semmi nem volt benne.
- Örülök, hogy eljöttél velem - halottam meg a fiú halk hangját, bár kétlem, hogy a lány hallotta e, nagyon halkan ejtette ki a szavakat- Gyönyörű voltál egész esete, köszönöm ezt a szép estét - nah ennek a végét a lány már biztos nem hallotta... gondolkodtam el ismét. De aztán a szapora szívverésükkel együtt a vérük őrjítően hatott rám. Egy kocsi haladt el az úton megzavarva a turbékoló párt, akik gyorsan rebbentek szét. S ez volt az én pillanatom.
Óvatosan kiugrottam, s gyors léptekkel az erdő felé futottam. Közben pedig észrevettem, egy szarvas volt, melynek én megéreztem csábító illatát. Az elmémet elborította a vörös köd, de még idejében megálltam. Egy kisebb szél keletkezett, mely az állat felé fújta az illatomat, halottam egyre gyorsabban dobogó vérének lüktetését. Hiába nem lát, azért még érzi a vesztét. Szerencsére az én illatom nem olyan erős, de így is megfordult, s az erdő belseje felé kezdett el menni. Ez volt az én szerencsém. Gyorsan utánairamodtam, s mikor ismét megállt, egy gyors mozdulattal odaugrottam, és kitörtem a nyakát. Nem szerettem szenvedést okozni a zsákmányomnak, és már mélyesztettem is a fogaimat a nyakába. Az édes nedű elkezdett folyni a torkomba, s ezzel együtt boldogságot és elégedettséget keltett bennem. Minden egyes cseppet kiszívtam belőle, s az állat élettelen testét a tisztás közepe felé dobtam, ahol egy kis patak is volt, pont jó helyre, hogy ne legyen feltűnő, de azért a ragadozók el is fogyaszthassák. Utána pedig haza felé vettem az irányt. Gyorsan felugrottam a szobámba, átöltöztem és már feküdtem is le aludni.
Másnap szóltam a szüleimnek a nagyi érkezéséről, hiszen biztosan, kiderülne, ha mást nem apa szépen kiolvasná a fejemből. Fintorodtam el egy percre. Olyan rossz, hogy nem lehet előttük titkom. Csak nagyon rövid ideig, de az is főként azért, mert akkor nincsenek a közelemben. Közben eszembejutott, hogy a barátaimat, meg szeretném hívni, így ezt is megosztottam szüleimmel, amelybe bele is mentek, feltéve, ha a szüleik el engedi őket hozzánk, hát igen. Vámpírok vagyunk, hiába nem tudják, valami félelemre és távolságtartásra készteti őket.
- Képzeljétek jön a nagyi - mondtam, s közben a gondolataim az esti álmom felé kalandoztak, mikor is apából egy morgás tört fel, ez észhez térített, így gondolatban bocsánatot is kértem tőle gyorsan: "Bocsi apu". Láttam, ahogy anya a vállára teszi a kezét, tudtam, hogy így nyugtatja.
- Mikorra várható? - kérdezte meg végül anya.
- Holnapra - vigyorogtam - annyira szeretném már, hogy itt legyen, olyan régen találkoztunk. - komorult el az arcom. Majd ismét mosolyogtam. Mert eszembe jutottak a barátaim, s hogy szeretném őket meghívni - A barátaim szeretnének meglátogatni, ha nem baj. Olyan kedvesek, vannak akik félnek, de a legtöbben nagyon aranyosak. De Annabellnél és Peternél már én is voltam, tudjátok ők vannak a szomszéd utcában és ikrek úgy mint apa - ölelt meg apát - és úgy szeretném, ha ők is eljöhetnének. De ott van még Krisz és Edmund, ők csak haverok, de őket nem lehet kihagyni semmiből - gondolkodtam el- és Liza ő a legjobb barátnőm. Ugye elhívhatom őket - néztem rájuk boci szemekkel. Az évek során már megtanultam, hogy ez bevállik.
- Hát persze, hogy elhívhatod őket kincsem - mondta kedvesen anya - de előbb a szüleikkel kell megbeszélned. Most pedig, ha nem akartok elkésni - pillantott ránk - akkor ideje elindulnotok.
- De anyu, még soha nem késtünk el - mondtam neki, de erre egyik sem reagált. Végül apa szólat meg:
- Gyere Alice induljunk- én gyorsan felrohantam a táskámért, s a kocsihoz mentünk, hogy elindulhassunk végre. Nagyon boldog voltam, hogy a barátaim eljöhetnek, de aztán a gondolataimat apa zavarta meg
- Nem vagy éhes? - pillantottam rám félve. S akkor jutott eszembe, hogy ő még nem is tudja, az esti kis kiruccanásomat.
- Nem vagyok, semmi baj nem lesz apa - s mosolyra húztam a számat. Kérdő pillantását látva megmutattam neki az esti vadászatot. Ahogy a szarvas vészesen közel jött, és megéreztem mámorító illatát, majd kiugrottam, és az erdő belsejében rátámadtam. Először kitörtem a nyakát, majd minden csepp vérét kiszívtam. S végül eltakarítottam a tetemet.
- Ez nagyon veszélyes - morogta- még bánthatott volna is... - de nem hagytam, hogy befejezze, közbevágtam.
- Ugyan apa, ezt te sem gondolhatod komolyan - forgattam meg a szemeimet. - De máskor szólok nektek is - biggyesztettem le a számat.
- Csak biztonságban akarlak tudni... - mondta halkan
- Tudom apa, szeretlek - majd adtam egy cuppanós puszit, mert közben megérkeztünk az iskolához, s gyorsan kipattantam.S a barátaimhoz futottam.
A nap folyamán elújságoltam nekik, hogy ha otthon elengedik őket, akkor tölthetünk nálunk egy közös délutánt. Ennek mindannyian nagyon örültünk. Lizával osztottam meg mindezt legelőször, majd az ikrekkel és végül Edmunddal és Krisszel is.
A mai nap csak 4 órám van, mivel még csak az első osztályba járok. Már nagyon régen megtanultam az egész könyvet unalmamban, de néha direkt ügyetlenkedem, hogy ne lógjak ki a többiek közül. A leckékkel is hamar végzek, amit anya úgy szokott megoldani, hogy egyénileg összeállít nekem egy feladatot, amellyel fél órát mindig el vagyok, s legfőképpen minden tantárgyamra épül. A lényege a labirintus. Ha egyik feladat megvan, akkor lesz kész, a másik is, de ha csak egyben is hiba van, az egész hibássá válik.
Ma az első órám matematika volt, imádtam ezt az órát. Az egyik legjobb is voltam belőle, de míg én már a harmadikosokat is megszégyenítően számoltam, addig még mindig csak az első osztályban ültem. Közben már a második órám következett olvasás, ebből kitűnő voltam és verhetetlen. Rengeteg könyvet olvastam már el, és imádtam olvasni is. Az ezt követő órám testnevelés volt, ezt viszont utáltam. Nagyon vissza kellett magam fogni. És sose sikerült jól. Vagy túl jó voltam, vagy túl rossz. Eddig még nem találtam meg az arany közép utat... vagy mit, valahogy így mondták a nagyok az egyik könyvben. Aztán írás óra következett. Hát ez sem volt a legnagyobb erősségem, túlságosan is csúnyának találtam az írásomat, de a tanáraim el voltak tőle ragadtatva, akárcsak a személyemtől.
Az órák végeztével a menzára mentünk, s egy adag sült krumplival az egész szünetet átbeszélgettük, aztán már mennem is kellett a színjátszókörbe. Nagyon szerettem szerepelni. Ezen kívül énekelni, és zongorázni jártam még el. Egyszer egy matek versenyen is részt vettem, s sikeresen meg is nyertem, de azóta nem volt sajnos újabb verseny, amin részt tudtam volna venni. A tanáraim között egy csodabogárnak számítottam. Emlékszem egy hónapja be is hívatták, a szüleimet, hogy nem akarnak e egy másik osztályba beíratni, mert a tudásom meghaladja a csoporttársaimét, s így unatkozni fogok. S egy unatkozó gyerek, soha nem jó egy osztályban. De ők nagyon hűen ragaszkodtak ahhoz, hogy ezzel az osztállyal folytassam a tanulmányaimat, amit az elején nem értettem, de mára már megértem. Hiszen itt vannak a barátaim, és ők számomra nagyon fontosk. Ők hozzák meg a kedvet a tanuláshoz, és reggel, hogy elinduljak ebbe az intézménybe, s hogy néha bénázzak is. Hisz néha jó, ha nem csak nekem, de másnak is van sikerélménye.
A színjátszó körön, ma egy karácsonyi darabot vettünk. Még a szerepek nincsenek kiosztva, csak felolvasták, hogy miről is fog szólni majd ez az előadás. S így elsőre nekem nagyon tetszik. Van két választásunk, vagy előadjuk, az Gyufaárus lányt,a Betlehemet gyorsan ki lőtték a nagyok, mondván már sokat volt, vagy előadunk egy saját darabot, melyben bemutatjuk, hogy a saját osztályunk, hogyan is készül a karácsonyra.
Nekem személy szerint a második jobban tetszik és ezt ott el is mondtam, de azt mondták, még gondoljuk át, és holnapra fejtsük ki az érveinket. Hát az enyémek egyszerűek. Ez egy szabad színdarab lenne, és ha akarna mindenki benne lehetne. A karácsony számomra pedig a mind együtt vagyunk és ünnepelünk, ezt pedig szerintem ez a szabad színdarab tudná biztosítani. S hogy miért szabad? Azért, mert mi találjuk, ki, hogyan is készülünk, mert ha az osztályok bele mennek, akkor nem csak a színjátszó körben, de a saját osztályunkkal vihetjük véghez ezt az egészet, s úgy adhatjuk elő, ahogy az nekünk tetszene. Nem lenne megkötve, hogy te ezt, te pedig ezt mondod. S ki hova áll, hanem minden a mi akaratunk, vágyunk és fantáziánk szerint alakulna. Persze biztos beleszólna a tanárnéni is. Gondolkodtam el.
Az nap gyorsan elteltek, a suliban pedig kitaláltuk, hogy holnap mindent részletesen megbeszélünk, addig is megkérdezik a szüleiktől, hogy eljöhetnek e. Nagyon féltem, hogy valamelyik szülő esetleg nem fogja elengedni, az egyik barátomat. Bár a fiúk miatt nem nagyon bánkódnék, de velük is jól elolvastam. Mire este a leckével végeztem és megnéztem a kedvenc rajzfilmemet. Már mehettem is fürdeni. Aztán adtam a szüleimnek egy- egy cuppanós puszit, és már mentem is aludni.
Egy kis idő múlva halottam szüleim kétkedő beszélgetését, hogy nagyi biztos szólna, ha jönne... de hisz a képességem soha nem hagyott cserben, az álmaim pedig már egész kiskorom óta jól működik...
Eleinte az álmaimban működött a képességem. Ezáltal tudtam meg, mi is fog történni a jövőben, vagy mi történt a múltban. Sokszor féltem is emiatt, és rémálmaim is voltak, vagyis eleinte ezt hittem, de azóta tudom, hogy mindez csak a képességem, így fejlődött ki. Majd már 5 évesen már, amikor ébren voltam, akkor is voltak látomásaim. Emiatt nem is engedtek a kortársaimhoz, nehogy megijesszem őket, s tényleg ijesztő, néha ahogy a látomásaim rám törnek. Tudom, mert apa megmutatta, és így kénytelen voltam belátni, hogy igaza van. Egy nem mindennapi lány vagyok, nem mindennapi erővel és képességgel. S ezt nem szabad mindenkinek tudnia. Végül felugrottam az ablakomba, óvatosan becsuktam és az ágyhoz mentem. Halottam, ahogy a padló halkan recsegni- ropogni kezd alattam, nem hiába, már régi darab. Már gondolatban, vagy száz féle variációt kitaláltam, hogy mit is mondok, hogy nem alszok, amikor is észbe kaptam, hogy semmi nem történik. Tehát nem hallották meg, akkor nagyon egymásba lehetnek merülve. Vagyis a beszélgetésükbe. Aprót kuncogtam ezen, majd átvettem a pizsamámat, hogy egy tisztában bújhassak be az ágyba, s mikor végre lefeküdtem, szinte azonnal álomba is merültem.
Ismét álmodtam, s a nagyi volt benne, de most nem vadászni voltunk, hanem anya szülinapját készítettük elő. Egy szép tortát készítettünk neki. Egész különlegeset, olyat, mely a mi családunkat is tükrözi. Az alja műanyag kanna volt, tele állati vérrel és a teteje gyümölcsös, jó sok tejszínhabbal. Hiszen a családban van aki csak vért, van aki csak emberi táplálok eszik, sőt még akad olyan is, aki vegyesen étkezik, mint én. Mosolyodtam el álmomban. Aztán elmentünk, és néztünk neki egy szép ruhát, vettünk egy ajándékot, voltunk egy party szervizben is, ahol lufikat, színes tányérokat és apróságokat rendeltünk. Végül mikor hazaértünk, épp indultunk volna vadászni, mikor épp ismét felébredtem...
Már épp mérgelődni akartam, amikor a pillantásom az ágy melletti éjjeliszekrényemen lévő órámra esett, ami háromnegyed hetet mutat. Azonnal kipattantam, s sebesen a ruháimat kezdtem válogatni. De előtte kinéztem az ablakon, s megállapítottam, hogy elég szeles ma az idő, ezért egy piros fodros ruha és egy fekete harisnya mellett döntöttem. Gyorsan magamra kapkodtam, amikor egy látomásom lett. Láttam a nagyit, amint épp kopogtat, és a szüleimet, a döbbent kifejezésesükkel, amint kinyitják neki az ajtót. Majd apa szorosan az ölelésébe zárta. Gyorsan kellett döntenem, s már rohantam is lefelé, rögtön az ajtóhoz mentem, még éreztem, szüleim kérdő pillantását, de most nem érdekelt, kiléptem s megláttam, azt akire már olyan régóta vágyok...
- Nagyi – kiáltottam – úgy örülök, hogy itt vagy- s adtam két cuppanós puszit az arcára – anyáék bent vannak, képzeld nem akartak hinni nekem, pedig a képességem még soha nem csapot be – mosolyogtam, bár az még csak most jutott eszembe, hogy én erről elvileg nem is tudhatok... de most ez nem érdekelt, csak ő– úgy örülök, hogy itt vagy, hiányoztál – öleltem meg ismét szorosan.
Megint álmodtam. Az erdőben futottam a nagyival épp vadászni voltunk, és megengedte, hogy egy grizzlyivel próbálkozzak. Gyorsan szaladtunk, száguldottunk a fák között, amikor az édes íz megcsapta az orromat. Még utoljára a nagyi felé fordultam, majd a illat irányába vetettem magam. Pár percen belül már ott is voltam, meglapultam egy fa tövében, s vártam a megfelelő pillanatra.... amikor...
...felébredtem... pedig már úgy beleéltem magam... és most itt kell feküdnöm az ágyamban. Körbenéztem az én birodalmamon, s közben ülő helyzetbe tornáztam magam. A falaim sárgára voltak festve, az íróasztalom közvetlenül az ablak előtt helyezkedett el, melyen egy kép volt, ahol az egész nagy család látható, ezt a hold világította meg. Elmosolyodtam ezen. Olyan jó lenne ismét együtt lenni, Amy néni is hiányzik.. de főleg a nagyi... a pillantásom közben továbbvándorolt, a ruhásszekrényem ajtaja tárva nyitva volt. S a ruháim szanaszét heverésztek. Elpirultam, ahogy az esti divatbemutatóm eszembe jutott, amit itt fent rendeztem. Két nap múlva szeretnék a legjobban kinézni, hisz mégiscsak anya születésnapja lesz. Amiről ő minden évben elfeledkezik. S ebben a percben egy kósza fénycsóva a ruhásszekrénytől balra helyezkedő könyvespolcom melletti kis dobozt világította meg. Bizony, ez az én drága édesanyám ajándéka. Már két hete megvettem, de szerencsére senki nem látta meg. Még csak az hiányozna... Minden nap figyelem a jövőt, nehogy véletlenül is tudomása legyen, vagy esélye a meglesésére az ajándéknak drága szüleimnek. Végül a sok gondolkozás közepette felkeltem az ágyból, s a lehető leghalkabban odaosontam a könyvespolcom melletti cd lejátszómhoz, s egy halk zongorajátékot kapcsoltam be. Hiába, Swan vagyok, és minden Swan odavan a zongorajátékokért. Azt mondták ezt nagypapától örököltük, de sajnos őt nem ismerem. Bár nagyi se panaszkodhat, a zongorását is tőle tanultam el. Igaz csak rövid ideig lehetett a tanárom, de mindig is vele szerettem ezt gyakorolni a legjobban. Még ma is megvan az a zongora, amin még 4 évesen tanítgatott. Akkor még mi is Olaszországban éltünk, de kezdtünk nagyon feltűnőek lenni, ezért kicsit távolabb költöztünk Spanyolországba, majd Németországba, Angliába, és végül ide Amerikába. Apa itt nőtt fel, azért választották ezt az esős kisvárost. Nekem csak az volt, a baj, hogy így a családunk nem egy helyre költözött. Előtte sokkal közelebb voltunk egymáshoz. Szinte szomszédok voltunk... és most...minden máshogy van.
Közben folyamatosan az álmomon járt az eszem. Nem szoktam én nagyival álmodni. Főleg nem a titkos vágyamról. Olyan régóta szeretnék már egy grizzlyt... és elfogott a hév, erős késztetés kellett ahhoz, hogy ki ne ugorjak az ablakon... éhes vagyok, nyafogtam gondolatban... közben az ablakhoz lopakodtam, és kinyitottam. Még ha én nem is mehetek el, de akkor is, legalább egy kis friss levegő hadd jöjjön be. De egészen más történt, mint amire számítottam. Ahogy kinyitottam az ablakot, éreztem egy ínycsiklandozó illatot az erdő felől. Ezért fülelni kezdtem...
Az utcán két szív dobogását halottam, akik csendben mentek egymás mellett. Az egyenletes lépteik is ezt bizonyították, majd egyszer csak megálltak, s én a vámpírhallásomnak köszönhetően, mindent tisztán halottam:
- Nagyon jól éreztem magam ma este veled - csuklott el a lány hangja. Éreztem vérének lüktetését, s egyre szaporább lélegzetét. Valami miatt nagyon izgulhatott. Lehet csókot akar lopni a fiútól? Apa mindig azt mondta, hogy ha egy fiú és egy lány csókot ad a másiknak, az nagyon különleges. Hát én már kipróbáltam, még régebben, de semmi nem volt benne.
- Örülök, hogy eljöttél velem - halottam meg a fiú halk hangját, bár kétlem, hogy a lány hallotta e, nagyon halkan ejtette ki a szavakat- Gyönyörű voltál egész esete, köszönöm ezt a szép estét - nah ennek a végét a lány már biztos nem hallotta... gondolkodtam el ismét. De aztán a szapora szívverésükkel együtt a vérük őrjítően hatott rám. Egy kocsi haladt el az úton megzavarva a turbékoló párt, akik gyorsan rebbentek szét. S ez volt az én pillanatom.
Óvatosan kiugrottam, s gyors léptekkel az erdő felé futottam. Közben pedig észrevettem, egy szarvas volt, melynek én megéreztem csábító illatát. Az elmémet elborította a vörös köd, de még idejében megálltam. Egy kisebb szél keletkezett, mely az állat felé fújta az illatomat, halottam egyre gyorsabban dobogó vérének lüktetését. Hiába nem lát, azért még érzi a vesztét. Szerencsére az én illatom nem olyan erős, de így is megfordult, s az erdő belseje felé kezdett el menni. Ez volt az én szerencsém. Gyorsan utánairamodtam, s mikor ismét megállt, egy gyors mozdulattal odaugrottam, és kitörtem a nyakát. Nem szerettem szenvedést okozni a zsákmányomnak, és már mélyesztettem is a fogaimat a nyakába. Az édes nedű elkezdett folyni a torkomba, s ezzel együtt boldogságot és elégedettséget keltett bennem. Minden egyes cseppet kiszívtam belőle, s az állat élettelen testét a tisztás közepe felé dobtam, ahol egy kis patak is volt, pont jó helyre, hogy ne legyen feltűnő, de azért a ragadozók el is fogyaszthassák. Utána pedig haza felé vettem az irányt. Gyorsan felugrottam a szobámba, átöltöztem és már feküdtem is le aludni.
Másnap szóltam a szüleimnek a nagyi érkezéséről, hiszen biztosan, kiderülne, ha mást nem apa szépen kiolvasná a fejemből. Fintorodtam el egy percre. Olyan rossz, hogy nem lehet előttük titkom. Csak nagyon rövid ideig, de az is főként azért, mert akkor nincsenek a közelemben. Közben eszembejutott, hogy a barátaimat, meg szeretném hívni, így ezt is megosztottam szüleimmel, amelybe bele is mentek, feltéve, ha a szüleik el engedi őket hozzánk, hát igen. Vámpírok vagyunk, hiába nem tudják, valami félelemre és távolságtartásra készteti őket.
- Képzeljétek jön a nagyi - mondtam, s közben a gondolataim az esti álmom felé kalandoztak, mikor is apából egy morgás tört fel, ez észhez térített, így gondolatban bocsánatot is kértem tőle gyorsan: "Bocsi apu". Láttam, ahogy anya a vállára teszi a kezét, tudtam, hogy így nyugtatja.
- Mikorra várható? - kérdezte meg végül anya.
- Holnapra - vigyorogtam - annyira szeretném már, hogy itt legyen, olyan régen találkoztunk. - komorult el az arcom. Majd ismét mosolyogtam. Mert eszembe jutottak a barátaim, s hogy szeretném őket meghívni - A barátaim szeretnének meglátogatni, ha nem baj. Olyan kedvesek, vannak akik félnek, de a legtöbben nagyon aranyosak. De Annabellnél és Peternél már én is voltam, tudjátok ők vannak a szomszéd utcában és ikrek úgy mint apa - ölelt meg apát - és úgy szeretném, ha ők is eljöhetnének. De ott van még Krisz és Edmund, ők csak haverok, de őket nem lehet kihagyni semmiből - gondolkodtam el- és Liza ő a legjobb barátnőm. Ugye elhívhatom őket - néztem rájuk boci szemekkel. Az évek során már megtanultam, hogy ez bevállik.
- Hát persze, hogy elhívhatod őket kincsem - mondta kedvesen anya - de előbb a szüleikkel kell megbeszélned. Most pedig, ha nem akartok elkésni - pillantott ránk - akkor ideje elindulnotok.
- De anyu, még soha nem késtünk el - mondtam neki, de erre egyik sem reagált. Végül apa szólat meg:
- Gyere Alice induljunk- én gyorsan felrohantam a táskámért, s a kocsihoz mentünk, hogy elindulhassunk végre. Nagyon boldog voltam, hogy a barátaim eljöhetnek, de aztán a gondolataimat apa zavarta meg
- Nem vagy éhes? - pillantottam rám félve. S akkor jutott eszembe, hogy ő még nem is tudja, az esti kis kiruccanásomat.
- Nem vagyok, semmi baj nem lesz apa - s mosolyra húztam a számat. Kérdő pillantását látva megmutattam neki az esti vadászatot. Ahogy a szarvas vészesen közel jött, és megéreztem mámorító illatát, majd kiugrottam, és az erdő belsejében rátámadtam. Először kitörtem a nyakát, majd minden csepp vérét kiszívtam. S végül eltakarítottam a tetemet.
- Ez nagyon veszélyes - morogta- még bánthatott volna is... - de nem hagytam, hogy befejezze, közbevágtam.
- Ugyan apa, ezt te sem gondolhatod komolyan - forgattam meg a szemeimet. - De máskor szólok nektek is - biggyesztettem le a számat.
- Csak biztonságban akarlak tudni... - mondta halkan
- Tudom apa, szeretlek - majd adtam egy cuppanós puszit, mert közben megérkeztünk az iskolához, s gyorsan kipattantam.S a barátaimhoz futottam.
A nap folyamán elújságoltam nekik, hogy ha otthon elengedik őket, akkor tölthetünk nálunk egy közös délutánt. Ennek mindannyian nagyon örültünk. Lizával osztottam meg mindezt legelőször, majd az ikrekkel és végül Edmunddal és Krisszel is.
A mai nap csak 4 órám van, mivel még csak az első osztályba járok. Már nagyon régen megtanultam az egész könyvet unalmamban, de néha direkt ügyetlenkedem, hogy ne lógjak ki a többiek közül. A leckékkel is hamar végzek, amit anya úgy szokott megoldani, hogy egyénileg összeállít nekem egy feladatot, amellyel fél órát mindig el vagyok, s legfőképpen minden tantárgyamra épül. A lényege a labirintus. Ha egyik feladat megvan, akkor lesz kész, a másik is, de ha csak egyben is hiba van, az egész hibássá válik.
Ma az első órám matematika volt, imádtam ezt az órát. Az egyik legjobb is voltam belőle, de míg én már a harmadikosokat is megszégyenítően számoltam, addig még mindig csak az első osztályban ültem. Közben már a második órám következett olvasás, ebből kitűnő voltam és verhetetlen. Rengeteg könyvet olvastam már el, és imádtam olvasni is. Az ezt követő órám testnevelés volt, ezt viszont utáltam. Nagyon vissza kellett magam fogni. És sose sikerült jól. Vagy túl jó voltam, vagy túl rossz. Eddig még nem találtam meg az arany közép utat... vagy mit, valahogy így mondták a nagyok az egyik könyvben. Aztán írás óra következett. Hát ez sem volt a legnagyobb erősségem, túlságosan is csúnyának találtam az írásomat, de a tanáraim el voltak tőle ragadtatva, akárcsak a személyemtől.
Az órák végeztével a menzára mentünk, s egy adag sült krumplival az egész szünetet átbeszélgettük, aztán már mennem is kellett a színjátszókörbe. Nagyon szerettem szerepelni. Ezen kívül énekelni, és zongorázni jártam még el. Egyszer egy matek versenyen is részt vettem, s sikeresen meg is nyertem, de azóta nem volt sajnos újabb verseny, amin részt tudtam volna venni. A tanáraim között egy csodabogárnak számítottam. Emlékszem egy hónapja be is hívatták, a szüleimet, hogy nem akarnak e egy másik osztályba beíratni, mert a tudásom meghaladja a csoporttársaimét, s így unatkozni fogok. S egy unatkozó gyerek, soha nem jó egy osztályban. De ők nagyon hűen ragaszkodtak ahhoz, hogy ezzel az osztállyal folytassam a tanulmányaimat, amit az elején nem értettem, de mára már megértem. Hiszen itt vannak a barátaim, és ők számomra nagyon fontosk. Ők hozzák meg a kedvet a tanuláshoz, és reggel, hogy elinduljak ebbe az intézménybe, s hogy néha bénázzak is. Hisz néha jó, ha nem csak nekem, de másnak is van sikerélménye.
A színjátszó körön, ma egy karácsonyi darabot vettünk. Még a szerepek nincsenek kiosztva, csak felolvasták, hogy miről is fog szólni majd ez az előadás. S így elsőre nekem nagyon tetszik. Van két választásunk, vagy előadjuk, az Gyufaárus lányt,a Betlehemet gyorsan ki lőtték a nagyok, mondván már sokat volt, vagy előadunk egy saját darabot, melyben bemutatjuk, hogy a saját osztályunk, hogyan is készül a karácsonyra.
Nekem személy szerint a második jobban tetszik és ezt ott el is mondtam, de azt mondták, még gondoljuk át, és holnapra fejtsük ki az érveinket. Hát az enyémek egyszerűek. Ez egy szabad színdarab lenne, és ha akarna mindenki benne lehetne. A karácsony számomra pedig a mind együtt vagyunk és ünnepelünk, ezt pedig szerintem ez a szabad színdarab tudná biztosítani. S hogy miért szabad? Azért, mert mi találjuk, ki, hogyan is készülünk, mert ha az osztályok bele mennek, akkor nem csak a színjátszó körben, de a saját osztályunkkal vihetjük véghez ezt az egészet, s úgy adhatjuk elő, ahogy az nekünk tetszene. Nem lenne megkötve, hogy te ezt, te pedig ezt mondod. S ki hova áll, hanem minden a mi akaratunk, vágyunk és fantáziánk szerint alakulna. Persze biztos beleszólna a tanárnéni is. Gondolkodtam el.
Az nap gyorsan elteltek, a suliban pedig kitaláltuk, hogy holnap mindent részletesen megbeszélünk, addig is megkérdezik a szüleiktől, hogy eljöhetnek e. Nagyon féltem, hogy valamelyik szülő esetleg nem fogja elengedni, az egyik barátomat. Bár a fiúk miatt nem nagyon bánkódnék, de velük is jól elolvastam. Mire este a leckével végeztem és megnéztem a kedvenc rajzfilmemet. Már mehettem is fürdeni. Aztán adtam a szüleimnek egy- egy cuppanós puszit, és már mentem is aludni.
Egy kis idő múlva halottam szüleim kétkedő beszélgetését, hogy nagyi biztos szólna, ha jönne... de hisz a képességem soha nem hagyott cserben, az álmaim pedig már egész kiskorom óta jól működik...
Eleinte az álmaimban működött a képességem. Ezáltal tudtam meg, mi is fog történni a jövőben, vagy mi történt a múltban. Sokszor féltem is emiatt, és rémálmaim is voltak, vagyis eleinte ezt hittem, de azóta tudom, hogy mindez csak a képességem, így fejlődött ki. Majd már 5 évesen már, amikor ébren voltam, akkor is voltak látomásaim. Emiatt nem is engedtek a kortársaimhoz, nehogy megijesszem őket, s tényleg ijesztő, néha ahogy a látomásaim rám törnek. Tudom, mert apa megmutatta, és így kénytelen voltam belátni, hogy igaza van. Egy nem mindennapi lány vagyok, nem mindennapi erővel és képességgel. S ezt nem szabad mindenkinek tudnia. Végül felugrottam az ablakomba, óvatosan becsuktam és az ágyhoz mentem. Halottam, ahogy a padló halkan recsegni- ropogni kezd alattam, nem hiába, már régi darab. Már gondolatban, vagy száz féle variációt kitaláltam, hogy mit is mondok, hogy nem alszok, amikor is észbe kaptam, hogy semmi nem történik. Tehát nem hallották meg, akkor nagyon egymásba lehetnek merülve. Vagyis a beszélgetésükbe. Aprót kuncogtam ezen, majd átvettem a pizsamámat, hogy egy tisztában bújhassak be az ágyba, s mikor végre lefeküdtem, szinte azonnal álomba is merültem.
Ismét álmodtam, s a nagyi volt benne, de most nem vadászni voltunk, hanem anya szülinapját készítettük elő. Egy szép tortát készítettünk neki. Egész különlegeset, olyat, mely a mi családunkat is tükrözi. Az alja műanyag kanna volt, tele állati vérrel és a teteje gyümölcsös, jó sok tejszínhabbal. Hiszen a családban van aki csak vért, van aki csak emberi táplálok eszik, sőt még akad olyan is, aki vegyesen étkezik, mint én. Mosolyodtam el álmomban. Aztán elmentünk, és néztünk neki egy szép ruhát, vettünk egy ajándékot, voltunk egy party szervizben is, ahol lufikat, színes tányérokat és apróságokat rendeltünk. Végül mikor hazaértünk, épp indultunk volna vadászni, mikor épp ismét felébredtem...
Már épp mérgelődni akartam, amikor a pillantásom az ágy melletti éjjeliszekrényemen lévő órámra esett, ami háromnegyed hetet mutat. Azonnal kipattantam, s sebesen a ruháimat kezdtem válogatni. De előtte kinéztem az ablakon, s megállapítottam, hogy elég szeles ma az idő, ezért egy piros fodros ruha és egy fekete harisnya mellett döntöttem. Gyorsan magamra kapkodtam, amikor egy látomásom lett. Láttam a nagyit, amint épp kopogtat, és a szüleimet, a döbbent kifejezésesükkel, amint kinyitják neki az ajtót. Majd apa szorosan az ölelésébe zárta. Gyorsan kellett döntenem, s már rohantam is lefelé, rögtön az ajtóhoz mentem, még éreztem, szüleim kérdő pillantását, de most nem érdekelt, kiléptem s megláttam, azt akire már olyan régóta vágyok...
- Nagyi – kiáltottam – úgy örülök, hogy itt vagy- s adtam két cuppanós puszit az arcára – anyáék bent vannak, képzeld nem akartak hinni nekem, pedig a képességem még soha nem csapot be – mosolyogtam, bár az még csak most jutott eszembe, hogy én erről elvileg nem is tudhatok... de most ez nem érdekelt, csak ő– úgy örülök, hogy itt vagy, hiányoztál – öleltem meg ismét szorosan.
2009. december 20., vasárnap
Léna 05
(Anthony szemszöge)
Hétfő reggel volt 6 óra, kedvesemmel éppen a kanapén ültünk és beszélgettünk, amikor a lépcső felől egy kis hurrikán a karjaimba ugrott, az én kislányom. Még a mai napig is hihetetlen nagy boldogság önt el, hogy egy ilyen örömteli családom van.
- Képzeljétek jön a nagyi - örvendezett - már úgy várom - s közben a gondolatai csak a körül forogtak, hogy mi mindent meg szeretne mutatni neki. És majd vadászni is szeretne vele elmenni, hátha ő megengedi, hogy egy grizzlyivel is megpróbálkozzon. Megborzongtam, ezen a képen, s a morgásom, kislányomat is felébresztette, hogy ez nem igazán jó ötlet, s gondolatban egy "Bocsi apu"-t üzent. Feleségem mindeközben a kezét a vállamra tette. Tudta, hogy nem lenne semmi baj, mégis érezte a feszültséget, és segített lenyugodnom.
- Mikorra várható? - kérdezte feleségem.
- Holnapra - vigyorgott ránk lányunk - annyira szeretném már, hogy itt legyen, olyan régen találkoztunk. - komorult el az arca. De aztán ismét az a nagy mosoly díszítette, mely mindig. A gondolatai igen kuszák voltak, s nem értettem, most mi is juthatott eszébe, mikor végre velünk is megosztotta - A barátaim szeretnének meglátogatni, ha nem baj. Olyan kedvesek, vannak akik félnek, de a legtöbben nagyon aranyosak. De Annabellnél és Peternél már én is voltam, tudjátok ők vannak a szomszéd utcában és ikrek úgy mint apa - ölelt át - és úgy szeretném, ha ők is eljöhetnének. De ott van még Krisz és Edmund, ők csak haverok, de őket nem lehet kihagyni semmiből - gondolkodott el- és Liza ő a legjobb barátnőm. Ugye elhívhatom őket - nézett ránk boci szemekkel.
- Hát persze, hogy elhívhatod őket kincsem - mondta kedvesen Camilla - de előbb a szüleikkel kell megbeszélned. Most pedig, ha nem akartok elkésni - pillantott ránk kedvesem - akkor ideje elindulnotok. Az órámra pillantottam, ami már 8:30- at mutatott, és igaza van, ha nem megyünk most, akkor bizony nem csak én kések el a munkából, de a gyermekünk is az iskolából.
- De anyu, még soha nem késtünk el - halottam Alice éles hangját. Hát ebben is igaza van. Már három hónapja jár iskolába, és még egyik alkalommal se késett el. Még két hete sem, mikor csak 10 perce volt, mert az erdőn keresztül levágta az utat, s az utolsó pillanatban futott be a terembe. Hihetetlen milyen okos és gyors észjárású, néha megszoktam kérdőjelezni, hogy biztosan csak 8 éves, de minden jel arra mutat. De szerencsére a fejlődésben nem rám, hanem az anyjára ütött. Így most az első osztályban tanulhat, a vele egykorú gyerekekkel.
- Gyere Alice induljunk - ő gyorsan felszaladt a táskájáért, majd kézen fogtam, de még mielőtt a kocsihoz értem volna, kedvesemnek egy apró csókot adtam. Már úton voltunk, mikor eszembejutott, hogy az én leányom még ma nem is evett semmit...
- Nem vagy éhes? - pillantottam a mellettem ülő tüneményre. Soha nem szoktunk megfeledkezni róla, de mivel két napja volt vadászni, ezért úgy gondoltuk, még biztos nem kívánja az emberi táplálékot. S anya jövetelének bejelentésével, el is terelte a figyelmünket.
- Nem vagyok, semmi baj nem lesz apa - mosolygott huncutul a lányom. Nem értettem mire ez a vigyora, amikor megmutatta, hogy az éjszaka kiszökött, mert egy őz veszélyese közel került a házhoz, s ő ezt szépen ki is használta.... az ablakon kiugrott egy szökkenéssel, s gyorsan befutott az erdőbe, majd egy bokor mögött megvárta a megfelelő pillanatot, s rávetette magát az állatra. Minden csepp vérét kiszívta, mikor pedig végzett a tetemet az erdő belseje felé hajította, ami egy kis patak partján ért földet. Még az ő látótávolságán belül. Emlékszem, mikor el kellett neki magyaráznunk, hogy csak akkor mehet emberek közé, ha ezt az erejét senkinek nem mutatja meg. Mert az emberek mások, s megrémítené őket. Nagyon gyorsan felfogta, és ezért is engedtük iskolába, de azóta is folyamatosan figyelem mindenkinek a gondolatát, nehogy valami baj történjen, de eddig még semmi nem történt. Hisz csak 5 hónapja élünk ebben a kisvárosban Forksban.
- Ez nagyon veszélyes - morogtam - még bánthatott volna is... - de nem hagyta, hogy befejezzem, mert közbevágott.
- Ugyan apa, ezt te sem gondolhatod komolyan - forgatta meg a szemeit. De még ha igaza is van, ő az én kislányom, és nem akarom, hogy ilyen veszélyes dolgokban egyedül vegyen részt. - De máskor szólok nektek is - biggyesztette le a száját.
- Csak biztonságban akarlak tudni...
- Tudom apa, szeretlek - majd adott egy cuppanós puszit, mert közben megérkeztünk az iskolához, s gyorsan kipattant. Még láttam, ahogy odafut a barátaihoz, majd gyorsan elhajtottam, mert a kórházból időközben rám csipogtak. Reméltem nem súlyos esetet hoztak. Nem zavart az emberek vére, kifejezetten jól bírtam már a közelükben lenni.
Mikor beértem kiderült, hogy egy beteg súlyosan eltörte a lábát és azonnal meg kell műteni. Hát igen az első hó átka, ami mára már jeges volt, ezért be is mondták, hogy mindenki vigyázzon az utakon. De mindig vannak balesetek... aprót kuncogtam magamban, mikor eszembejutott kedvesem ügyetlensége, bár ő anyához képest nagyon ügyes volt...
Nagyon sok beteget kellett ellátnom. Sokan törték össze magukat, a műtét is jól sikerült, ezért igen elégedetten, mentem az irodámba, de épp, hogy csak leültem volna, megszólalt a mobilom. Camilla volt az, hihetetlen, mindig tudja mikor kell keresnie, még a mai napig is meglepődőm az erején...
- Szia szívem - mondtam kedvesen
- Szia - hallottam vidám hangját- képzeld eladtam azt a szökőkutat, amit már 1 éve árulok. És egy csomó megrendelést kaptam. Veled minden rendben? Időben beértetek?
- Hát persze, hisz Alice is mondta, hogy soha nem késtünk el - kuncogtam a mondat végére - a kórházban pedig mint mindig az első hó megtette a hatását.
- Akkor sok munkád van, már alig várom, hogy este találkozzunk. Szeretlek.
- Én is szeretlek. - majd kinyomta a telefont, én pedig tovább mentem, hogy a papír munkákat elvégezhessem. Mire mindennel készen lettem, már mehettem haza is. A lányunkért Camilla szokott délután elmenni, így egyenesen haza tudtam hajtani.
Otthon még elmesélte Alice, hogy milyen volt számára az iskola, hogy sok új dolgot tanultak. Megmutatta, hogy elmondta az osztálytársainak, hogy eljöhetnek hozzánk, s holnapra megkérdezi mindenki a szüleit, hogy lehet e egy közös délutánt itt nálunk eltölteni.
- Apa megmutatnád anyának is? - kérlelt.
- Hát persze - vigyorogtam
- De te addig fürödj meg, és irány aludni - mondta neki kedvesem - holnap is iskola van.
- Már alig várom, végre akkor a barátaimmal lehetek - s már rohant is fel. Camilla kinyújtotta a karjait, s én megérintettem, közben pedig kislányom emlékeire gondoltam... Pár perc múlva halottam a víz csobogását, s fél óra múlva már az egyenletes légzését, a mi kis csemeténknek.
- Szerinted eljön? Nem szólna előbb nekünk? Még nem érzem őt, bár mintha egy erős vámpír közeledne, de ő ugye...
- Sose engedi tudni, amit nem akar mások orrára kötni - fejeztem be mondatát. Igen igaza volt, én is azt vártam volna anyától, hogy előbb szól, ahogy ő is. De lányunk szerint jön, és holnapra már itt is van. Az egész estét átbeszélgettünk. Már reggel hét óra felé járhatott, a nappaliban voltunk, mikor épp fel akartunk menni megnézni Alicet, hogy miért nem jön még le, amikor hangos robajjal leszáguldott és a bejárati ajtóhoz rohanva kiviharzott. Kedvesemmel összenéztünk, nem értettük ezt a jelenetet, de végül meghallottuk, amint elkiáltja magát "Nagyi" és megéreztem édes illatát , s átjárt az öröm, hogy végre itt van az én anyukám is.
Hétfő reggel volt 6 óra, kedvesemmel éppen a kanapén ültünk és beszélgettünk, amikor a lépcső felől egy kis hurrikán a karjaimba ugrott, az én kislányom. Még a mai napig is hihetetlen nagy boldogság önt el, hogy egy ilyen örömteli családom van.
- Képzeljétek jön a nagyi - örvendezett - már úgy várom - s közben a gondolatai csak a körül forogtak, hogy mi mindent meg szeretne mutatni neki. És majd vadászni is szeretne vele elmenni, hátha ő megengedi, hogy egy grizzlyivel is megpróbálkozzon. Megborzongtam, ezen a képen, s a morgásom, kislányomat is felébresztette, hogy ez nem igazán jó ötlet, s gondolatban egy "Bocsi apu"-t üzent. Feleségem mindeközben a kezét a vállamra tette. Tudta, hogy nem lenne semmi baj, mégis érezte a feszültséget, és segített lenyugodnom.
- Mikorra várható? - kérdezte feleségem.
- Holnapra - vigyorgott ránk lányunk - annyira szeretném már, hogy itt legyen, olyan régen találkoztunk. - komorult el az arca. De aztán ismét az a nagy mosoly díszítette, mely mindig. A gondolatai igen kuszák voltak, s nem értettem, most mi is juthatott eszébe, mikor végre velünk is megosztotta - A barátaim szeretnének meglátogatni, ha nem baj. Olyan kedvesek, vannak akik félnek, de a legtöbben nagyon aranyosak. De Annabellnél és Peternél már én is voltam, tudjátok ők vannak a szomszéd utcában és ikrek úgy mint apa - ölelt át - és úgy szeretném, ha ők is eljöhetnének. De ott van még Krisz és Edmund, ők csak haverok, de őket nem lehet kihagyni semmiből - gondolkodott el- és Liza ő a legjobb barátnőm. Ugye elhívhatom őket - nézett ránk boci szemekkel.
- Hát persze, hogy elhívhatod őket kincsem - mondta kedvesen Camilla - de előbb a szüleikkel kell megbeszélned. Most pedig, ha nem akartok elkésni - pillantott ránk kedvesem - akkor ideje elindulnotok. Az órámra pillantottam, ami már 8:30- at mutatott, és igaza van, ha nem megyünk most, akkor bizony nem csak én kések el a munkából, de a gyermekünk is az iskolából.
- De anyu, még soha nem késtünk el - halottam Alice éles hangját. Hát ebben is igaza van. Már három hónapja jár iskolába, és még egyik alkalommal se késett el. Még két hete sem, mikor csak 10 perce volt, mert az erdőn keresztül levágta az utat, s az utolsó pillanatban futott be a terembe. Hihetetlen milyen okos és gyors észjárású, néha megszoktam kérdőjelezni, hogy biztosan csak 8 éves, de minden jel arra mutat. De szerencsére a fejlődésben nem rám, hanem az anyjára ütött. Így most az első osztályban tanulhat, a vele egykorú gyerekekkel.
- Gyere Alice induljunk - ő gyorsan felszaladt a táskájáért, majd kézen fogtam, de még mielőtt a kocsihoz értem volna, kedvesemnek egy apró csókot adtam. Már úton voltunk, mikor eszembejutott, hogy az én leányom még ma nem is evett semmit...
- Nem vagy éhes? - pillantottam a mellettem ülő tüneményre. Soha nem szoktunk megfeledkezni róla, de mivel két napja volt vadászni, ezért úgy gondoltuk, még biztos nem kívánja az emberi táplálékot. S anya jövetelének bejelentésével, el is terelte a figyelmünket.
- Nem vagyok, semmi baj nem lesz apa - mosolygott huncutul a lányom. Nem értettem mire ez a vigyora, amikor megmutatta, hogy az éjszaka kiszökött, mert egy őz veszélyese közel került a házhoz, s ő ezt szépen ki is használta.... az ablakon kiugrott egy szökkenéssel, s gyorsan befutott az erdőbe, majd egy bokor mögött megvárta a megfelelő pillanatot, s rávetette magát az állatra. Minden csepp vérét kiszívta, mikor pedig végzett a tetemet az erdő belseje felé hajította, ami egy kis patak partján ért földet. Még az ő látótávolságán belül. Emlékszem, mikor el kellett neki magyaráznunk, hogy csak akkor mehet emberek közé, ha ezt az erejét senkinek nem mutatja meg. Mert az emberek mások, s megrémítené őket. Nagyon gyorsan felfogta, és ezért is engedtük iskolába, de azóta is folyamatosan figyelem mindenkinek a gondolatát, nehogy valami baj történjen, de eddig még semmi nem történt. Hisz csak 5 hónapja élünk ebben a kisvárosban Forksban.
- Ez nagyon veszélyes - morogtam - még bánthatott volna is... - de nem hagyta, hogy befejezzem, mert közbevágott.
- Ugyan apa, ezt te sem gondolhatod komolyan - forgatta meg a szemeit. De még ha igaza is van, ő az én kislányom, és nem akarom, hogy ilyen veszélyes dolgokban egyedül vegyen részt. - De máskor szólok nektek is - biggyesztette le a száját.
- Csak biztonságban akarlak tudni...
- Tudom apa, szeretlek - majd adott egy cuppanós puszit, mert közben megérkeztünk az iskolához, s gyorsan kipattant. Még láttam, ahogy odafut a barátaihoz, majd gyorsan elhajtottam, mert a kórházból időközben rám csipogtak. Reméltem nem súlyos esetet hoztak. Nem zavart az emberek vére, kifejezetten jól bírtam már a közelükben lenni.
Mikor beértem kiderült, hogy egy beteg súlyosan eltörte a lábát és azonnal meg kell műteni. Hát igen az első hó átka, ami mára már jeges volt, ezért be is mondták, hogy mindenki vigyázzon az utakon. De mindig vannak balesetek... aprót kuncogtam magamban, mikor eszembejutott kedvesem ügyetlensége, bár ő anyához képest nagyon ügyes volt...
Nagyon sok beteget kellett ellátnom. Sokan törték össze magukat, a műtét is jól sikerült, ezért igen elégedetten, mentem az irodámba, de épp, hogy csak leültem volna, megszólalt a mobilom. Camilla volt az, hihetetlen, mindig tudja mikor kell keresnie, még a mai napig is meglepődőm az erején...
- Szia szívem - mondtam kedvesen
- Szia - hallottam vidám hangját- képzeld eladtam azt a szökőkutat, amit már 1 éve árulok. És egy csomó megrendelést kaptam. Veled minden rendben? Időben beértetek?
- Hát persze, hisz Alice is mondta, hogy soha nem késtünk el - kuncogtam a mondat végére - a kórházban pedig mint mindig az első hó megtette a hatását.
- Akkor sok munkád van, már alig várom, hogy este találkozzunk. Szeretlek.
- Én is szeretlek. - majd kinyomta a telefont, én pedig tovább mentem, hogy a papír munkákat elvégezhessem. Mire mindennel készen lettem, már mehettem haza is. A lányunkért Camilla szokott délután elmenni, így egyenesen haza tudtam hajtani.
Otthon még elmesélte Alice, hogy milyen volt számára az iskola, hogy sok új dolgot tanultak. Megmutatta, hogy elmondta az osztálytársainak, hogy eljöhetnek hozzánk, s holnapra megkérdezi mindenki a szüleit, hogy lehet e egy közös délutánt itt nálunk eltölteni.
- Apa megmutatnád anyának is? - kérlelt.
- Hát persze - vigyorogtam
- De te addig fürödj meg, és irány aludni - mondta neki kedvesem - holnap is iskola van.
- Már alig várom, végre akkor a barátaimmal lehetek - s már rohant is fel. Camilla kinyújtotta a karjait, s én megérintettem, közben pedig kislányom emlékeire gondoltam... Pár perc múlva halottam a víz csobogását, s fél óra múlva már az egyenletes légzését, a mi kis csemeténknek.
- Szerinted eljön? Nem szólna előbb nekünk? Még nem érzem őt, bár mintha egy erős vámpír közeledne, de ő ugye...
- Sose engedi tudni, amit nem akar mások orrára kötni - fejeztem be mondatát. Igen igaza volt, én is azt vártam volna anyától, hogy előbb szól, ahogy ő is. De lányunk szerint jön, és holnapra már itt is van. Az egész estét átbeszélgettünk. Már reggel hét óra felé járhatott, a nappaliban voltunk, mikor épp fel akartunk menni megnézni Alicet, hogy miért nem jön még le, amikor hangos robajjal leszáguldott és a bejárati ajtóhoz rohanva kiviharzott. Kedvesemmel összenéztünk, nem értettük ezt a jelenetet, de végül meghallottuk, amint elkiáltja magát "Nagyi" és megéreztem édes illatát , s átjárt az öröm, hogy végre itt van az én anyukám is.
2009. december 17., csütörtök
Léna 04
(Léna szemszöge)
Hihetetlen boldogság áradt szét bennem, amikor elhagytam Olaszországot, s felszálltam az Amerikába tartó járatra. A gépre való felszállás, s a repülőút, nagyon könnyedén ment, még soha nem éreztem ekkora boldogságot, pusztán csak azért, mert repülhetek, egy másik kontinensre. De ilyet is már rég éltem át… Az egész út folyamán folyamatosan megbámultak. Gyönyörűnek találtak, s nem tudták elképzelni, mit csinálhat egy ilyen gyönyörű nő egyedül. Volt, aki komplett idiótának nézett a folyamatos mosolyom miatt, de mindenkit elkápráztattam vele. Páran úgy gondolták, biztos magányos vagyok, ezért megpróbáltak közelebbi viszonyba kerülni velem, de mindenkit elküldtem. Nekem most másra van szükségem.
Mikor végre leszállt a gép, s béreltem magamnak egy kocsit előkaptam a mobilomat s már, tárcsáztam is Arot. Nem kellett sokat várnom, elég hamar felvette, a hangja nagyon izgatott volt, és ahogy a gondolatai között hallottam, éppen Amarival volt sétálni. Aprót kuncogtam, Aro zavarodottságán, hogy miket ki tud hozni ez a nő, ebből a vámpírból. De végül Aro elmondta, hogy semmi változás nem történt. Tront egyszer megpróbált rátámadni valakire, de gyorsan lefogták, és az óta dupla felügyelettel „vigyáznak” rá. Majd végül elköszöntünk egymástól, én pedig sok sikert kívántam neki.
Még a mai napig is oly sokat tudok nevetni rajtuk, hiszen akárcsak az én kőkemény álcám mögött, úgy az övéké mögött is egy érző lény van, s ha ez megmutatkozik, az sokszor poénos esetekhez vezet.
Közben beültem a kocsimba, s elkezdtem egy kisváros felé haladni. Itt élt egy nagyon kedves ismerősöm, akit már olyan régen láttam, s alig bírtam magammal, olyan izgatott voltam, ha arra gondoltam, hogy újból a karjaim közt ölelhetem…
Elhaladtam a Forks feliratú tábla mellett, már nagyon közel voltam, így gyorsabb tempóra váltottam, s ekkor ismerős illatot hozott felém a szél, közben megérkeztem, ezért leparkoltam az erdőszéli kis háznál, s a bejárat felé kezdtem el menni, de ebben a pillanatban kirobbant az ajtó, s Alice ugrott a nyakamba. Hosszú derékig érő haja szanaszét szált a szélben. Piros fodros kis szoknyája szépen simult alakjára. Piros cipője és fekete harisnyája díszítette lábait. Csokoládébarna szemei csillogtak a boldogságtól. Ajkai mosolyogtak, és az egész lénye boldogságot sugárzott.
- Nagyi – kiáltotta – úgy örülök, hogy itt vagy, s nyomot két cuppanós puszit az arcomra – anyáék bent vannak, képzeld nem akartak hinni nekem, pedig a képességem még soha nem csapot be – mosolygott – úgy örülök, hogy itt vagy, hiányoztál – ölelt meg ismét.
- Ti is nekem kincsem, de tudod, hogy feladatom van – mosolyogtam én is rá, majd felkaptam, s megpörgettem a levegőben, ő pedig sikkantgatva örült neki. Még csak 8 éves, de már nagyon erős kislány, majd letettem, kézen fogtam, s bementünk a házba. Régen én is itt laktam ebben a házban. Elfogtak az emlékek, s közben körbenéztem s rájöttem, hogy nem olyan sokat változott a ház, de nem maradt sok időm a nézelődésre, mert ismét ölelések hada csapott le rám.
- Anya annyira örülök, hogy itt vagy- bújt hozzám fiam is – szólnunk kell a többieknek, olyan régen láttunk már. - Ő is csak mint a lánya, sugározta a boldogságot. Csokoládébarna szemei ragyogtak, bronz barnás haja kuszán meredezett szanaszét. Egy fekete farmer volt rajta, s egy zöld póló, melyen egy családi kép díszelgett, amit még az utolsó találkozásunkkor kaptak tőlem. Aprót mosolyogtam, az emlék hatására. S közben unokámmal együtt válaszoltunk fiam mondatára.
- Nincs rá szükség – mondtuk egyszerre, majd hangos nevetésben törtünk ki. Kérdőn pillantottak ránk, majd én folytattam-, mivel holnap már mindenki itt lesz – mosolyogtam rájuk.
- Jövőbelátók - húzta el a száját fiam.
- De miért? – kérdezte végül Camilla, fiam felesége. Az ő szemei csodálattal voltak telve. Barna haja egy coffba volt fogva. Egy gyönyörű bordó egyrészes ruha volt rajta, s hozzá egy fekete magassarkú egy harisnyával, a vállain pedig egy kardigánnal. A kérdésén csak megforgattam a szememet, hiszen olyan egyértelmű, de nem mondhatom el, ez meglepetés.Mindig arról feledkeznek meg, ami az orruk előtt van.
- Titok – mondtam sejtelmes hangon, s leültem az egyik kanapéra. Közben pedig ezt a kis családot néztem, boldoggá tett a tudat, hogy a fiamnak sikerült egy ilyen boldog családot alapítania, s ilyen harmonikus és kiegyensúlyozott életet élhet. Ezt a merengésemet kihasználva Alice odajött hozzám, s a karjaimba bújt, majd egy kis idő után el is aludt. Olyan aranyos volt, ahogy ott feküdt és annyira figyeltem, hogy észre se vettem, hogy közben Camilla már mellettem volt, s mosollyal az arcán nézett le rám. Csak arra figyeltem fel, mikor megérintette a vállamat.
- Már 5 perce szólongatunk – kuncogott.
- Oh – csodálkoztam, régen is sokszor megesett, hogy elkalandoztam, de csak pár másodperc erejéig, akkor most igazán kikapcsolhattam, s visszamosolyogtam Camillra.
- S hogy vagytok, meséljetek- kértem őket. Camilla végül leült Anthony mellé s így folytatódott a beszélgetésünk. Olyan szép párt alkottak, büszke voltam rájuk, s hatalmas boldogsággal töltött el, hogy a fiamnak van egy társa, aki nem mellesleg egy kislánnyal áldotta meg.
- Nos, az elmúlt 4 évben, sok minden változott körülöttünk – kezdte Anthony – már kezdem érted aggódni, hogy nem kaptunk rólad hírt, de tudtam, hogy nem fedhetjük fel magunkat – itt nagy levegőt vett, én pedig nyugalmat árasztottam szét, tudtam, hogy nehéz neki, soha nem szeretet titkot tartani, majd Camilla vette át a szót.
- Az elmúlt években nagyon sokat fejlődött a mi kislányunk – nézett a karjaimban lévő szuszogó csemetére – nagyon erős, s ahogy látod okos is, és jól tudja a képességét is irányítani. Ezért tavaly végre iskolába engedtük, ahol barátokra is talált. Nem túl sokan mernek vele barátkozni, de azért többen, mint velünk - mosolyodott el a mondat végére. Hát mi tagadás igaza van. Mi teljes mértékben vámpírok vagyunk, ő pedig nem ennyire dominánsan.
- A kórházban semmi érdekes nincs, betegek jönnek mennek. Kedvesem üzletága pedig egyre jobban virágzik – fűzte hozzá Anthony. Kérdőn pillantottam feléjük, mire Camilla ismét mesélésbe fogott.
- Nyitottam egy üzletet, ahogy azt pár éve beszéltük – mosolygott rám, nekem pedig eszembejutott, hogy mikor vámpír lett mennyire el volt keseredve, hogy nem mehet emberek közé. Sajnos még a kicsit is egy ideig távol kellett tőle tartani, de győzött az anyai szeretet és pár hónap után nem csak messziről, hanem már a saját karjaiban köszönthette a kisbabáját. Akkoriban mondta, hogy mennyire szereti a művészetet, s hogy még ember ként sokat kézművesedett, s ekkor mondtam neki, hogy akkor próbálkozzon meg és nyisson... – egy ajándéküzletet, s egyre több a megrendelés. Ráadásul még élvezem is. S mellette régiségekkel kereskedek. Veled mi történt? - nézett rám kíváncsi szemekkel szemekkel.
-Nos egyre kevesebb az embereket gyilkolásszó vámpír. Pár napja jött hozzánk, egy hármas csoport. Képzelhetitek mekkora felháborodást keltett ez. Hiszen Volterrában már senki nem öl embert, s ez nekik is egy nagy próbatétel, de mielőtt eljöttem bepillantottam a jövőbe, s nem láttam semmi gondot. Ezért is mertem eljönni. Az pedig, hogy eddig nem jöttem, azért van, mert elmentetek Európából, s túl kockázatosnak találtam, egy ilyen hosszú utat - hajtottam le a fejem - tudjátok igazán nehéz, hogy folytonosan felügyelnem kell őket, még így 500 év után is sokan keresik a kiskapukat, és még most is sokan botlanak meg, de már elenyésző arányban. Viszont egyre több az a vámpír, akik a hasznomra vannak. Sokan egymást segítik át - néztem rájuk ismét - boldog vagyok, amikor kimegyek az utcára, és az emlékeik között látom, hogy egy- egy vámpír a párja segített át a nehezebb időszakokon, s van akik családot alkotnak. Még most is vannak, akik nomádok, akik nem igazán akarnak beilleszkedni az emberek közé, gyilkolni akarnak rájuk. Jane is - nevettem el magam - de mindegyikük megbukik. Nem tudnak teljes mértékben ellent mondani a tulajdon ösztöneiknek. De ez 100 évben, ha egyszer megtörténik. - villantottam ki előttük a fogaimat mosolyom gyanánt.
- Én nagyon büszke vagyok rád - halottam meg Camilla halk hangját - Anthony mesélt nekem, mikor még a Volturi uralkodott, és félelmetes, főleg, hogy miket kellett átélned...
- Hát tudod, a csoda ők, hogy még élnek, és sikerült életben tartanom őket... - mondtam elfúló hangon. Ebben a percben pedig Alice elkezdett a karjaimban mocorogni.- Ha nem lenne nagy gond, felvinném a szobájába, nem szeretném ha bármi baja lehet, még ha ez nem is lehetséges- eresztettem meg feléjük egy félmosolyt, mert én is tudtam, hogy semmi baja nem eshet ennek a csöppségnek, mégis megnyugtatott a tudat, hogy egy puha ágyban fekhet és nem kell az én kőkemény és hideg mellkasomon aludnia- szeretném, ha kényelmesen aludhatna.
- Szerintem nagyon kényelmes neki, már nagyon várt téged- mondták egyszerre- napok óta arról beszélt, hogy nemsokára megérkezel.
- De nyugodtan vidd fel a szobájába- mondta Camilla- az emeleten, a folyosó végén balra a második ajtó. - mondta kedvesen, majd halottam, hogy ismét szólásra nyitja a száját, így mielőtt elindultam volna, ismét feléjük fordultam, s kíváncsian vártam, mit is szeretne- Itt maradnál vele - kérlelt- akkor mi elmennénk vadászni, már olyan régen voltunk kettesben - mondta halkan.
- Hát persze- vágtam rá egyből. Jót mosolyogtak ezen, de egy gyors puszit kaptam mindkettőjüktől, majd az ajtón át távoztak a házból egy "reggelre itt leszünk" kíséretében.
Végül felvittem kis unokámat a szobájába, mellé feküdtem és egész este gyönyörködtem ahogy szuszog mellettem, és a múltra gondoltam, mikor még én is ember voltam, s képes voltam az álmok világába eljutni...
Hihetetlen boldogság áradt szét bennem, amikor elhagytam Olaszországot, s felszálltam az Amerikába tartó járatra. A gépre való felszállás, s a repülőút, nagyon könnyedén ment, még soha nem éreztem ekkora boldogságot, pusztán csak azért, mert repülhetek, egy másik kontinensre. De ilyet is már rég éltem át… Az egész út folyamán folyamatosan megbámultak. Gyönyörűnek találtak, s nem tudták elképzelni, mit csinálhat egy ilyen gyönyörű nő egyedül. Volt, aki komplett idiótának nézett a folyamatos mosolyom miatt, de mindenkit elkápráztattam vele. Páran úgy gondolták, biztos magányos vagyok, ezért megpróbáltak közelebbi viszonyba kerülni velem, de mindenkit elküldtem. Nekem most másra van szükségem.
Mikor végre leszállt a gép, s béreltem magamnak egy kocsit előkaptam a mobilomat s már, tárcsáztam is Arot. Nem kellett sokat várnom, elég hamar felvette, a hangja nagyon izgatott volt, és ahogy a gondolatai között hallottam, éppen Amarival volt sétálni. Aprót kuncogtam, Aro zavarodottságán, hogy miket ki tud hozni ez a nő, ebből a vámpírból. De végül Aro elmondta, hogy semmi változás nem történt. Tront egyszer megpróbált rátámadni valakire, de gyorsan lefogták, és az óta dupla felügyelettel „vigyáznak” rá. Majd végül elköszöntünk egymástól, én pedig sok sikert kívántam neki.
Még a mai napig is oly sokat tudok nevetni rajtuk, hiszen akárcsak az én kőkemény álcám mögött, úgy az övéké mögött is egy érző lény van, s ha ez megmutatkozik, az sokszor poénos esetekhez vezet.
Közben beültem a kocsimba, s elkezdtem egy kisváros felé haladni. Itt élt egy nagyon kedves ismerősöm, akit már olyan régen láttam, s alig bírtam magammal, olyan izgatott voltam, ha arra gondoltam, hogy újból a karjaim közt ölelhetem…
Elhaladtam a Forks feliratú tábla mellett, már nagyon közel voltam, így gyorsabb tempóra váltottam, s ekkor ismerős illatot hozott felém a szél, közben megérkeztem, ezért leparkoltam az erdőszéli kis háznál, s a bejárat felé kezdtem el menni, de ebben a pillanatban kirobbant az ajtó, s Alice ugrott a nyakamba. Hosszú derékig érő haja szanaszét szált a szélben. Piros fodros kis szoknyája szépen simult alakjára. Piros cipője és fekete harisnyája díszítette lábait. Csokoládébarna szemei csillogtak a boldogságtól. Ajkai mosolyogtak, és az egész lénye boldogságot sugárzott.
- Nagyi – kiáltotta – úgy örülök, hogy itt vagy, s nyomot két cuppanós puszit az arcomra – anyáék bent vannak, képzeld nem akartak hinni nekem, pedig a képességem még soha nem csapot be – mosolygott – úgy örülök, hogy itt vagy, hiányoztál – ölelt meg ismét.
- Ti is nekem kincsem, de tudod, hogy feladatom van – mosolyogtam én is rá, majd felkaptam, s megpörgettem a levegőben, ő pedig sikkantgatva örült neki. Még csak 8 éves, de már nagyon erős kislány, majd letettem, kézen fogtam, s bementünk a házba. Régen én is itt laktam ebben a házban. Elfogtak az emlékek, s közben körbenéztem s rájöttem, hogy nem olyan sokat változott a ház, de nem maradt sok időm a nézelődésre, mert ismét ölelések hada csapott le rám.
- Anya annyira örülök, hogy itt vagy- bújt hozzám fiam is – szólnunk kell a többieknek, olyan régen láttunk már. - Ő is csak mint a lánya, sugározta a boldogságot. Csokoládébarna szemei ragyogtak, bronz barnás haja kuszán meredezett szanaszét. Egy fekete farmer volt rajta, s egy zöld póló, melyen egy családi kép díszelgett, amit még az utolsó találkozásunkkor kaptak tőlem. Aprót mosolyogtam, az emlék hatására. S közben unokámmal együtt válaszoltunk fiam mondatára.
- Nincs rá szükség – mondtuk egyszerre, majd hangos nevetésben törtünk ki. Kérdőn pillantottak ránk, majd én folytattam-, mivel holnap már mindenki itt lesz – mosolyogtam rájuk.
- Jövőbelátók - húzta el a száját fiam.
- De miért? – kérdezte végül Camilla, fiam felesége. Az ő szemei csodálattal voltak telve. Barna haja egy coffba volt fogva. Egy gyönyörű bordó egyrészes ruha volt rajta, s hozzá egy fekete magassarkú egy harisnyával, a vállain pedig egy kardigánnal. A kérdésén csak megforgattam a szememet, hiszen olyan egyértelmű, de nem mondhatom el, ez meglepetés.Mindig arról feledkeznek meg, ami az orruk előtt van.
- Titok – mondtam sejtelmes hangon, s leültem az egyik kanapéra. Közben pedig ezt a kis családot néztem, boldoggá tett a tudat, hogy a fiamnak sikerült egy ilyen boldog családot alapítania, s ilyen harmonikus és kiegyensúlyozott életet élhet. Ezt a merengésemet kihasználva Alice odajött hozzám, s a karjaimba bújt, majd egy kis idő után el is aludt. Olyan aranyos volt, ahogy ott feküdt és annyira figyeltem, hogy észre se vettem, hogy közben Camilla már mellettem volt, s mosollyal az arcán nézett le rám. Csak arra figyeltem fel, mikor megérintette a vállamat.
- Már 5 perce szólongatunk – kuncogott.
- Oh – csodálkoztam, régen is sokszor megesett, hogy elkalandoztam, de csak pár másodperc erejéig, akkor most igazán kikapcsolhattam, s visszamosolyogtam Camillra.
- S hogy vagytok, meséljetek- kértem őket. Camilla végül leült Anthony mellé s így folytatódott a beszélgetésünk. Olyan szép párt alkottak, büszke voltam rájuk, s hatalmas boldogsággal töltött el, hogy a fiamnak van egy társa, aki nem mellesleg egy kislánnyal áldotta meg.
- Nos, az elmúlt 4 évben, sok minden változott körülöttünk – kezdte Anthony – már kezdem érted aggódni, hogy nem kaptunk rólad hírt, de tudtam, hogy nem fedhetjük fel magunkat – itt nagy levegőt vett, én pedig nyugalmat árasztottam szét, tudtam, hogy nehéz neki, soha nem szeretet titkot tartani, majd Camilla vette át a szót.
- Az elmúlt években nagyon sokat fejlődött a mi kislányunk – nézett a karjaimban lévő szuszogó csemetére – nagyon erős, s ahogy látod okos is, és jól tudja a képességét is irányítani. Ezért tavaly végre iskolába engedtük, ahol barátokra is talált. Nem túl sokan mernek vele barátkozni, de azért többen, mint velünk - mosolyodott el a mondat végére. Hát mi tagadás igaza van. Mi teljes mértékben vámpírok vagyunk, ő pedig nem ennyire dominánsan.
- A kórházban semmi érdekes nincs, betegek jönnek mennek. Kedvesem üzletága pedig egyre jobban virágzik – fűzte hozzá Anthony. Kérdőn pillantottam feléjük, mire Camilla ismét mesélésbe fogott.
- Nyitottam egy üzletet, ahogy azt pár éve beszéltük – mosolygott rám, nekem pedig eszembejutott, hogy mikor vámpír lett mennyire el volt keseredve, hogy nem mehet emberek közé. Sajnos még a kicsit is egy ideig távol kellett tőle tartani, de győzött az anyai szeretet és pár hónap után nem csak messziről, hanem már a saját karjaiban köszönthette a kisbabáját. Akkoriban mondta, hogy mennyire szereti a művészetet, s hogy még ember ként sokat kézművesedett, s ekkor mondtam neki, hogy akkor próbálkozzon meg és nyisson... – egy ajándéküzletet, s egyre több a megrendelés. Ráadásul még élvezem is. S mellette régiségekkel kereskedek. Veled mi történt? - nézett rám kíváncsi szemekkel szemekkel.
-Nos egyre kevesebb az embereket gyilkolásszó vámpír. Pár napja jött hozzánk, egy hármas csoport. Képzelhetitek mekkora felháborodást keltett ez. Hiszen Volterrában már senki nem öl embert, s ez nekik is egy nagy próbatétel, de mielőtt eljöttem bepillantottam a jövőbe, s nem láttam semmi gondot. Ezért is mertem eljönni. Az pedig, hogy eddig nem jöttem, azért van, mert elmentetek Európából, s túl kockázatosnak találtam, egy ilyen hosszú utat - hajtottam le a fejem - tudjátok igazán nehéz, hogy folytonosan felügyelnem kell őket, még így 500 év után is sokan keresik a kiskapukat, és még most is sokan botlanak meg, de már elenyésző arányban. Viszont egyre több az a vámpír, akik a hasznomra vannak. Sokan egymást segítik át - néztem rájuk ismét - boldog vagyok, amikor kimegyek az utcára, és az emlékeik között látom, hogy egy- egy vámpír a párja segített át a nehezebb időszakokon, s van akik családot alkotnak. Még most is vannak, akik nomádok, akik nem igazán akarnak beilleszkedni az emberek közé, gyilkolni akarnak rájuk. Jane is - nevettem el magam - de mindegyikük megbukik. Nem tudnak teljes mértékben ellent mondani a tulajdon ösztöneiknek. De ez 100 évben, ha egyszer megtörténik. - villantottam ki előttük a fogaimat mosolyom gyanánt.
- Én nagyon büszke vagyok rád - halottam meg Camilla halk hangját - Anthony mesélt nekem, mikor még a Volturi uralkodott, és félelmetes, főleg, hogy miket kellett átélned...
- Hát tudod, a csoda ők, hogy még élnek, és sikerült életben tartanom őket... - mondtam elfúló hangon. Ebben a percben pedig Alice elkezdett a karjaimban mocorogni.- Ha nem lenne nagy gond, felvinném a szobájába, nem szeretném ha bármi baja lehet, még ha ez nem is lehetséges- eresztettem meg feléjük egy félmosolyt, mert én is tudtam, hogy semmi baja nem eshet ennek a csöppségnek, mégis megnyugtatott a tudat, hogy egy puha ágyban fekhet és nem kell az én kőkemény és hideg mellkasomon aludnia- szeretném, ha kényelmesen aludhatna.
- Szerintem nagyon kényelmes neki, már nagyon várt téged- mondták egyszerre- napok óta arról beszélt, hogy nemsokára megérkezel.
- De nyugodtan vidd fel a szobájába- mondta Camilla- az emeleten, a folyosó végén balra a második ajtó. - mondta kedvesen, majd halottam, hogy ismét szólásra nyitja a száját, így mielőtt elindultam volna, ismét feléjük fordultam, s kíváncsian vártam, mit is szeretne- Itt maradnál vele - kérlelt- akkor mi elmennénk vadászni, már olyan régen voltunk kettesben - mondta halkan.
- Hát persze- vágtam rá egyből. Jót mosolyogtak ezen, de egy gyors puszit kaptam mindkettőjüktől, majd az ajtón át távoztak a házból egy "reggelre itt leszünk" kíséretében.
Végül felvittem kis unokámat a szobájába, mellé feküdtem és egész este gyönyörködtem ahogy szuszog mellettem, és a múltra gondoltam, mikor még én is ember voltam, s képes voltam az álmok világába eljutni...
2009. november 15., vasárnap
Léna 03
(Léna szemszöge)
Éreztem a kedélyek váltakozását a környezetemben, és nagyon nyugtalanított ez az állapot. Örültem, hogy Aronak végre van egy lány, aki tetszik, s ahogy ki tudtam venni Amari gondolataiból, ő sem közömbös iránta. S ez örömmel töltött el.
Viszont ott volt még Jane. Ő nem igazán tudott örülni, sőt kifejezetten dühítette, minden, ami velem kapcsolatos.
Tudatában vagyok annak, hogy rájuk kényszeríttettem, ezt az életformát, és tudtam, hogy nem mindenkinek lesz olyan könnyű, de már kezd elegem lenni, hiszen annyira próbáltam, hogy legalább egy kicsit jobb legyen, de nem… nagyon ideges vagyok, mert a legjobbat akartam, mindenkinek, s most nem lehetek azokkal, akikkel szeretnék.
Pedig ők az életben az utolsó kapaszkodóim, akiket mindennél jobban szeretek, de a legnagyobb biztonságot számukra az jelenti, ha távol vannak tőlem…
Gondolataimba merülve a kastélyban sétáltam fel, s alá, s azon töprengtem, hogyan tudnék elmenni egy kis időre. Hiába vannak vendégeink, s a kötelesség azt kívánná, hogy legyek itt, egyszerűen torkig vagyok, s ahhoz, hogy ismét „tiszta” fejjel lássak mindent, egy kis időre el kell mennem. Csak egy kicsit, hadd legyek én is boldog…
Közben egy terv kezdett kibontakozni a fejemben. Hiszen mindenki itt van. Jane úgy is el akar menni, de ő pótolható. A többiek, pedig elbírnak a rájuk váró feladatokkal. Hiszen senki nem mer elennem fordulni… mosolyra húztam ajkaim, s az éppen két szobával távolabbi Alecnek szóltam, hogy jöjjön, oda hozzám.
- Igen Úrnőm – lépett elém, s meghajolt. Kicsit zavarba ejtő volt ez a hajbókolás, de mára már megszoktam. Hiába mondtam, hogy erre semmi szükség, nem hallgattak rám.
- Ma este lenne egy bejelenteni valóm. El tudnál intézni egy kis partit estére, s szólnál a lakóinknak, hogy estére mindenkit várunk a nagyteremben? – kérdeztem tőle kedvesen. Ő volt az, akire a legtöbbször lehetett számítani. Mindig segítőkész volt, s soha nem kérdőjelezett meg semmit. Kicsit féltem is az elején, hogy valakinek a besúgója lehet, de aztán ez az elméletem összedőlni látszott, mikor elárultam neki, hogy mikor lettem vámpír, s ő senkinek nem adta tovább az információt.
- Rendben lesz – mosolygott rám – akkor este nyolc órakor lesz a parti. – bólintottam, majd gyors léptekkel el is ment. Tudtam, hogy számíthatok rá… igaz alig egy órája maradt, de ismerve a praktikáit, biztos voltam a sikerében.
Nem kellett csalódnom. Már halottam is, ahogy a hír mindenki felé száll. Mint a madár az égen, aki épp bemutatja legjobb manőverét én is így éreztem magam. Hiszen a tervem pontosan úgy alakult, ahogy azt én előre elterveztem.
Egy órával később csakugyan kész is volt minden. A nagyterem is fel lett díszítve, s mindannyian jelen voltak a kastélyból. Mindenki beszélgetett, mikor beléptem, de rögtön el is hallgattak, ahogy meglátták személyemet. Intettem a kezemmel, hogy folytassák csak nyugodtan, addig pedig odamentem Janehez, aki egyedül ált a fal mellett. Meglehetősen meglepődőt, hiszen nagyon ritka az, amikor elcsevegünk egymással, de még mielőtt belemerülhetett volna bármibe is, megszólaltam.
- Örülök, hogy eljöttél. Tudom, hogy mire vágsz, s hogy el szeretnél utazni.
- Hát ööö…. – akart terelni, mert fél a reakciómtól, de nem hagytam.
- Nincs semmi baj, természetesen engedélyezem. De a szabályainkat be kell tartanod, még ha nem is vagy itt. – láttam megcsillanni a szemében a mosoly halvány szikráját, mert nagyon régen hagyta már el ezt a helyet, s most végre mégis megteheti…
- Köszönöm – suttogta elhaló hangon, én csak biccentettem, majd elkezdtem a terem közepe felé menni. Mikor úgy éreztem, hogy most mindenki rám láthat, megköszörültem a torkom, s mikor mindeni rám figyelt belekezdtem mondandómba.
- Mint azt tudjátok a kastélyunknak új lakói vannak. Azt hiszem senkinek nem, kell már őket bemutatnom, mert ahogy elnézem a gondolatokat, mindenkivel váltottak már pár szót.
- Nos így is mondhatjuk – mondta Félix egy grimasz kíséretében. Láttam a fejében, hogy mennyire nem szívleli az új jövevényeket, s hogy a vérvörös szemeik, az illatuk, mennyire irritálja őt… s, hogy számára a találkozás, egy összeütközéssel ért fel, amit Trontal sikerült megvalósítania vadászat közben… gyorsan elzártam a gondolatok olvasását, s belekezdtem valódi szándékomba.
- Mindennek megvan a maga szabálya, ezzel tisztában vagytok, de most el fogok utazni egy kis időre Amerikába, mert egy barátom erre kért – hazudtam. Éreztem a kérdő tekinteteket, hogy nekem merre lehetnek barátaim, hiszen ők soha nem halottak róluk, de nem akartam beavatni őket. Elég nekik ennyit tudni. – ameddig távol vagyok, nem akarok semmi zűrzavart. Aro – fordultam felé – folyamatos tájékoztatást kérek, mindenről, s tudjátok, hogy milyen hatalmam van, ha bárki át akarna verni, az elköszönhet az életétől is. – drámai befejezésem után, megindultam a terem kijárata felé, de még az ajtóból visszafordulva pár szót mondtam még – holnap reggel indulok. Mindenkinek szép estét.
Nagyon jó volt látni, a meglepett arcukat. Tudom, hogy kemény és kegyetlen vagyok velük szemben, de nem vehetem kisebbre a gyeplőt, mert ha csak egy apró rés is lesz a hálón, valaki úgyis átszakítja az egészet, s azt nem engedhetem. Az éjszakám zavartalanul telt. Aro és Marcus felkerestek, de nekik sem mondtam többet, mint a partin, hiába próbáltak meg kideríteni bármit is. Végül hajnalt tájt útnak indultam, hogy végre boldogságban legyek kicsit én is.
Éreztem a kedélyek váltakozását a környezetemben, és nagyon nyugtalanított ez az állapot. Örültem, hogy Aronak végre van egy lány, aki tetszik, s ahogy ki tudtam venni Amari gondolataiból, ő sem közömbös iránta. S ez örömmel töltött el.
Viszont ott volt még Jane. Ő nem igazán tudott örülni, sőt kifejezetten dühítette, minden, ami velem kapcsolatos.
Tudatában vagyok annak, hogy rájuk kényszeríttettem, ezt az életformát, és tudtam, hogy nem mindenkinek lesz olyan könnyű, de már kezd elegem lenni, hiszen annyira próbáltam, hogy legalább egy kicsit jobb legyen, de nem… nagyon ideges vagyok, mert a legjobbat akartam, mindenkinek, s most nem lehetek azokkal, akikkel szeretnék.
Pedig ők az életben az utolsó kapaszkodóim, akiket mindennél jobban szeretek, de a legnagyobb biztonságot számukra az jelenti, ha távol vannak tőlem…
Gondolataimba merülve a kastélyban sétáltam fel, s alá, s azon töprengtem, hogyan tudnék elmenni egy kis időre. Hiába vannak vendégeink, s a kötelesség azt kívánná, hogy legyek itt, egyszerűen torkig vagyok, s ahhoz, hogy ismét „tiszta” fejjel lássak mindent, egy kis időre el kell mennem. Csak egy kicsit, hadd legyek én is boldog…
Közben egy terv kezdett kibontakozni a fejemben. Hiszen mindenki itt van. Jane úgy is el akar menni, de ő pótolható. A többiek, pedig elbírnak a rájuk váró feladatokkal. Hiszen senki nem mer elennem fordulni… mosolyra húztam ajkaim, s az éppen két szobával távolabbi Alecnek szóltam, hogy jöjjön, oda hozzám.
- Igen Úrnőm – lépett elém, s meghajolt. Kicsit zavarba ejtő volt ez a hajbókolás, de mára már megszoktam. Hiába mondtam, hogy erre semmi szükség, nem hallgattak rám.
- Ma este lenne egy bejelenteni valóm. El tudnál intézni egy kis partit estére, s szólnál a lakóinknak, hogy estére mindenkit várunk a nagyteremben? – kérdeztem tőle kedvesen. Ő volt az, akire a legtöbbször lehetett számítani. Mindig segítőkész volt, s soha nem kérdőjelezett meg semmit. Kicsit féltem is az elején, hogy valakinek a besúgója lehet, de aztán ez az elméletem összedőlni látszott, mikor elárultam neki, hogy mikor lettem vámpír, s ő senkinek nem adta tovább az információt.
- Rendben lesz – mosolygott rám – akkor este nyolc órakor lesz a parti. – bólintottam, majd gyors léptekkel el is ment. Tudtam, hogy számíthatok rá… igaz alig egy órája maradt, de ismerve a praktikáit, biztos voltam a sikerében.
Nem kellett csalódnom. Már halottam is, ahogy a hír mindenki felé száll. Mint a madár az égen, aki épp bemutatja legjobb manőverét én is így éreztem magam. Hiszen a tervem pontosan úgy alakult, ahogy azt én előre elterveztem.
Egy órával később csakugyan kész is volt minden. A nagyterem is fel lett díszítve, s mindannyian jelen voltak a kastélyból. Mindenki beszélgetett, mikor beléptem, de rögtön el is hallgattak, ahogy meglátták személyemet. Intettem a kezemmel, hogy folytassák csak nyugodtan, addig pedig odamentem Janehez, aki egyedül ált a fal mellett. Meglehetősen meglepődőt, hiszen nagyon ritka az, amikor elcsevegünk egymással, de még mielőtt belemerülhetett volna bármibe is, megszólaltam.
- Örülök, hogy eljöttél. Tudom, hogy mire vágsz, s hogy el szeretnél utazni.
- Hát ööö…. – akart terelni, mert fél a reakciómtól, de nem hagytam.
- Nincs semmi baj, természetesen engedélyezem. De a szabályainkat be kell tartanod, még ha nem is vagy itt. – láttam megcsillanni a szemében a mosoly halvány szikráját, mert nagyon régen hagyta már el ezt a helyet, s most végre mégis megteheti…
- Köszönöm – suttogta elhaló hangon, én csak biccentettem, majd elkezdtem a terem közepe felé menni. Mikor úgy éreztem, hogy most mindenki rám láthat, megköszörültem a torkom, s mikor mindeni rám figyelt belekezdtem mondandómba.
- Mint azt tudjátok a kastélyunknak új lakói vannak. Azt hiszem senkinek nem, kell már őket bemutatnom, mert ahogy elnézem a gondolatokat, mindenkivel váltottak már pár szót.
- Nos így is mondhatjuk – mondta Félix egy grimasz kíséretében. Láttam a fejében, hogy mennyire nem szívleli az új jövevényeket, s hogy a vérvörös szemeik, az illatuk, mennyire irritálja őt… s, hogy számára a találkozás, egy összeütközéssel ért fel, amit Trontal sikerült megvalósítania vadászat közben… gyorsan elzártam a gondolatok olvasását, s belekezdtem valódi szándékomba.
- Mindennek megvan a maga szabálya, ezzel tisztában vagytok, de most el fogok utazni egy kis időre Amerikába, mert egy barátom erre kért – hazudtam. Éreztem a kérdő tekinteteket, hogy nekem merre lehetnek barátaim, hiszen ők soha nem halottak róluk, de nem akartam beavatni őket. Elég nekik ennyit tudni. – ameddig távol vagyok, nem akarok semmi zűrzavart. Aro – fordultam felé – folyamatos tájékoztatást kérek, mindenről, s tudjátok, hogy milyen hatalmam van, ha bárki át akarna verni, az elköszönhet az életétől is. – drámai befejezésem után, megindultam a terem kijárata felé, de még az ajtóból visszafordulva pár szót mondtam még – holnap reggel indulok. Mindenkinek szép estét.
Nagyon jó volt látni, a meglepett arcukat. Tudom, hogy kemény és kegyetlen vagyok velük szemben, de nem vehetem kisebbre a gyeplőt, mert ha csak egy apró rés is lesz a hálón, valaki úgyis átszakítja az egészet, s azt nem engedhetem. Az éjszakám zavartalanul telt. Aro és Marcus felkerestek, de nekik sem mondtam többet, mint a partin, hiába próbáltak meg kideríteni bármit is. Végül hajnalt tájt útnak indultam, hogy végre boldogságban legyek kicsit én is.
Léna 02
(Jane szemszöge)
Épp egy folyóson sétáltam, mikor meghallottam, hogy megint új jövevényei lesznek a kastélyunknak – oh gyönyörű, megint gyarapszik a nép idebent – fintorogtam a gondolatban eljátszott mondatomra.
Mióta Léna volt az Úr, sokan álltak sorba, hogy segítsenek neki… Utáltam, hogy rám kényszerítette ezt az életformát. Én szerettem az embereket gyilkolászni. Hallani a sikolyaikat, látni a félelmet a szemükben… Érezni, hogy hatalmam van felettük… És jött ez a nő, és mindent tönkretett… De sajnos tisztában voltam vele, hogy ellene tenni nem lehet. Hiába volt annyi erős és félelmetes vámpír, senki sem tudja legyőzni…
Gyorsan kirohantam az erdőbe, nem akartam, hogy meghallja drága barátném ezeket a gondolataimat, vagy esetleg megérezze, a hatalmas haragomat… A többire, már nem is mertem gondolni…
Egy ördögi kacaj hagyta el a számat, s éreztem valamit a szemeimnél, talán ezek valamikor még a könnyek lehettek. Fájt, hogy nem én vagyok a középpontban, hogy mindent, ami kedves volt nekem, elvett tőlem. Gyűlöltem, hogy ilyen hatalmas és erős…
Emlékeztem, mennyi merénylet volt ellene, de senki nem tudta elpusztítani… Sajnos nekünk sem volt választásunk. Behódolt számára Volterra… Mit tehettünk volna? Meghalni nem akartunk.
A legutolsó négyszáz éve volt, már közénk tartozott, mikor a románok megpróbálták megölni, egy percig még én is fontolgattam, hogy átállok, de amikor megláttam, hogy közel sem kell hozzájuk mennie, úgy csavarja le egyikük fejét, porrá égeti a másikat, s közben alkut ajánl nekik, ha betartják a szabályait, akkor élhetnek, meggondoltam magam. Talán a sokk is közrejátszott, hiszen ilyet még én se láttam azelőtt.
Ez volt az utolsó, és legerősebb összecsapás ellene. Több ezren haltak meg abban az ütközetben, hiszen senkinek nem tetszettek az elvei… Főleg, hogy senki nem ismerte…
S miközben a múlton merengtem, az erdőben bolyongtam valami zsákmány után. Az életforma nem volt az ízlésemnek megfelelő, de győzött az élni akarásom, s így most egy tigrist kerestem magamnak. Szerettem játszani az állatokkal, élveztem, ahogy az adrenalinjuk felfelé megy. De soha más állat vérét nem ittam, csak ragadozóét. Egyszer kivételt tettem, de nagyon meg is bántam.
Már majdnem visszafordultam, mikor megláttam, egy nagy bozót mögött egy kifejlett hímet, amint épp nyugodtan alszik. Ezért fordultam egyet a tengelyem körül, s az előbb kergetett szarvasokat épp abba az irányba zavartam, hogy az én ételem még fenségesebb legyen mindennél.
Úgy látszik, a tervem bevált, mert mikor elszaladtak előtte az állatok, ő felkelt, s célba vett egy vézna kis teremtményt. Bevetettem erőmet, s párszor megállítottam vele, majd újra engedtem vadászni, de mikor épp lakmározhatott volna, én is belendültem, hátulról ráugrottam, menekülési esélyt nem adva neki, minden egyes csepp vérét kiszívva belőle, ernyedt testét eldobva mentem tovább.
Ez volt az életem, mióta új vezetőnk lett. Az életformám megváltozott, s vele együtt minden más is. A kastély felé vettem az irányt, s elterveztem, ismét elmegyek kiruccanni. Hiszen vannak még olyanok, mint én, s velük élvezet lenni.
Épp egy folyóson sétáltam, mikor meghallottam, hogy megint új jövevényei lesznek a kastélyunknak – oh gyönyörű, megint gyarapszik a nép idebent – fintorogtam a gondolatban eljátszott mondatomra.
Mióta Léna volt az Úr, sokan álltak sorba, hogy segítsenek neki… Utáltam, hogy rám kényszerítette ezt az életformát. Én szerettem az embereket gyilkolászni. Hallani a sikolyaikat, látni a félelmet a szemükben… Érezni, hogy hatalmam van felettük… És jött ez a nő, és mindent tönkretett… De sajnos tisztában voltam vele, hogy ellene tenni nem lehet. Hiába volt annyi erős és félelmetes vámpír, senki sem tudja legyőzni…
Gyorsan kirohantam az erdőbe, nem akartam, hogy meghallja drága barátném ezeket a gondolataimat, vagy esetleg megérezze, a hatalmas haragomat… A többire, már nem is mertem gondolni…
Egy ördögi kacaj hagyta el a számat, s éreztem valamit a szemeimnél, talán ezek valamikor még a könnyek lehettek. Fájt, hogy nem én vagyok a középpontban, hogy mindent, ami kedves volt nekem, elvett tőlem. Gyűlöltem, hogy ilyen hatalmas és erős…
Emlékeztem, mennyi merénylet volt ellene, de senki nem tudta elpusztítani… Sajnos nekünk sem volt választásunk. Behódolt számára Volterra… Mit tehettünk volna? Meghalni nem akartunk.
A legutolsó négyszáz éve volt, már közénk tartozott, mikor a románok megpróbálták megölni, egy percig még én is fontolgattam, hogy átállok, de amikor megláttam, hogy közel sem kell hozzájuk mennie, úgy csavarja le egyikük fejét, porrá égeti a másikat, s közben alkut ajánl nekik, ha betartják a szabályait, akkor élhetnek, meggondoltam magam. Talán a sokk is közrejátszott, hiszen ilyet még én se láttam azelőtt.
Ez volt az utolsó, és legerősebb összecsapás ellene. Több ezren haltak meg abban az ütközetben, hiszen senkinek nem tetszettek az elvei… Főleg, hogy senki nem ismerte…
S miközben a múlton merengtem, az erdőben bolyongtam valami zsákmány után. Az életforma nem volt az ízlésemnek megfelelő, de győzött az élni akarásom, s így most egy tigrist kerestem magamnak. Szerettem játszani az állatokkal, élveztem, ahogy az adrenalinjuk felfelé megy. De soha más állat vérét nem ittam, csak ragadozóét. Egyszer kivételt tettem, de nagyon meg is bántam.
Már majdnem visszafordultam, mikor megláttam, egy nagy bozót mögött egy kifejlett hímet, amint épp nyugodtan alszik. Ezért fordultam egyet a tengelyem körül, s az előbb kergetett szarvasokat épp abba az irányba zavartam, hogy az én ételem még fenségesebb legyen mindennél.
Úgy látszik, a tervem bevált, mert mikor elszaladtak előtte az állatok, ő felkelt, s célba vett egy vézna kis teremtményt. Bevetettem erőmet, s párszor megállítottam vele, majd újra engedtem vadászni, de mikor épp lakmározhatott volna, én is belendültem, hátulról ráugrottam, menekülési esélyt nem adva neki, minden egyes csepp vérét kiszívva belőle, ernyedt testét eldobva mentem tovább.
Ez volt az életem, mióta új vezetőnk lett. Az életformám megváltozott, s vele együtt minden más is. A kastély felé vettem az irányt, s elterveztem, ismét elmegyek kiruccanni. Hiszen vannak még olyanok, mint én, s velük élvezet lenni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)